Nyafogós

Sokat mondom magamnak mostanában, hogy meg kell élni a rosszat is, nem csak a jót. Igen, fel kell fedezni benne a jót, de főleg alávetni magunkat annak, hogy "legyen meg a Te akaratod". Egyre inkább úgy érzem - vagy úgy élem meg -, hogy nem olyan nagy baj az, ha nehezebben megy az előbbi, ha ott van az utóbbiba vetett remény, hogy rossz dolog nem történhet velem, csak olyan, ami majd a javamra válik. Még ha nem is azonnal találom meg azt a jót.


Tulajdonképpen nem is történnek velem rossz dolgok. Nincsenek balesetek, nincsenek komoly betegségek, nincsenek tragédiák. Csak olyan dolgok, amiket lelkileg viszek nehezen, meg olyanok, amiktől a hétköznapok mennek nehezebben. Kívülről nézve szóra sem érdemesek, mivel mindig jó a vége. De mindenkinek az a nehéz, amivel magának kell megküzdeni.

Az utóbbi hónapokban sokszor forgott a fejemben, hogy én bizony nem leszek szent. Sejtettem eddig is, de azért az ember törekszik arra, hogy azt a feladatot, amit kapott erre az életre, úgy végezze, hogy közben azon az úton járjon, amin kell.  Mert ugye nem csak barlangban lakva, gyökereket rágcsálva lehet az az ember. Nagyon sokat tanultam az elmúlt egy-másfél évben erről, és sokminden alól felszabadultam, nem görcsölök annyira olyan dolgokon, amik nem rajtam múlnak, de maradt még bőven... 

Küzdök a mindennapokkal. Igyekszem megélni a pillanatokat, megtalálni a jót, nem túlélni, de van, amikor már reggel fél 6-kor az este nyolcat várom. Este 10-kor pedig azon kesergek, hogy másnap kezdődik elölről. Nagyon sok dolgot letettem, leadtam. Többször bőgtem is rajta, hogy nem igaz, nem, ennél többet nem fogok tudni letenni, de hogy fogom így végigcsinálni azt, amit vállaltam. Mindig tiszteltem azokat, akik iskola mellett vállaltak babát, úgy éreztem, képtelen lennék erre, mégis beleugrottam. Nem is tudom, mi forgott a fejemben, mikor ezt a döntést meghoztam. Nem is tudom, igaziból mi a gond. Merthogy a teljesítés megy. Ott vagyok, érdekel, érdekes többnyire, csak ritkán bosszant, hogy rabolják az időmet. Nagyjából határidőre beadom a dolgozatoka, már ötösöm is van, és a többi. Viszont olyan sokszor jön rám a bebújnék a sarokba, és mindenki hagyjon békén, meg a nem akarok semmit csinálni az égegyadta világon, hogy ez a két teljes nap, amit elvesz a suli, meg a plusz kis tanulnivalók egyszerűen lehetetlenné teszik azt, hogy a többi kötelességemet is elvégezzem. Pedig nagyon lecsökkentettem. És itthon van Gergő, amit azt jelenti, hogy sokat segít. 

Még augusztusban elhatároztam, hogy nem fogom elhagyni magam, nem fogok a terhességre hivatkozva felmentéseket kérni, ugráltatni Gergőt, a környezetemet, mindent csinálok, amíg bírok. És sokszor megy is. Megyek, viszem-hozom a gyerekeket, akkor is, ha nagyon rosszul vagyok, vezetek suliba is, ha arról van szó, nem mondok nemet, ha megkérnek. Nem találok ki, vetek fel feladatokat az egyesületben, csak akkor, ha tudom vállalni a végrehajtást. Sokkal jobban átgondolom ezeket, az is igaz, szóval csend van, béke és nyugalom ott is. Mégis, bedarált a dolog. Időrablás lett a blogírás, amiről le kell mondani, feladat a zöld-ségek írása a Dunakeszi Hírhatárba. A szerkesztő jó fej volt, mondta, írjak csak kéthetente. Hát, még azt sem mindig tudom tartani. Elfelejtek mindent, kifolyik az idő a kezem közül, észre sem veszem, hogy eltelt két hét. Pedig közben vannak napok, amik egy hétnek tűnnek. Egyre kevésbé szeretem felvenni a telefonokat, egyre többször nem hívom vissza, akik kerestek, én, aki komoly információfüggőségben szenvedek. Egyre kevesebb időm van a barátaimra, és sokszor nem azért, mert valóban nem lenne rá időm, hanem mert csendet szeretnék, vagy félek, hogy teher vagyok, nem akarok panaszkodni, nem akarok energiavámpír lenni, félek, hogy nem tudok támasz, barát lenni. Feladatom, mint kereszténynek, hogy kedves legyek az emberekkel, hogy beszélgessek, nyitott legyek, mosolyogjak, szebbé tegyem a napokat. Ez nekem nem is feladat szokott lenni, borzasztóan szeretem az embereket, mindet, szeretem a beszélgetéseket, a visszakapott mosolyokat. Széppé teszik az életem.  De most úgy érzem, túl sokan vannak körülöttem. Csak az ökomamán 55 új arc... És én, aki sosem szoktam egyedül lenni társaságban, azon veszem észre magam, hogy még ha beszélgetnek is körülöttem, nem kapcsolódok be, nem is figyelek, nem érdeklődök, nem akarok beleszólni, pedig érdekel is a téma. Pedig csupa jó fej népek járnak ám oda, sokan olyanok, akikkel úgy barátkoznék különben. De sokszor nem is tudom, hogy szólítsam meg őket, mi legyen a következő mondat, talán azért is, mert közben tudom, hogy nincs energiám, hogy fenntartsam a kapcsolatot. Ha meg beleszólok, megbánom százszor, mert nem azt értik, amit mondani szeretnék. 

Szóval ki vagyok fordulva önmagamból, és nem tudom kezelni a helyzetet, nem tudom, mitől lenne jó, mitől lenne könnyebb, vagy látszana legalább egyszerűbbnek. Nem is tudom, mi lenne, ha nem lenne hitem, ha nem tudnám  a nehézségeimet nap mint nap letenni a Jóisten elé. Még jó, hogy ő gondoskodik rólam, és engedett nekem egy jó kis betegséget. Vasárnap kezdődött. Szerintem attól, hogy átgondoltam, mennyi mindent kell tennem a héten. A 7 napból hármon lettem volna itthon este, hármon napközben. Vasárnapot is beleértve. És a születésnapomat, amikoris egész nap távol lettem volna. Jól átgondoltan fontos programok voltak ezek, amiken nagyon szerettem volna résztvenni, fontos volt, hogy ott legyek. De így, hogy szerda reggel - miután a hétfőt és keddet végigcsináltam - nem tudtam felkelni, azért már látszott, hogy valószínűleg mégsem olyan fontosak. És három napja nem csinálok semmit. Lehetne, mert kihasználhattam volna az időt arra is, hogy megírjam a jövő péntekre esedékes 10 oldalas leadandót, amibe bele sem kezdtem, (és nem is érdekel a témája), vagy megtanulhattam volna az ugyanakkor írandó Ökoháztartási ismeretek vizsgára az anyagot - ami azért jóval érdekesebb. De én egész nap csak feküdtem, filmet néztem, játszottam a Facebookon (én!!!), meg végre írtam blogot, najó, buzdítottam a népeket arra, hogy szavazzanak ránk, meg csomó e-mailt elintéztem. És muszáj volt főzni is amikor már fel tudtam kelni, meg orvoshoz menni, meg nagyon felgyűlt a szennyes is. De úgy döntöttem, mivel mindenki egészséges volt a családban, ajándékba kaptam ezt a három napot, azért hogy tényleg pihenjek. Szülinapomra, amit egyébként teljes egészében Gödöllőn töltöttem volna, este 8-ig. Gondoltam is rá, mi van, ha G. meglepetésbulit akart szervezni, vagy színházba vinni- amit már régóta kérek tőle -, és nem tud, mert itthon senyvedek, de jó volt ez így. És színház meg meglepibuli helyett kaptam egy olyan telefont, amibe két SIM fér bele, és végre lámpavilágnál is el tudom olvasni az smseimet, mert nincs eltörve a kijelző, és nem kell a két telóval egymást hívogatni, hogy hol is a másik.  És többen ajánlották fel a segítségüket, megtudván, hogy lerobbantam, olyanok is, akiktől nem vártam volna. Szóval igazi ajándék ez a betegség most. 

Akárhogy is, szép az élet, bár szent nem leszek, és hiába, hogy fontos minden pillanat, és igyekszem is megélni, azért nagyon várom az áprilist. Sok dolgot elfelejtettem a babavárásból, de az még nagyon élénken él bennem, hogy bizony jobb, ha már kint van az a gyerek, még akkor is, ha fáj a heg, meg óránként kell kelni éjszaka, és be vagyok zárva. 




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

7 megjegyzés:

Norcsi írta...

Nem szeretnék most hirtelen én is új arc lenni az életedben, de úgy érzem, nagyon kikívánkozik belőlem mégiscsak a mondandóm. Szóval amióta olvasom a blogodat, egy kicsit a példaképemnek tekintelek. Szeretném úgy intézni a dolgaimat, ahogy te tudod. És ami a lényeg, ez ettől a bejegyzésedtől sem változott meg. Mindig örülök, ha írsz, de azért most inkább próbálj meg minél többet pihenni szerintem. Azt meg talán felesleges lenne mondanom, hogy próbáld élvezni az élet apró örömeit, mert az neked úgyis zsigerből megy szerintem :)

Gulácsi Orsi írta...

Egy nagycsaládos babavárós anya sorai ezek.
Semmi baj nincs ezzel, nem könnyű és erről senki nem tehet!
Én menekültem az emberek elől és minden megengedett volt...
Az április csodálatos születési időpont én kettőt is tavasszal szültem és az volt a legjobb és valóban a tél nekem is nagyon-nagyon nehezen ment. Minden rendben lesz, kitartás csodálatos lesz a kezetekbe venni a kis csomagot!!! :)
Isten áldjon Benneteket!

Timi írta...

Jaj de jó, hogy oda lyukadtál ki, hogy azért végül csak pihentél egy kicsit!

Nem kell szentnek lenni. Azt majd ráérsz, ha már nem ezen a földön élsz :) Az légy, ami vagy: negyedik gyerekét váró kismama, édesanya. Ez már nem leszel soha többet, és add meg magadnak, ennek a babának, ennek a terhességnek, ami jár neki, és igenis pihenj, fogadd el, ha segíteni akarnak, urambocsá kérj is, ha kell. Nagyon sok a kötelezettséged! Más semmit nem csinál, "csak" babát vár és neveli a három gyerekét és háztartást vezet ebben a helyzetben, és az is bőven elég. Szóval jár Neked a pihenés, az idő, a segítség!

Kriszti írta...

Szerintem teljesen normális (v. hormonális) igény jelen helyzetben a "befeléfordulás" v. inkább figyelés igénye. Ráadásul advent közeledtével méginkább jogos igény. Töltődj, pihenj aztán hajrá tovább!!

myway08 írta...

KITARTÁST, és midennek ideje van. Most akkor a pihenésnek. :)

Betti írta...

Néhány adat nem stimmel: gyerekszám, várandósság ténye, stb... de egyébként magamra ismertem! :-)
Nyilván a természet, a testünk így jelzi, hogy most egy kis pihenés, egy kis befelé figyelés kell, egy kis elégedettség, hogy jó vagyok most így magamnak: csak én és a kis jövevény.

En - Hababann írta...

Ma már Te vagy a második blogíró, aki az én nyűgjeimet fogalmaztad meg.... nem értem, hogyan tud az idő ilyen rettentően képlékeny lenni a kezünkben. Nekem ilyenkor a lélekbe látó barátaimtól kapott ölelés segít... Jó dolog, hogy rendszerezed az életed, hogy a lehető legtöbb mindent próbálsz csinálni, de vannak korlátaink, és ugyanakkora erény felismerni ezt, és ennek fényében élni, mint szentnek lenni.... Tudod, könnyű egy kolostor magányában szentnek lenni, de ebben a világban még egyszerű Embernek megmaradni is kihívás...

Megjegyzés küldése