Rendhagyó karácsony volt

Már csak azért is volt rendhagyó, merthogy itthon maradtunk. Volt már ilyen, mikor Rékát vártuk, meg amikor Nándit, és a nagyszülők jöttek fel. Most nem jöttek, a két ünnep között sem, így alakult, szűk családban telt az ünnep. Azért is más volt, mert senki nem volt megfázva. Ez is menetrendszerű szokott lenni.

Aztán azért is rendhagyó volt, mert nem tudtam készülni. Vagyis sokmindenben készültünk, de nagyon sok eddigi szokást el kellett engednem. Vicces volt, karácsony előtt egyik ismerősöm tett fel kérdéseket, és a Porontyon jelent meg az "interjú", négy másik anyuka válaszaival együtt. Azt hiszem, öt család- öt karácsony volt a cikk címe. Több ismerősöm is megtalált utána - csak én nem olvasom a Porontyot?  -  és általában azt köszönték meg, vagy emelték ki, hogy milyen jó, hogy nem foglalkozom azzal, ami nem sikerül, és nem ragaszkodom görcsösen a tervekhez meg a tökéletességhez.
Elég komoly feladat volt ez idén. Már októberben láttam, hogy nem fog menni a saját készítésű ajándékozgatás, ami nyáron elkészült, az megvolt, a többit el kellett felejteni.

Legjobban talán az frusztrált, hogy nem tudtam sütni. Büszke vagyok a sütijeimre, jókat csinálok, és sok-sok szeretettel. Meg szeretem az illatát a lakásban. Mindig ajándékozok is, és otthon egyáltalán nincs ilyesmire idő (boltjuk van anyukáméknak, még 24-én is nyitva kell tartaniuk), még ha nem megyek haza, akkor is szoktam küldeni. Aztán meg oviba, iskolába, közösségekbe mindenhova sütit kell vinni az évzárókra. Idén még az elmaradhatatlan közös mézeskalács-sütés is elmaradt. December 10-e körül valamikor megfázott a derekam, egyik éjjel kitakaróztam, nem tudom, hogyan, nagyon kínosan szoktam rá figyelni, hogy mindig melegen legyen. Gerincsérvem van ugyanis, amit ráadásul így pocakosan nem igazán lehet karbantartani szokványos módon. Mindegy, megtörtént. És innentől fogva megette a fene az egészet. Az egyesületi munka meg a hétköznapok tennivalói még úgy sem javítottak semmit a helyzeten, hogy annyit feküdtem, amennyit csak lehetett, és olyan keveset tettem, amennyit csak lehetett. Volt, hogy nem tudtam felkelni, de hála érte, hogy a legszükségesebbeket mindig sikerült elvégezni, és mindenhol ott tudtam lenni, ahol kellett. A szünet kezdetekor már csak az volt fontos, hogy legalább nagy vonalakban sikerüljön rendet rakni a lakásban, hogy vasvilla nélkül is lehessen közlekedni. Ezt nagyjából sikerült. De nem lett naptár sem, amit minden évben elkészítettünk a gyerekek fotóival 7 éve a nagy- és dédszülőknek, mert nem tudtam odaülni a géphez képeket válogatni. Nem csináltam sütit sem. Gergő rengeteget segített, de vannak dolgok, amiket nem tudott megcsinálni ő sem, ráadásul egész december közepéig nem volt semmi munkája, onnan bezzeg... A gyerekek meg borzalmasan viselkedtek, szóval nem könnyítették meg az előkészületeket. Biztos az én feszültségeim is, de én a fáradtságuknak tulajdonítom. Nagyon lemerültek a decemberi pörgésben, főleg Réka, aki amúgy is a fő intrikus nálunk, de Nándi is belehúzott. Eljutottak addig, hogy amikor hazaértem a fiúkkal az oviból, és Réka már itthon volt, Nándi azzal rontott be a lakásba, hogy "Réka! Réka! Egész úton hazafelé téged csúfoltalak magamban!" Mikor már megtehettük, két napig 6-kor fektettem őket, onnantól tök normálisak voltak. A déli alvás egyszerűen nem megoldás: alszanak délben egy órát, este meg kettővel később alszanak el...

Egyet nem bírtam ki, a jóság lisztből megsütöttem 23-án a bejglit. Adventben ugyanis minden nap volt a gyerekekkel valami jó elhatározásunk, és este pedig minden jócselekedetért tehettek egy-egy kanál lisztet egy bödönbe. Úgy volt, hogy  24-e hajnalban sütök a gyerekeknek belőle kalácsot, sőt, sok kalácsot, mert nagyon sok liszt gyűlt össze. Terveztük, hogy délután elmegyünk beteget látogatni a kórházba a templomi közösséggel, és oda is ebből viszünk magunkkal. Ezt is el kellett engedni, pedig még az utolsó pillanatban is reménykedtem, hogy elindulhatunk. A bejglit sütöttem meg ebből a lisztból, bár a felénél már éreztem, hogy hülyeség volt, és alig tudtam mozdulni, mire kivehettem a sütőből, de a lelkemnek nagyon kellett.
Aztán a persze a kis csodák szokás szerint megtörténtek. Egyik ismerősöm egy fantasztikus mézeskalács házat hozott ajándékba, a barátnőm megsütötte nekem a zserbót meglepiként, egy másik kedves ismerős kalácsot hozott, amitől lett 24-én reggel kalács is, még ha nem is a jóság lisztből. A tesómnak meg csoda módon lett ideje sütni, sógornőmnek is fontos volt, és kivételesen anyukámnak is sikerült, így az otthoniak sem maradtak süti nélkül.
Időnként bőgtem rajta egy sort úgy 22-e magasságában, hogy vajon a megfelelő áldozatokat hoztam-e meg a megfelelő célokért, és hogy ha tudom előre, hogy így alakul, így döntöttem-e volna, satöbbi, de aztán sikerült szépen lassan tényleg elengedni a vágyakat és örülni annak, nagyjából rend van, hogy együtt vagyunk, hogy pihenhetünk, hogy örülnek a gyerekek, hogy tudunk egymással játszani, egymásra figyelni és hogy van időm feküdni. Mesét olvasni, kártyázni és mesét nézni fekve is lehet.
Szóval vicces volt, komoly vizsga volt, de átmentem. Szerintem. A hátam pedig azt hiszem, jobban van, bár nem próbálgatom, mit bír, amikor csak tudok, fekszem, és reménykedek, hogy kibírom addig a pihit, amíg rendbe nem jön.
Úgyhogy folytatjuk a pihenést, meg barátokkal találkozunk minden nap. És sajnálom, hogy ilyen rövid a két ünnep között, mert sokkal többet szeretnék beletenni. Januárban újra be fognak darálni a hétköznapok, és hiába van eszemben, hogy még kikkel kellene mindenképpen találkozni, nem fog összejönni. Aztán február és farsangok és születésnapok meg bulik és betegségek, aztán pedig március, és kétségbeesett babasarok rendezgetés, és vegyükmármegvalamelyikautótmármindegymelyiketcsakférjünkbele lesz. És még születésnapok. Aztán április és négygyerekesek leszünk. Nagyon várom. Bár neve nem lesz ennek a szegény kisfiúnak, az már biztos. Kétszer rágtuk át közösen az utónévtárat, mindkétszer borzasztóan jól szórakoztunk, de nincs közös nevező. A Han Solo mellé bejött a Gergely Junior, a Hős Manó, illetve a Norisz név is. Így magában, második keresztnév nélkül, ééérted, "csak Norisz". Viszont ma éjjel álmomban a kezemben tartottam a kis névtelent, és gyönyörű volt. Álmomban realizáltam, hogy ez nem egy újszülött, hanem egy pár hónapos - elképesztően szép - baba, és kicsit csalódott voltam, hogy én úgy akarom látni, ahogy meg fogom őt ismerni, de aztán felébredve mindegy volt. Sokkal közelebb került az, hogy valóban nemsokára itt lesz velünk. Jövőre meg csapunk majd egy jó kis karácsonyt, már hatosban, ami megint úgy lesz tökéletes, ahogy sikerül.