Karácsonyi tündérmese (?)

3 éve kerül elő újra és újra, hogy ki hozza az ajándékot. Hogy van-e Mikulás, angyalok, húsvéti nyuszi, vagy csak a szülők kábítják a gyerekeket. Kábítják-e? Mikor van itt az ideje, hogy egy gyerek megtudja, hogy a mese azért van, hogy az öröm még nagyobb legyen, hogy a titokzatosság, a varázslat segítsen várakozni, az ünnepet teljesebbé, szebbé tegye? Hogy a mese azért kell, hogy engedjen gyereknek lenni.


Réka februárban 10 lesz. Ő feszegeti legjobban a kérdést. Már megmondtam volna neki, ha nem mindig a tömött kocsiban vagy a vacsoraasztalnál tenné fel a kérdést. És milyen hálás voltam idén is, hogy még mindig hisz a mesében...
Amikor én gyerek voltam, apukám mindenfélét kitalált, hogy a Mikulás valóságnak tűnjön. Sáros lábnyomot az ablakpárkányon. Vagy amikor hó esett, eltűnő lábnyomokat az ablak alatt. Szétszórt szaloncukrot, olyankor megszólaló csengőt, amikor mindenki együtt volt... És mi hittünk, mert hinni akartunk. Aztán eljött az idő, mikor már nem akartunk, és nem akartuk megmagyarázni a fenyőfát a sufniban, és hogy apu tényleg mindig eltűnik egy kicsit, mikor nem lenne szabad. 

Hoztam tovább az örökséget, segítek, hogy hihessenek, mert ez nekem szép emlék, és mert olyan nagyon szeretik a varázslatot a gyerekeim. Pl. szétszórtunk egy marék szaloncukrot az udvaron, hogy a Panni biztos megkergette a Mikulást. Vagy a fenyőfára odakészített törött angyalkát megragasztottuk. Csak nekünk súgta meg Réka, hogy senki ne tudjon róla, és ha van angyal, akkor az biztos megragasztja. A szépen rendberakott íróasztalra szaloncukrot tettem. Eltűnt a süti, amit kikészített egy üzenettel. A második üzenet az volt, hogy "hagyj üzenetet". Sokat gondolkoztam, végül egy szaloncukrot tettem a tányérkára. Tökéletes üzenet volt. Ennyire vágyott csak, hogy hihessen, hogy tartson még a mese. Kételyei vannak, de hinni akar. 6-án reggel berepdesett a szobánkba, bevetette magát közénk, és közölte, hogy úgy érzi, nagyon hisz a Mikulásban, és hogy ez milyen jó, és mennyire boldog.

Eddig írtam még vasárnap, és már el is felejtettem, mit akartam még, mert ma megint történt valami.

Ma elmesélte, hogy egyik tanító néni - nem a sajátjuk - egy történetet mesélt nekik, amit úgy kezdett, hogy egy kisgyerek azt kérte a Jézuskától, hogy kapjon egy szánkót, és mivel a pap tudta, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, vett egyet. És hogy aztán mondta a Kati néni, hogy reméli, már mindenki tudja, hogy ez így van, nem lőtte le a poént. Réka mondta nekünk, hogy hát igen, nála azért lelőtte. És nézett ránk. A fiúkkal együtt. Természetesen a vacsoraasztalnál. Nálunk az angyalok hozzák az ajándékot, így teljes természetességgel mondhattam, hogy hát persze, hogy nem a Jézuska hozza.  A fiúk nem is foglalkoztak vele többet, de nem tudom, hogy hogy csapódik le ez az egész nála. Jó lenne, ha a többieknek még jutna a varázslatból.
És megint olyan erős az az első kérdés, hogy hol kell meghúzni a határt? Hol lesz szülői hazugság a Mikulás? Mikor lesz csalódás, és hogy lehet elérni azt, hogy békés legyen az átmenet?

A legutóbbi fogadóórán arról beszéltünk az osztályfőnökkel, hogy Réka mindig kicsit el van varázsolva, sokszor matat, játszik valamivel, elkalandozik. És mikor belegondoltam, örültem neki. Még gyerek. Még van kedve játszani, és mondtam is a tanítónéninek, hogy tulajdonképpen milyen jó ez, hogy még tud, és hogy mennyire nincs kedvem nekem sem tanulni hajtani, mikor itthon elmélyülten játszik a kis apróságaival. Nincs kedvem ezt haszontalannak degradálni, és a tanulást, kötelességeket, nagyos dolgokat elé helyezni, pedig sokszor kell. Már látom, hogy lesz átmenet, hogy megszerette a könyveket, egyre szívesebben olvas, ami majd elviszi a fantázia világába a játékok nélkül is, felnőttként is. Csak valahogy nehéz ezt kivárni valahogy egyensúlyozva, türelemmel: a világ már mást vár tőle, mert nagy, de a lelkének meg szüksége van a mesére...
Hát, majd ez is jól lesz valahogy. Meglátjuk. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

5 megjegyzés:

Catherine írta...

Amikor tavaly Beninek azt mondták az iskolában, hogy nincs fogtündér, ő csalódottan vont kérdőre. Én megkérdeztem, hogy hisz-e benne. Azt válaszolta, igen. És amikor két héttel később kiesett a foga, ott találta a kis ajándékot cserébe érte a párnája alatt. Így vagyok a Mikulással, a Jézuskával és a húsvéti nyúllal is. Amíg hisz benne, addig tőle kapja az ajándékot. Neki kell eldöntenie. Még hisz. Nyolc és fél éves.

Névtelen írta...

Hasonló korú a lányom (és hasonló is, mint Réka), és ez nálunk is téma volt mostanság. Mert szóba kerül, hogy azért az angyalkák sem teljesítenek mindent a listáról, XBox-ot biztos ne várja, stb. De feszegették a témát, mire mondtam, hogy hisz én is angyal vagyok!! és gyorsan megkerestem ezt a történetet, és megkértem Lilit, hogy olvassa fel:
"Egy napon a gyermek így szólt Istenhez: - Azt beszélik, holnap leküldesz a Földre. De hogyan fogok ott élni, hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok? Az Isten azt válaszolta: - A sok angyal közül kiválasztottam egyet neked. Várni fog téged és vigyáz majd rád.
- De - mondta a gyermek - itt a Mennyországban nem csinálok semmi mást, csak énekelek és mosolygok. Erre van szükségem, hogy boldog lehessek.
Az Isten így szólt:
- Az angyalod mindennap fog énekelni neked, és érezni fogod az angyalod szeretetét, és boldog leszel.
- És - mondta a gyermek - hogyan fogom megérteni az embereket, ha nem értem a nyelvüket?
- Könnyű - mondta az Isten. - Az angyalod meg fogja tanítani neked a legszebb és legédesebb szavakat, amiket valaha is hallani fogsz és az angyalod türelemmel , gondossággal meg fog tanítani beszélni is.
A gyermek felnézett Istenre és így szólt:
- És mit fogok tenni, ha veled akarok beszélgetni?
Isten rámosolygott a gyermekre és azt mondta:
- Az angyalod össze fogja tenni a kezeidet és megtanít imádkozni.
- A gyermek azt mondta:
- Úgy hallottam a földön rossz emberek vannak. Ki fog engem megvédeni?
Az Isten megölelte a gyermeket és azt mondta:
- Az angyalod óvni fog téged akkor is, ha ez az élete kockáztatásával jár!
A gyermek szomorúan nézett és így szólt:
- De mindig szomorú leszek, mert nem láthatlak téged!
Isten megölelte a gyermeket.
- Az angyalod mindig beszélni fog neked rólam, és meg fogja mutatni, hogy hogyan juthatsz vissza hozzám. Habár én mindig melletted leszek.
Ekkor nagy békesség volt a Mennyben, de már hallani lehetett a földi hangokat.
A gyermek sietve megkérdezte:
- Istenem, ha most mennem kell, kérlek áruld el nekem az angyalom nevét!
Isten így válaszolt:
- Az angyalod neve nem fontos... Egyszerűen csak így fogod hívni: Anya."
Ültek, nem szóltak, próbálták összerakni a dolgokat, mire a 9 éves fiú megszólalt: "Na jó. De a Mikulás TÉNYLEG NEM LEHETSZ TE ANYA, mert nincs is szakállad!"
Annyira hinni akarnak még! Én meg remélem, talán jövőre már TUDNI fogják, de ki nem mondjuk soha, hogy nem az angyalok intézik a karácsonyt (pedig de)!

jutkaditka írta...

Ezeken a dolgokon már akkor nagyon filóztam, amikor az első gyerekem 1 évesen átélte élete első karácsonyát:)

Ráadásul a gyerekek nem hülyék, adott esetben látják, hogy mit veszünk a nagyszülőknek, és azokat kapják karácsonykor tőlünk.

Idén lebuktam a mikulás-ajándékkal is, az 5 éves nagylányom meglátta a filly póni zacskóját az autóban.

Jobban kell figyelni! :)

Szitya írta...

Nálam már a Legkisebbek is feszegetik. Klára is mindig "autogrammot" kér a Mikulástól/Nyuszitól,/Jézuskától. De még Emma is akar egy picit hinni benne. A két Nagynál könnyű volt az átmenet (egyiknél még tart), szerintem megy ez majd a Kisebbekkel is - és nagyszerűen tartják a titkot azokkal szemben, akik még hisznek benne. Nálunk inkább azok a családtagok rombolják, akiknek már nagy a gyerekük, és azt hiszik, hogy akkor már mindegy. Ezért haragszom...
Szóval, ha nálunk nagyon feszegetik, én az aranytojást tojó tyúk történetét szoktam elmesélni. Hogy ha "levágják" a tyúkot, és megnézik, hogy honnan "jön" az arany, akkor megszűnik a varázslat.... Utána nem lesz sema rany, sem aranytojást tojó tyúk.... :) Le szokott nekik szépen lassan esni. :)

Névtelen írta...

Tavaly két nappal karácsony előtt a tízévesem is rákérdezett: Anya, akkor most az angyalok hozzák az ajándékot vagy Ti? (előtte meglátták a nagymamánál a fenyőfát...a két kicsinek még nem kellett sokat magyarázni, elhitték, hogy segíteni kellett az angyaloknak) Szóval, láttam a szemén, hogy várja, megtöröm-e a varázslatot. Szerencsére kettesben voltunk. Azt mondtam neki: az angyalok hozzák az ajándékot, mert mindenki angyal, aki szeretettel gondol a másikra és ajándékot keres neki...Láttam, hogy a varázslat maradt, és nagy boldogság költözött mellé: akkor én is lehetek angyal? És lett:) A tesóinak ajándékozott, idén már nekem is készített gyönyörűséget az apukája segítségével, meg az édesapjának az én segítségemmel. Nagyon boldog, hogy titkot tud, és tartja is, de az volt a legszebb, amikor azt mondta: anya, ez az idei volt életem legszebb karácsonya, mert én is angyal lehettem!
Üdv,
az az anyuka, aki megszólított a Vasúttörténeti parkban, mert megismert a blogról:))

Megjegyzés küldése