Nagycsaládban élni jó :)

Reggel 9.02-kor született, drukkoltam, hogy siessenek, és kerek 9.00 legyen, a születésnapját is mi választottuk, de ez már nem jött össze. Miután kivették, odatették pár másodpercre az arcomhoz, abbahagyta a sírást, ahogy hozzám ért. Nagyon jól esett tőle. Meleg volt, és puha mint a bársony.

Ma kezdtük a szülinapozást, az öcsém február 6-án, vagyis ma ünnepel, és véletlenek folytán pont nálunk volt a menyasszonyával együtt. Így nagycsaládi együtt-tortázást találtunk ki, ami fene jól sikerült. Egy nagyon kedves barátunkat is meghívtuk. És sógornőm olyan tortát díszített, hogy muszáj megmutatnom.

 

 

 

Neveztem egy játékra. Lehet, hogy elhamarkodott döntés volt, de úgyis főzök, úgyis eszünk. És ez a kedvenc házimunkám. És büszke is vagyok a főztömre. És magával ragadott a lelkesedés. Szóval kedvem támadt.

Nézzétek meg, hátha nektek is kedvetek támad!

Hosszas előkészületek után összehoztuk, hogy kipróbáljuk azt, milyen is, amikor az egyik gyereké csak anya. Vegyesek az érzelmeim.

Az úgy volt, hogy mindig mindenki mondta, meg hát én is olvastam róla sok helyen, hogy milyen jó is az, amikor az ember egy gyerekre tud figyelni. Tudom én azt, nekem is nagyon jó, csak sose tart sokáig. Gyakran próbálkoztam vele, hogy elvigyem magammal csak az egyiket vásárolni, a vasárnapi misére csak Rékát szoktam vinni, mert ha bármelyik fiú ott van, mind megőrülnek, és nem tudom kezelni őket megfelelően.
Általában kudarcot vallok ezekkel a dolgokkal. Rékát minden vasárnap fél órás könyörgéssel, majd végül ráparancsolással tudom magammal vinni, otthon akar maradni. Ezzel is gondom van, de ez más tészta. Az elől teljesen elzárkózik, hogy bárki más is velünk jöjjön, a már korábban említett tulajdonsága miatt: tudja, hogy akkor nem fog tudni viselkedni.
Amikor mondjuk közös vásárlásra, vagy akár egy sétára invitálom őket, senki nem akar jönni. (Vagyis Misi mostanában mindig, mert ha a környezetében bármit kérdő hangsúllyal mondanak, rávágja, hogy ÉNIS!) Ha esetleg mégis rábeszélek valakit, félúton elkezd sírni, hogy hiányzik neki a másik. Szóval többnyire egyedül megyek ilyenkor, ami mondjuk nem rossz.

Most, hogy lett heti két napom, amikor takarítok szabadprogram van, kitaláltam, hogy beáldozom az egyiket, és felváltva itthon marad a két nagy. Misivel van ugye elvileg két másik délelőtt, pénteken meg mind itthon vannak "anyanapon", gyakorlatban a betegségek ezt sűrűn átrendezik, de ez az alapállás.

Hát, egyszer valósítottuk meg, mert nem egészen az lett belőle, amit én vártam. Azzal az idealisztikus elképzeléssel vágtam bele ebbe az egészbe, hogy majd kiegyensúlyozottabb, békésebb, egymást könnyebben elviselő gyerekeim lesznek. Ehhez képest úgy érzem, totális káoszba fulladt.

Nándi maradt itthon elsőnek, a döntést egy bujkáló betegség hozta meg helyettünk, aminek amúgy is lelki okai voltak szerintem. Amíg csak mi voltunk - délelőtt - olyan volt, mint egy kiskutya, szeleburdi, vigyorgós, nevetős. Nagyon jó volt látni, hogy bármibe kezd, be tudja fejezni, nem veszi el tőle Réka, rontja el Misi. Viszont nem akart velem semmit csinálni jóformán, sem beszélgetni, sem autózni, najó, az autózást végül sikerült, és egy picit vonatoztunk is... Elkérte egy idő után az iPhone-t, és azzal játszott. Lehet, hogy hülyeség volt odaadni, de elvileg arról szólt volna ez a nap, hogy jól érezze magát, ezért engedtem.
Aztán mikor meghoztuk a többieket, botrányosan kezdett viselkedni. Az is eszembe jutott, hogy talán azért, mert eszébe jutott, hogy elrontotta, és nem használta ki az időt jól. Szokott ilyenektől kiborulni, mikor játszik valamivel, és eljön a lefekvés, és eszébe jut, hogy ő akart még valami mást is. És ez nem olyan énakarokirányítani-hiszti, a lefekvést szabotálandó, hanem valódi elkeseredés, hogy elrontottam.
És ő ugye két napot volt a "betegsége" miatt,  a másnap mégis ugyanígy telt.

Réka esténként pedig azért imádkozott, hogy betegedjen meg. Én meg, hogy ne.

Jött a jövő kedd, Réka maradt itthon. Vele igazán jól sikerült a közös nap, itthon voltunk ugyan, de csináltunk szilvásgombócot, varrtunk, játszottunk, csupa csajos dolgot, élveztük mindketten. Aztán elhoztuk a többieket, és ugyanaz az a katasztrófa, mint mikor Nándi volt itthon. Sokkal durvábban ölték egymást, mint egyébként szokták, mindenbe belekötöttek, teljesen megőrültek. És beletelt pár napba, amíg lecsengett.

Az az érdekes, hogy nem beszélnek róla, egyikük sem, hogy mikor lesz olyan megint, hogy kettesben leszünk itthon. Továbbra sem akar jönni velem külön semelyikük.
Éjszaka viszont jönnek. Réka egy hete alszik közöttünk, Nándi még régebben, bár néhány éjszakát kihagyott, és az utóbbi pár hétben kétszer is előfordult, hogy bepisilt, pedig egyátalán nem szokott. (Misi két éjszaka óta nem jön, cserébe Réka miatt vagyok fenn másfél-két órát.)
Pedig mostanában ha nem is kifejezetten türelmes, de határozottan türelmesebb vagyok velük. Lehet, hogy ez a bajuk? Megszokták az üvöltözős anyát, és most megijedtek, hogy valami baj van?

Muszáj gondolkozni, mélázni. Mondjuk legalább nem bosszantom fel magam, csak elkeseredek néha.
Lustanyunál történt ez-az egy poszt kommentjeiben, ami kiváltott egy eszmecserét, amitől én elkezdtem gondolkozni. Amit nem kéne, ezt már többször bebizonyosodott, és igyekszem én nem foglalkozni ilyenekkel, de pont megint olyan húrokat pendített meg bennem, amiken amúgy is szoktam rágódni. Egyrészt a tolerancia és elfogadás, másrészt a házasság, család, párkapcsolat témát.

Azt szoktam gondolni magamról, hogy elfogadó vagyok, igyekszem mindig a jóindulatot látni mindenkiben, mentségeket találni a balul elsült dolgokra, a mások tulajdonságait feltétel nélkül elfogadni, az ítélkezés nem az én dolgom. Semmilyen körülmények között. Ha valami nagyon zavar, és az eszközeim a változtatásra kevésnek bizonyulnak, hát elkerülöm. Van, aki ezért megvet, sajnál, gyengének tart, tegye. Ez megint nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy a rám bízott eszközökkel jobbá tegyem a világnak azt a kis hányadát, ami rám van bízva.
Egyet viszont képtelen vagyok tolerálni, az intoleranciát. Ha valaki megmondja az egy szent és sérthetetlen tutit, amin kívül nincs igazság a földön. Ez az, ami zavar. Tudom, hogy idealista vagyok, hogy nem állok két lábbal a földön, hogy képes vagyok elszállni. De akkor sem tudom felfogni, hogy például miért nem értik meg bizonyos emberek azt, hogy máshogy is lehet boldognak lenni, mint ahogy ők azt elképzelik, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy valakinek ez jó, a másiknak meg az.
A fent említett esetben a gyerekek elkényeztetéséből indult ki az eszmecsere, és amin kissé fennakadtam, és nem hagyott nyugodni, az az volt, hogy miért is bűn az, ha valaki 30 évesen még a szüleinél lakik. Szerencsére van nekem egy nagyon realista, földön talán túlságosan is két lábbal álló szuper férjem, akinek köszönhetően már nem megyek bele az ilyen jellegű vitákba, de azért belémszorult, és gondoltam, ez itt az én saját külön bejáratú kis blogom, majd itt kieresztem a gőzt, az olvasóim véleménye még érdekel is.

Szóval megvetendő dolog az, ha valaki nem repül ki a szülői fészekből, mert nincs miért? Mert tényleg, miért? Ha beleszólnak a szülők a felnőtt életébe, oké. Ha van egy társ, akivel közösen akarnak jövőt, oké. Ha elszólítja a munka máshova, oké. De miért törvényszerűen defektusos az az ember - valljuk meg, a férfiakról van szó, a nőkről nem szól a fáma -, ha nem találta meg a társát, ha közel dolgozik, és normálisak a szülei? Biztos van olyan is, aki az. Miért törvényszerű, hogy nem akar semmit az élettől? Nekem is vannak ilyen 30 éves körüli ismerőseim, és semmi komoly baj nincs velük.
Mondjuk biztos ciki egy 30 éves nőnek beállítani a szülői házba egy kis beszélgetésre. Főleg, ha nem csak beszélgetésről van szó.
De ez nem ennek a hülye kornak a hülye termése? Egyrészt muszáj szexelni, mert 30 évesen már tényleg felnőtt az ember, és azt gondolja, hogy tud már mindent. Másrészt az emberek már nem 20-25 évesen alapítanak családot, hogy normális időben átessenek ezeken az időszakokon. Hiszen egyetemistaként még mekkora luxus az ha valakinek külön pecója van, ahonnan esetleg csak a szobatársat kell kirakni.
Meg ott vannak ezek a szeretetnyelves dolgok. Ha egyszer valakinek jól esik, ha kiszolgálják, mert ettől képes bármire, akkor miért nem lehet úgy szeretni? Ismerek én olyant, aki hiába volt kollégista, hiába nem kényeztették, és hiába nevelték önállóságra, van, hogy inkább nem eszik, ha nem teszik elé. Mert egyszerűen csak úgy esik jól neki. Én például azt gondolom, hogy akiknek a szolgálat a szeretetnyelvük, borzasztóan tudják szeretni a társukat, ha azok átveszik a gondoskodás stafétáját.

Csak hát - és itt jön a váltás a gondolatmenetemben - ma már nem nagy Ő-t keresünk, hanem nagy Ént. Ez nem saját kútfő, egy Kiskegyedben olvastam vagy 10 évvel ezelőtt, és nagyon szíven talált. Nem azt nézik az emberek, hogy boldoggá tegyék a másikat, és ez nekik is boldogságot okozzon, hanem azt keresik, ki tudná őt boldoggá tenni. Ha nem megy? Megy tovább. Megnősül, férjhez megy kétszer, háromszor, négyszer, ahogy sikerül. ÉN, ÉN, ÉN, ÉN!!! A másikat próbálják a maguk igényére formálni, megváltoztatni, megtanítani, hogy mire vágynak. Keresztülgázolnak családokon, gyerekeken, életeken, semmit nem nézve, a boldogságot hajszolva. Ami ott van az orruk előtt, minden pillanatban. Hiszen ha valóban szeretek valakit, a legnagyobb boldogságot az okozza, ha őt boldognak látom. De sajnos a legtöbb ember magát szereti, magának akar örömet okozni. Hülye kor hülye termése...

Szeretni nehéz. Nem, ez így nem igaz. Úgy szeretni, ahogy a másik szeretné, hogy szeressük, nehéz. Néha ki kell bújni a saját bőrünkből, erőt venni magunkon, és akár összeszorított foggal elsőként szeretni. És amikor dőlünk, akkor biztos ott lesz a másik, hogy elkapjon. És ha mindketten dőlünk, középen megtámasztjuk egymást, és állva maradunk. Ezért vagyunk ketten ugyanarra a feladatra.

najó, lelövöm magam.

Minden nap mosok. És teregetek. És teszem el a beszáradt ruhákat. És szedem össze a szétdobáltakat, válogatom a szennyest, a tisztát, öltöztetem őket, összekészítem az ovis cuccot, naponta több mint száz alkalommal veszek gyerekruhadarabot a kezembe. Így télen talán több százszor.

Rékának van talán a legkevesebb ruhája, méretre viszont a legnagyobbbak. És legrózsaszínebbek. A gyerekruhák teregetésére használt szárítóra már nem tudom kiteregetni a nadrágokat, pulcsikat, rálógnak az alatta levőkre.  A legtöbb eldobált zokni is az övé a lakásban.  Általában a szétdobált ruhák hozzá tartoznak, hiszen ő az, aki ahogy teheti levesz magáról szinte mindent, aki lerúgja a cipőjét, és onnan lehet tudni, hova ment, hogy követed a rongyokat. Az ő holmijai kerülnek legtisztábban a mosásba, nála kell legritkábban előmosni, nem maradnak benn a foltok. Talán mert nincs is rajta? Ő a legkényesebb rá, hogy mit adok rá, és ezeket a legigénytelenebbül viseli. Ez bánt legjobban :)
Ő növi ki legfurábban a ruhákat, egyszer még jó rá, aztán kimosom, és legközelebb nem tudom ráadni, mert kilóg a bokája, csuklója, pocakja. Így mindig van tartalék a következő méretből.
A legtöbb zoknit és a legkevesebb nadrágot fogyasztja. (Ez utóbbit talán csak azért, mert a legtöbb szoknyát is :) )

Nándinak van a legtöbb ruhája, sokfelől kapjuk a fiúruhákat, és én sem bírom ki, hogy kivegyek a zsákokból néhány tökjót. De az övéi is a legszakadtabbak. Legyen új, vagy korábban 3 gyerek által hordott,  csak Nándi ruhái vannak elszakadva. Főleg a nadrágok térdei, de csak nála kell pl. gombot, tépőzárat varrni. És az ő ruhái a legvagányabbak, bármi van rajta, jól néz ki benne, legyen az foltos, szakadt, lógjon ki  a dereka. (És azért itt dicsérném az angol turis cuccainkat... jobban bírják a gyűrődést!)
Őt felejtem el leggyakrabban átöltöztetni, valahogy képes kibújni alóla, és ha itthon vagyunk, van, hogy még délben is pizsamában van. Jó esetben zoknival, mert azzal kezdjük az öltözést.  Ebből kifolyólag ő sok pizsamát használ.
A legtöbb ruháját viszont ő használja ki legkevésbé, mindig ugyanazokat adom rá: az autósokat. Legkevésbé őt érdekli, mi van rajta, de az autóknak mindig megörül. És az jó. Talán felsőből használja a legtöbbet, azért még leissza-leeszi magát. Nadrágot már előfordul, hogy másnap is rá tudom adni ugyanazt. Harisnyából a legkevesebbet: kijön tőle az ekcémája :( Sapkából is csak egyet hord.

Misi a legkoszosabb az összes gyerek közül. Őt kell leggyakrabban átöltöztetni, leönti, összenyálazza, összekeni magát állandóan, lepisili magát (az állvapisilési technika még némi kívánnivalót hagy maga után, pedig segítek neki, vagy pont azért?), néha becsurizik. Vagy egyszerűen koszos lesz valahogy. Az ő ruhái esténként a legkoszosabbak, még akkor is, ha két órával lefekvés előtt öltöztettem át. És természetesen tisztán is a legfoltosabbak, sebaj, itthonra jó az is. Ami megúszta Nándit két éve, most Misi teszi tönkre. Neki mosok a legtöbbet, a  ruhák kb kétharmada az övé a szárítón. Mindig. Darabra legalábbis tuti. Közel 20 nadrágjából, ha éppen világosat mosok, van, hogy csak 3-4 kantáros nadrág van a szekrényben, ami abszolút vésztartaléknak van. Alsógatyából néha egyenesen Nándi segítségére szorulunk. Szintén vetkőzőművész, ő deréktól lefelé csupaszítja magát nagy sikerrel, és hagyja szét a lakásban,  vagy dobja a szennyesbe tisztán, de Rékát a zoknikkal nem tudja überelni. Legtöbbet alsónadrágból fogyasztja, legkevesebbet.... öööö .... Semmiből nem fogyaszt keveset. Talán pólóból. De csak mert felette van még egy réteg...

A legviccesebb: a három gyerek egyforma méretű bugyit-gatyát hord. Mindenki a 98-104-es méretet :D

Már várom a tavaszt, és hogy megkoszosodjanak. Úgy emlékszem tavalyról, a téli bentlakás egy viszonylag tiszta időszak...

Megszültük a meghívókat. Eleinte büszke voltam rájuk, dolgoztunk vele eleget, aztán pont Nőicsizmánál is láttam, hogy meghívók készültek, és elszomorodtam, hiszen azért ettől messze vagyunk, nagyon messze, de azért közösen csináltuk, és aranyosak. Nándi meghívottjainak ő rajzolt az elejébe, Réka is a saját barátainak :) Ahol túl kicsi lett a rajz, oda még ragasztott matricát is.
Ilyenek lettek: