Ígértem még hónapokkal ezelőtt egy posztot Gary Chapman és Ross Campbell: Gyerekekre hangolva c. könyvéről.
Borzasztóan szeretem ezt a könyvet, vagyis a lényegét. Már régóta, kamaszkorom óta vallom, hogy szeretni valakit nem könnyű, és nem úgy kell, ahogy mi tudunk szeretni. Úgy kell szeretni, ahogy a másik akarja, hogy szeressük. És ez néha nagyon nehéz tud lenni, meg kell küzdeni érte. Ez a könyv - és Gary Chapman több másik könyve - segítséget ad ehhez. Megmagyarázott dolgokat, amiket nem értettem, segített gyerekkori sérelmeimet, bánataimat feldolgozni azzal, hogy más szemszögből tudtam nézni őket. Magyarázatott adott sok sok megkeseredett szülőre, aki azt hajtogatja, hogy "én megtettem mindent, és nézd meg mi lett belőle!". És főleg: komoly segítséget jelent a gyerekeim megértésében, a problémák kezelésében.
A lényeg nagyon egyszerű: mindenkinek van egy úgynevezett szeretet-tankja, amit fel kell tölteni ahhoz, hogy jól érezze magát. Ezt ötféle "üzemanyaggal" lehet feltölteni: testi érintéssel, elismerő szavakkal, minőségi idővel, ajándékokkal és szívességekkel. Van viszont legalább egy ebből, ami nem helyettesíthető a többivel, viszont kisebb mennyiség is teljesen fel tudja tölteni azt a bizonyos szeretet-tankot. Minél nagyobb valakinek az EQ-ja, az érzelmi intelligenciája, annál több szeretetnyelvet beszél - érzékeli, hogy szeretik, de anélkül az egy nélkül a sok nyelven beszélők tankja sem feltölthető.
A testi érintés egyértelmű mindenkinek, a legtöbb ember nagyon szereti, ha megölelgetik, megpuszilják, ebből érzik, hogy szeretik. Vannak viszont olyanok, akik nem szeretik a testi közelséget, ilyen volt pici korában az én lányom például. Utálta a puszit adni is, kapni is. A kezébe lehetett adni, és zsebre rakta. Eléggé szenvedtem tőle annak idején, nem örült a simogatásnak, a csikizéstől nem kacagott, stb. Ennek köszönhető azonban, hogy ilyen jól viselte a kisbabák érkezését, hiszen azzal, hogy a fiúkat állandóan fogdostam, nem azt közöltem neki, hogy a kicsiket jobban szeretem, mivel többet vannak kézben. Mivel az ő szeretetnyelve a minőségi idő volt, jól elvoltunk azzal, hogy a kicsi az ölemben volt, és vele foglalkoztam közben. Nándi elsődleges szeretetnyelve viszont a testi érintés volt, ezért sem tudta elviselni Misit kb. egy éves koráig, és voltak azok a gondok, amiket végigcsináltunk.
Az elismerő szavakról sem kell sokat beszélni, mindenki örül a dicséretnek. A helyes dicséretnek... Legjobban az útmutató dicséretet méltatja az írópáros. Az én lányom ezt sem kezelte, mostanában kezd fontos lenni neki, hogy megdicsérjem, pedig már szinte teljesen leszoktatott róla. Rendesen rámszólt, hogy ne dicsérj, meg bőgni kezdett... Most meg már kérdezi, hogy ügyes voltam? Meg elém áll sugárzó arccal, én meg kétségbeesetten próbálok rájönni, hogy milyen csodát csinált már megint :) Aranyos nagyon.
A minőségi időről is talán mindenki hallott már, minden kapcsolatot próbálnak az összes tanácsadó cikkben mostanában erre alapozni: ne ajándékokat vegyünk például a gyereknek, hanem töltsünk velük annyi értékes időt, amennyit csak lehet. Amire biztosan számíthat. Vannak emberek, akiknek különösen fontos egy közös főzés, egy rendszeres séta, a közös tanulás, játék, bármi, csak osztatlan figyelemmel, közös jóérzéssel járjon.
A végére maradt a két megosztó, meg nem értést hozó szeretetnyelv, amikhez elég nagy bölcsesség kell. Az egyik az ajándékozás. Mert higgyük csak el, vannak emberek, akiknek az ajándék mutatja meg, hogy szeretik. És nem azért, mert el vannak rontva. Hanem így vannak összerakva. Nem összetévesztendő természetesen a dolog azzal, amikor elhalmoznak valakit minden földi jóval, és a többi szeretetnyelven nem kommunikálnak vele. Az elhalmozás mindig rossz.
Az ajándék nem csak drága ajándék lehet. Lehet egy kavics egy közös kirándulásról. Egy nagy gonddal elkészített rajz, játék, bármi. Az ilyen embereknek a hétköznapi szükségleteiket is érdemes például csinosan becsomagolni, ünnepélyesen átadni, keretet adni az ajándéknak. Nem az értékétől közvetíti a szeretetet, hanem attól, hogy észrevesszük, hogy szükség van rá, hogy gondolunk az illetőre, hogy figyelünk rá. Néha tárgyfetisisztáknak is nevezik az ilyen embereket, pedig csak a kapott szeretet zálogait őrzik.
Az ötödik szeretetnyelv a szívességek. Én inkább szolgálatnak szoktam hívni, szerintem helytállóbb szó. Rékának például jelenleg ez a fő szeretetnyelve. És azt hiszem, leginkább nekem is, bár szeretem azt gondolni magamról, hogy mind az öt nyelven kommunikálok, de például a testi érintés csak a nagyon-nagyon szűk családban működik, aki ezen kívül van, attól eléggé távolságot tartok, nem szeretek puszizkodni, ölelgetni ismerősöket, sőt, kínosan érzem magam többnyire. De legjobban azt szeretem, ha valaki valamilyen feladatomat elvégzi helyettem. Főleg, ha nem szólok külön.
Nagyon gyakran kapom magam azon, hogy kérek valamit Gergőtől. Nem azért, mert nem tudnék felállni, vagy olyan nehezemre esne. Gyakran még csak szomjas sem vagyok, mikor vizet kérek. Ez tulajdonképpen egy kérdés: szeretsz annyira, hogy megcsináld helyettem? Ha bepakolja a mosogatógépet, vagy hallom, hogy tologatja a székeket, amikor én altatok, mert felsöpör vagy felmos, az olyan hihetetlen jó érzés nekem.
Ahogy az ajándékozás, ez a szeretetnyelv is nagy bölcsességet kíván a gyereknevelésben, hiszen a helytelen szolgálattal önállótlanságra tudjuk nevelni a csemetét. Réka például még mindig nem öltözik itthon szívesen egyedül. Nem azért, mert nem tud, vagy mert fárasztó neki, hanem azért, mert mikor megkérdezi, hogy "anya, felöltöztetsz", akkor azt kérdezi igaziból, hogy "szeretsz?". Egészen szívfájdító tud lenni, mikor egy-egy összecsapásunk után szinte esdeklő arccal kér mondjuk egy vajaskiflit, egy pohár vizet - amit egyébként meg tud oldani magának. És nagyon tudom, hogy akármilyen dühös vagyok is, ilyenkor meg kell csinálnom neki, mert azt akarja tudni, hogy szeretem-e még az előbbi küzdemünk ellenére. Az önállóságra nevelést meghagyjuk azokra az időszakokra, mikor teli van szeretettel. Szerencsére bőven van erre is idő.
Azoknak az embereknek, akiknek a szolgálat a szeretetnyelvük, különös jelentőséggel bír az eléjük tett étel, a tiszta lakás, a kiszolgálás, bármilyen segítség a hétköznapokban, vagy a nehézségekben.
A könyv ír a szeretetnyelvekről, ír arról, hogy lehet kitalálni, ki milyen nyelven beszél - általában úgy is jelzi a szeretetét az ember, ahogy ő várja másoktól, de azért nem ennyire egyszerű, főleg egy gyereknél. Tippeket ad, kinek hogy lehet kimutatni az érzéseinket, hogy vegye a másik is az antennáival. A szeretetnyelvek változhatnak is, gyerekkorban kivált. Ír a hatékony fegyelmezésről és buktatókról (pl. akinek az elismerő szavak az elsődleges szeretetnyelve, arra a szidalmak egészen máshogy hatnak. Negatív értelemben. ) Ír a tanulásról, az egyedülálló szülőkről, és a házasságról is.
Gary Chapman eredeti szeretetnyelves könyve az Egymásra hangolva volt, ez a házasságról, párkapcsolatokról szól. Megírta a Kamaszokra hangolva címűt is, speciálisan a tizenévesekre szabva. És ez, a gyerekekre hangolva pedig Ross Campbell gyermekpszichiáterrel közös munkája.
Én ajándékba kaptam Nándi első születésnapja alkalmából egy barátnőmtől. Azóta is hálás vagyok érte. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy valamelyik, szeretet nyelveiről szóló írást elolvassa, sok addig bezárt kapu nyílhat meg, sok félreértés tisztázható. Párkapcsolatokban is. Gyerekkel annyira kevés ideje van az embernek arra, hogy a párjával foglalkozzon, legyen hatékony legalább az az időszak.
Bejegyzések
