Nagycsaládban élni jó :)

Szegény kicsi elsőszülöttünk hányattatott 8. születésnapját "ünnepeltük" ma. Nagyon rendhagyóan, nagyon nem úgy, ahogy szoktuk, ahogy megérdemelné egy szülinapos. Sebaj, holnap jönnek a kislányok, jó lesz a buli, ünnepeljük még holnap is, és azért őt is ünnepeltük tegnap is. Ő nem érzi magát olyan rosszul tőle, mint amilyen lelkifúrom van nekem. Akárhogy is, ez nem lett egy különleges szülinap, és főleg: nem róla szólt. De holnap tényleg! Csak az már nem a napja...

Isten éltessen kicsi-nagy Réka!

Megleptük. Nem akarta tudni, melyik nap lesz a szülinapja, hogy meglepetés legyen. Sikerült, pedig Réka többször elszólta magát, annak ellenére, hogy megkértem. Talán pont azért. Éjjel felfújtuk a soksok lufit, feldíszítettük a nappalit, kiraktuk a gyerekszoba közepére az ajándékokat.

Tündéri volt, ahogy az Isten éltessentől a morcos reggeli Nándiból egy pillanat alatt boldogszülinapos Nándi vált. Hát még, amikor meglátta, hogy éjjel csomó hó esett... Olyan hálásan köszönte meg, hogy neki, a születésnapjára esett a hó! Aztán vicces volt, mert mikor mentünk oviba, még rákérdezett, hogy "Én komolyan szeretem a havat?"

Szóval ma Nándi-nap van, éppen katonázik, mert ma mindent lehet. És reménykedünk, hogy apa hazaér az új munkahelyéről, hogy tudjunk tortát enni még ma. Mert elég furán alakult ez a mostani szülinapi dömping.

Van ez a blog, a myway-é. Anyuka blog, miért is ne, ezek olyanok nekem, mint másnak a barátokközt, bekukk a másik életébe, ők hogy csinálják. Talán valódibb, talán nem, hiszen csak egy pillanat, pár másodperc van megörökítve, 10 perc a sok ezerből, millióból. Azt látok mögé, amit akarok.  Valamit, a saját életem szűrőjén keresztül.

Nem is tudom, hogy hol tudnám megfogni, hogy miért is szeretem annyire ezt a blogot. Vagyis kettőt, mert már másik is van. Úgy a helyén van benne minden, még akkor is, amikor kilátástalannak tűnik az élet, akkor is, mikor a hat gyerek hatfelé tépi az ember lányát. Még akkor is, amikor látszik abból a pár másodpercből is, hogy baj van.
Nem kommentelek nála, csak nagyon ritkán. Annyira kerek egész minden egyes írás, annyira önálló világ, hogy bármi, amit odaírnék alá, elvenne abból az egészből. Vagy olyan suta, hogy még. Néha csak egy pontot tennék oda, hogy itt jártam, de az is olyan hülyeségnek tűnik. Úgyis elolvasok mindent. Kár lenne kihagyni akár egyet is. Lehet, hogy a problémák nem a sajátjaim, hogy nem tudok azonosulni velük, az is előfordul, hogy valamit máshogy gondolok. De szinte benne vagyok a helyzetben én is. Nem Lustanyu, aki szórakoztat, nem Szitya, aki gyakorlatilag családnaplót ír, és az ember nem akar kihagyni egy részt sem, de a fordulatok meg a csapongás meg a gondolatok mégis mindig kíváncsivá tesznek, hogy már megint mi volt. Minden írás egy kis epizód. Sosem sok, sosem kevés, mindig pont elég. Szóval szeretem olvasni.

Nos, ez a myway benevezett a Nők Lapja Café bloggerinaversenyre. És nincs ott az első 40-ben, (vagy 50-ben?) akivel foglalkozik a zsűri. Pedig szerintem megérdemelné.

Úgyhogy én biztatnálak benneteket, hogy ezen a blogversenyen - nem is blogverseny, hanem kinek van több ismerőse verseny -  adjatok az ötből egy szavazatot mywaynek. Mert megérdemli.

És ha már ott vagytok, és úgyis 5 szavazat van, Szityának és Heninek is nyomjatok egyet! :)

Amikor nagyon felgyűlik a rumli, én úgy pakolok, hogy összehordok egy kupacba mindent, ami nem a helyén van, aztán lassan feldolgozom a rakást. Általában elfogy az időm vagy a kedvem a végére, és a maradék ottmarad, alapjául a következő kuplerájnak, de kicsire nem adunk. Az elmúlt időszakban a magánéletemben nagyjából ugyanezt éltem meg. Csak hordtuk rakásra a problémákat, és reménytelennek tűnt, hogy valaha is a végére járunk. Most viszont mintha már látszana itt-ott a szőnyeg a kupac alatt.

Lefoglalóztuk az autónkat tegnap. Nem volt rövid történet, rengeteget rágódtunk rajta, és csak remélni tudjuk, hogy nem valami ócskavasat vettünk több pénzért, mint amennyiért eredetileg szerettük volna. Nagyon sokfélét átgondoltunk, végül egy 12 éves Lancia Zeta nyert. A "véletlenek" sodrában. Egy másik autót mentek megnézni Gergő és az autószerelő, de az orruk előtt elvitték, ez viszont ott volt, ugyanaz a fajta, csak más a neve. És jónak nézett ki. Jó, megvesszük. Aztán jött a betegség, amikor minden fontosabb volt, aztán a bizonytalanság tetőzött a munkával, hogy ha elköltjük ezt a pénzt, talán bajba kerülünk. De megvárt minket, és anyukám is pont tudott kölcsönadni, így jövő héten már a mienk lesz tutira. Végre Misi is kaphat "nagyos" ülést, még mindig a 9-18 kilós ülésben visszük szegényt, pedig már nehezebb is, mert a régi kocsinkban csak kétpontos a középső öv... (tényleg, ha kell valakinek, eladó a szeretett Toyota Carinánk :) )

Ma felmondott G. ott, ahol az elmúlt fél évben dolgozott. Nem is tudom, írjak-e erről, lehet-e röviden összefoglalni a bizonytalanságokat és kaotikus helyzeteket, amikbe belesodródtunk ezekkel a népekkel, akikkel a közös munka ment. Fantasztikus fél év volt így, hogy itthon volt, csomó érdekes dolgot tanult ő is, de mindent ez sem ér meg. A végére stresszesebb volt, mint amikor bejárt minden nap. Még nincs lezárva minden, az utolsó havi "fizetéssel" nem tudjuk, mi lesz, de bízom benne, hogy rendeződik majd minden.

A felmondás után kezdett is délben az új helyen, amiben nagyon bízunk. (Igen, nem tévedés, ennyi volt a felmondás, ez volt az egyik zavaró tényező, úgy látszik, nem gondolták át azt sem, hogy ha ők megtehetik, a másik fél is...)  "Főnök" lett, van egy embere, azt mondta, ő Batman, és van egy Robinja. Sosem vágyott ilyesmire, sőt, volt, hogy elutasította, mikor fejvadászok keresték ilyesmikkel. De most így lett. Beadtam neki 4 helyre az önéletrajzát, ebből kettőre behívták, mindkettőre felvették, ezek voltak a gyorsabbak, és mindent megígértek maguktól, ami az előző helyen hiányzott: korrekt szerződést, egyeztetést a munkáról, rugalmasságot, fizetést. Egyenlőre úgy néz ki, dolgozhat majd itthonról is, ha olyan lesz a meló, de most be kell járni, valami nagyon szűk határidő jön, ez maga a próbaidő is. Hozzá kell majd szoknunk újra, az biztos.

Aztán ma voltunk Nándival a TSGM tornás felmérésen is, és bizony vannak gondok vele. Ezen a jelenlegi érettségi szinten nem tanácsos elkezdeni az iskolát. Nagyon okos, bizonyos dolgokban rendkívül ügyes, és helyén vannak a dolgok, de pont az alapok hiányoznak. Ennek köszönhető az, hogy hullámzó a teljesítménye, egyes napokon szárnyal, más napokon meg katasztrófa. Most éppen katasztrófa volt. De jó hír, hogy fejleszthető, és ha úgy gondoljuk, hogy pszichésen gondot okoz Nándinak az, ha nem mehet iskolába, akkor megpróbálhatjuk felzárkóztatni. Meg kell próbálni meggyőzni a gyereket, hogy ne akarjon még iskolába menni. Két hét múlva megyünk, és összeállít neki a néni egy gyakorlatsort, amivel fejleszthetőek azok a részterületek, ahol problémák vannak. Ha nagyon akar, akkor minden nap kell tornáztatni otthon. Ha áprilisra, beiratkozásra lesz jelentős fejlődés, akkor mehet, ha nem, akkor meg marad majd. Szóval ez nem pont, csak vessző, lesz itt még folytatás.

Szintén vesszős mondatok az egyesületi munka leépítésével kapcsolatosak. A héten egy csomó nemet mondtam. Néha ez határozottan fájdalmas, de muszáj, mert látom, hogy nem megy. Igaziból néha fellángolok, és van kedvem, de aztán érzem, hogy szívem szerint félbehagynám az egészet. És nem is bírok már semminek utánamenni. Tegnap végre eljutottam vásárolni, talán háromnegyed órát bolyongtam egy boltban, nagyon kifogytunk. És bizony alig tudtam menni addigra. Meg csomóminden elveszi a kedvem, érzékenyebb vagyok, bár Gergő mondta, hogy korántsem vagyok olyan hisztis, mint szoktam lenni, amikor babát várunk. Amitől nagyon büszke lettem magamra egyébként, mert ennyire ingergazdag nem volt még lelkileg egyik babavárás alatt sem az életem, de azt a kevés problémát viszont általában rosszul viseltem mindig...
Fizikailag viszont romhalmaz vagyok, nagyjából cipőskanállal tudok ki-be szállni a kocsiba, és kb. olyan jól tartom magam, mint máskor egy nappal szülés előtt... Persze az is lehet, hogy csak az idő szépíti meg a dolgokat.

Jaj, van még egy befejezett mondatom, csak régebbi, végre elmentem a dokihoz a múlt héten, aki majd műteni fog, Misi is nála született, ez is nagy dilemma volt, tartottam is tőle, hogy így a vége felé nem fogad majd, de tök jó fej volt. Ez nagy megkönnyebbülés nekem. És a cukorterheléses vizsgálatra is eljutottam a 24. hét helyett a 28.-on, és tegnap az eredményért, is szóval ott is minden rendben, ehetem a csokikat bátran továbbra is. Csak a gyerek feje hízik tőle úgyis.

És mégegy, megjött az építési engedély is a múlt héten a beadott tervekre. Szenzációs! És mégegy, megkaptuk a rögzített árfolyamos hitelt is, aláírtuk a papírokat.

Szóval nagy adag feszültségtől szabadultunk meg az elmúlt 2 napban, másik adagtól az elmúlt két hétben, remélhetőleg a gyerekeken is lassan meg fog látszani ez, biztos vagyok benne, hogy a folyamatos feszültség bennünk sokat segített, hogy állandóan marják egymást. Jövő héttől iskola újra, nem látom még át, hogy fogom tudni csinálni, de majd átverekszem magam rajta, most jön az érdekesebb rész. Mondjuk szülésig a záródolgozatot is meg kéne írni, és még témám sincs... Van még feszkó bőven, jó lenne ablakost találni, árajánlatokat begyűjteni az építkezéshez, hogy ne júniusban kelljen ez után szaladgálni, jó lenne, ha végre már szülési szabin lehetnék, és kapnám a pénzt, kéne név ennek a szegény gyereknek, meg átnézni, hogy van-e valami, ami még kell - szinte kizárt -, jövő héten szülinapok, meg még egy csomó hasonló dolog. Ha meg nincs feszkó, hát úgyis találok magamnak. Mert ilyen vagyok. De igaziból jól vagyunk, megyünk előre, és ez a hátralevő kicsit több, mint két hónap néha pont olyan kevésnek tűnik, mint amilyen soknak máskor. Valószínűleg pont elég lesz mindenre.
És bár mostanában nem látszik itt a blogon, de humorunknál vagyunk, és ha elhessegetem a gondolatokat, és csak örülök a pillanatoknak, akkor egészen könnyűek a mindennapok.

Mivel nincs elég dolog, amivel foglalkozzak, Nándi iskolakérdése is most tetőzik. A napokban el kell döntenünk, hogy menjen-e iskolába, vagy ne. Nagyon nehéz kérdés. Minden anyukának van elképzelése róla, hogy a gyerek 6 vagy 7 évesen menjen-e, ebben senkit nem akarok megingatni, egyszerűen csak agyalok, hogy nekünk ebben a helyzetben, ebben az évben, ezzel a mi gyerekünkkel, ezekkel a lehetőségekkel mi a legjobb döntés.

Nekem alapvetően az a véleményem, hogy a gyerekek 6 évesen menjenek iskolába. Van ugyanis egy személyes élményem, amikor kimondták, hogy jobb lesz nekem még, ha egy év múlva megyek, pedig mindent jól csináltam, az összes feladatot, és szörnyen vágytam már iskolába. De még nem voltam 6 éves, novemberben töltöttem volna, már elsősen. Irreális volt, hogy mehessek. Ma, 30 évvel később is emlékszem erre az érzésre, röviden: rossz volt.
De hajlandó vagyok ettől eltérni, sőt, hajlandó lennék bizonyára beismerni a hibát is, ha tévedek. Rékán is rengeteget gondolkoztam az elmúlt két évben, hogy jól tettük-e. Merthogy nem színötös, nem megy a helyesírás, nem szeret olvasni - ami számomra tragédiaszámba megy :) bár a szövegértése mindig ötös -, a külalak se valami szép, és úgy egyáltalán nehezére esik tanulni, sokkal jobb mással foglalkozni. Helyesírás kivételével 4-5-ösei vannak csak, szóval azért nem vészes, és ez egy erős iskola. De ha belegondolok alaposabban, és tudnám, hogy így lesz, azt hiszem, akkor is újra és újra így döntenék. Mert szociálisan már semmi keresnivalója nem lett volna az oviban, halálra unta magát. És szeret, nagyon szeret iskolába járni. És sokkal valószínűbb, hogy az, hogy nehezére esik a tanulás vagy csúnyán ír, genetika, vagy nevelési probléma inkább, mint éretlenség. Erre azért elég sok, iskolán kívüli jel is utal.

És akkor itt van Nándi, akinél hajlandó lennék feladni az elképzeléseimet, és azt mondani, hogy Nándi, szükség van még rád egy évig az oviban, hogy terelgesd a kicsiket, mert akkora segítség vagy. De senki, aki ért hozzá, vagy kicsit is ismeri Nándit, nem mondja azt, hogy jót teszünk vele, hogy ez a helyes döntés. Mindenki azt mondja, hogy egyik nap semmi keresnivalója az oviban, másnap pedig hogy még jót tenne neki egy kis játék. Ebben egyetértenek az óvónők, a gyógypedagógus, a pszichológus, a logopédus. És én is. Ahogy abban is, hogy nagyon jó eszű gyerek, 20-as számkörben összead, még ha nem is villámgyorsan. Most tanul autodidakta módon olvasni. Hihetetlenül érdeklődő, rengeteget kérdez, mindent tudni akar. Nagyon szeret feladatokat megoldani, órákat el tud ülni a foglalkoztatók mellett - amik Rékáról maradtak, mert ő meg magas ívben tojt rájuk. Nézegeti Réka tankönyveit, és azt kéri tőlem, hogy tanítsak meg neki mindent, ami kell ahhoz, hogy iskolás legyen. Mondtam neki, hogy tud ő már mindent, még többet is. Egyet nem, megülni a fenekén olyankor is, amikor nincs kedve. Amikor Réka ment iskolába, őt bátorítottuk, hogy ez is jó, meg az is. Most Nándinak a nehézségeket mondom inkább, hogy akkor is kell tanulni, mikor nincs kedve, és a többi. Rettenthetetlen. Akar menni.
Az a jó, hogy az állást foglalók egyik fele abban látja a nagyobb veszélyt, ha marad, a másik meg abban, ha megy... Itt a szubjektivitás dönt: ki mit vall, a saját gyerekével mit tenne. Még az sincs, hogy az óvónénik szeretnének szabadulni tőle, mert még ők is ellentétesen álláspontot képviselnek, ha a saját véleményüket mondják, de itt nem Nándiról, hanem tulajdonképpen az egész kérdéshez való hozzáállásukról van szó. Egyébként az ovibantartós álláspontú óvónéni konkrétan azt mondta, hogy kéne egy keresztfélév az ilyen Nándi-féle gyerekeknek, akik januárban kezdenék az iskolát...

Gergő nem ért egyet ezzel a kettősséggel, amit én és a szakértőgárda képviselünk. Ő azt mondja, hogy menjen csak Nándi, tök mindegy, vele mindig lesznek problémák. És tulajdonképpen egyet kell értenem, valószínűleg így van. Mindenki szeretni fogja, mert egy bűbájos kölyök, akire nem lehet haragudni, szuperjó humorérzékkel, de jópárszor kihúzza a gyufát a legtürelmesebbeknél is.

Egyébként azt hiszem, a szívem mélyén már döntöttem: jobban féltem Nándit attól, hogy úgy érzi, nem felel meg, hogy nem elég okos, mint attól, hogy nem lesz mindenben sikerélménye. Ezen kívül fél év nagyon sok idő változni, érni. Hogy a motorikus és hasonló problémákat kizárjuk, még egy helyre elviszem Nándit pénteken. Ha ott a vizsgálati eredménnyel nemet mondanak, az egyértelmű döntés.
De alapvetően, amikor felsorolják, hogy miért is kétesélyes ez az iskola-kérdés, olyan kifogások merülnek fel, amiket úgy érzem, hogy nem igazán érintenek minket. Kislétszámú lesz az osztály, nagyon Nándinak való az egyik tanító néni, aki úgy tanít, hogy minden mindennel összefügg, és nem a jegy a lényeg, hanem a tudás. Rékát nem íratnám szerintem hozzá, de Nándinak ideális. Ráadásul ez a tanító néni híres arról, hogy szereti a vagány kisfiúkat... A közösség szeretetteli, nem rekeszti ki a "csodabogarakat" sem, inkább segíti. Sok ismerős gyerek lesz, akikkel már jóban van. És főleg, gyerekek lesznek ott, nem teljesítménykényszeres minifelnőttek.

Nem élünk mostanában egyszerű napokat. Tudtam, tudtuk előre, hogy nehéz lesz ez az év, ami  augusztus közepétől indult, ráadásul bejött még néhány olyan tényező, amire egyáltalán nem is számítottunk. Próbára tesz mindkettőnket, én meg minden sarokban rémeket látok, mert abban a korban vagyunk, hogy most már nem az esküvőkről, hanem a válásokról jönnek a hírek. Meg a válságokról.

Egy ilyen válságban levő házasság apuka felével beszélgettem a minap, és ő mesélte, hogy ő kötelezővé tenné ezt a videót minden házaspárnak, keressem meg a youtube-on. Ha korábban látta volna, most nem itt tartanának. Megnéztem. Én is kötelezővé tenném mindenkinek. Amellett, hogy könnyesre röhögtem magam rajta, csak igazat tudok adni a szenzációs előadónak. És annak ellenére, hogy tudtam, hogy igen, ez így van, pont jókor tudatosította bennem újra ezeket. Úgyhogy nagy adag humorérzékkel tudok, tudunk nekimenni újra az előttünk állóknak. Nem hiszem, hogy humor nélkül menne. Nézzétek meg, érdemes!

A minap székelykáposztát főztem, ami a káposzta miatt esélytelen a gyerekeknél. Jöttünk haza az oviból, Nándi beleszimatol a levegőbe
- Hú, mi ez a finom illat?
- Ez lesz a vacsora - mondtam feléledő reménnyel, kerülve a káposzta szót.
Este tálalunk, kitettem hűlni a tányérokra, Nándi meglátja:
- Fúúúúj, ilyent már ettem az oviban, ezt utálom!
- Dehát ez volt az, aminek az a finom illata volt, amikor jöttünk haza!
- Akkor álcázta magát! Ez nem finom!