Mondatvégi pontok és vesszők

Amikor nagyon felgyűlik a rumli, én úgy pakolok, hogy összehordok egy kupacba mindent, ami nem a helyén van, aztán lassan feldolgozom a rakást. Általában elfogy az időm vagy a kedvem a végére, és a maradék ottmarad, alapjául a következő kuplerájnak, de kicsire nem adunk. Az elmúlt időszakban a magánéletemben nagyjából ugyanezt éltem meg. Csak hordtuk rakásra a problémákat, és reménytelennek tűnt, hogy valaha is a végére járunk. Most viszont mintha már látszana itt-ott a szőnyeg a kupac alatt.

Lefoglalóztuk az autónkat tegnap. Nem volt rövid történet, rengeteget rágódtunk rajta, és csak remélni tudjuk, hogy nem valami ócskavasat vettünk több pénzért, mint amennyiért eredetileg szerettük volna. Nagyon sokfélét átgondoltunk, végül egy 12 éves Lancia Zeta nyert. A "véletlenek" sodrában. Egy másik autót mentek megnézni Gergő és az autószerelő, de az orruk előtt elvitték, ez viszont ott volt, ugyanaz a fajta, csak más a neve. És jónak nézett ki. Jó, megvesszük. Aztán jött a betegség, amikor minden fontosabb volt, aztán a bizonytalanság tetőzött a munkával, hogy ha elköltjük ezt a pénzt, talán bajba kerülünk. De megvárt minket, és anyukám is pont tudott kölcsönadni, így jövő héten már a mienk lesz tutira. Végre Misi is kaphat "nagyos" ülést, még mindig a 9-18 kilós ülésben visszük szegényt, pedig már nehezebb is, mert a régi kocsinkban csak kétpontos a középső öv... (tényleg, ha kell valakinek, eladó a szeretett Toyota Carinánk :) )

Ma felmondott G. ott, ahol az elmúlt fél évben dolgozott. Nem is tudom, írjak-e erről, lehet-e röviden összefoglalni a bizonytalanságokat és kaotikus helyzeteket, amikbe belesodródtunk ezekkel a népekkel, akikkel a közös munka ment. Fantasztikus fél év volt így, hogy itthon volt, csomó érdekes dolgot tanult ő is, de mindent ez sem ér meg. A végére stresszesebb volt, mint amikor bejárt minden nap. Még nincs lezárva minden, az utolsó havi "fizetéssel" nem tudjuk, mi lesz, de bízom benne, hogy rendeződik majd minden.

A felmondás után kezdett is délben az új helyen, amiben nagyon bízunk. (Igen, nem tévedés, ennyi volt a felmondás, ez volt az egyik zavaró tényező, úgy látszik, nem gondolták át azt sem, hogy ha ők megtehetik, a másik fél is...)  "Főnök" lett, van egy embere, azt mondta, ő Batman, és van egy Robinja. Sosem vágyott ilyesmire, sőt, volt, hogy elutasította, mikor fejvadászok keresték ilyesmikkel. De most így lett. Beadtam neki 4 helyre az önéletrajzát, ebből kettőre behívták, mindkettőre felvették, ezek voltak a gyorsabbak, és mindent megígértek maguktól, ami az előző helyen hiányzott: korrekt szerződést, egyeztetést a munkáról, rugalmasságot, fizetést. Egyenlőre úgy néz ki, dolgozhat majd itthonról is, ha olyan lesz a meló, de most be kell járni, valami nagyon szűk határidő jön, ez maga a próbaidő is. Hozzá kell majd szoknunk újra, az biztos.

Aztán ma voltunk Nándival a TSGM tornás felmérésen is, és bizony vannak gondok vele. Ezen a jelenlegi érettségi szinten nem tanácsos elkezdeni az iskolát. Nagyon okos, bizonyos dolgokban rendkívül ügyes, és helyén vannak a dolgok, de pont az alapok hiányoznak. Ennek köszönhető az, hogy hullámzó a teljesítménye, egyes napokon szárnyal, más napokon meg katasztrófa. Most éppen katasztrófa volt. De jó hír, hogy fejleszthető, és ha úgy gondoljuk, hogy pszichésen gondot okoz Nándinak az, ha nem mehet iskolába, akkor megpróbálhatjuk felzárkóztatni. Meg kell próbálni meggyőzni a gyereket, hogy ne akarjon még iskolába menni. Két hét múlva megyünk, és összeállít neki a néni egy gyakorlatsort, amivel fejleszthetőek azok a részterületek, ahol problémák vannak. Ha nagyon akar, akkor minden nap kell tornáztatni otthon. Ha áprilisra, beiratkozásra lesz jelentős fejlődés, akkor mehet, ha nem, akkor meg marad majd. Szóval ez nem pont, csak vessző, lesz itt még folytatás.

Szintén vesszős mondatok az egyesületi munka leépítésével kapcsolatosak. A héten egy csomó nemet mondtam. Néha ez határozottan fájdalmas, de muszáj, mert látom, hogy nem megy. Igaziból néha fellángolok, és van kedvem, de aztán érzem, hogy szívem szerint félbehagynám az egészet. És nem is bírok már semminek utánamenni. Tegnap végre eljutottam vásárolni, talán háromnegyed órát bolyongtam egy boltban, nagyon kifogytunk. És bizony alig tudtam menni addigra. Meg csomóminden elveszi a kedvem, érzékenyebb vagyok, bár Gergő mondta, hogy korántsem vagyok olyan hisztis, mint szoktam lenni, amikor babát várunk. Amitől nagyon büszke lettem magamra egyébként, mert ennyire ingergazdag nem volt még lelkileg egyik babavárás alatt sem az életem, de azt a kevés problémát viszont általában rosszul viseltem mindig...
Fizikailag viszont romhalmaz vagyok, nagyjából cipőskanállal tudok ki-be szállni a kocsiba, és kb. olyan jól tartom magam, mint máskor egy nappal szülés előtt... Persze az is lehet, hogy csak az idő szépíti meg a dolgokat.

Jaj, van még egy befejezett mondatom, csak régebbi, végre elmentem a dokihoz a múlt héten, aki majd műteni fog, Misi is nála született, ez is nagy dilemma volt, tartottam is tőle, hogy így a vége felé nem fogad majd, de tök jó fej volt. Ez nagy megkönnyebbülés nekem. És a cukorterheléses vizsgálatra is eljutottam a 24. hét helyett a 28.-on, és tegnap az eredményért, is szóval ott is minden rendben, ehetem a csokikat bátran továbbra is. Csak a gyerek feje hízik tőle úgyis.

És mégegy, megjött az építési engedély is a múlt héten a beadott tervekre. Szenzációs! És mégegy, megkaptuk a rögzített árfolyamos hitelt is, aláírtuk a papírokat.

Szóval nagy adag feszültségtől szabadultunk meg az elmúlt 2 napban, másik adagtól az elmúlt két hétben, remélhetőleg a gyerekeken is lassan meg fog látszani ez, biztos vagyok benne, hogy a folyamatos feszültség bennünk sokat segített, hogy állandóan marják egymást. Jövő héttől iskola újra, nem látom még át, hogy fogom tudni csinálni, de majd átverekszem magam rajta, most jön az érdekesebb rész. Mondjuk szülésig a záródolgozatot is meg kéne írni, és még témám sincs... Van még feszkó bőven, jó lenne ablakost találni, árajánlatokat begyűjteni az építkezéshez, hogy ne júniusban kelljen ez után szaladgálni, jó lenne, ha végre már szülési szabin lehetnék, és kapnám a pénzt, kéne név ennek a szegény gyereknek, meg átnézni, hogy van-e valami, ami még kell - szinte kizárt -, jövő héten szülinapok, meg még egy csomó hasonló dolog. Ha meg nincs feszkó, hát úgyis találok magamnak. Mert ilyen vagyok. De igaziból jól vagyunk, megyünk előre, és ez a hátralevő kicsit több, mint két hónap néha pont olyan kevésnek tűnik, mint amilyen soknak máskor. Valószínűleg pont elég lesz mindenre.
És bár mostanában nem látszik itt a blogon, de humorunknál vagyunk, és ha elhessegetem a gondolatokat, és csak örülök a pillanatoknak, akkor egészen könnyűek a mindennapok.