Nagycsaládban élni jó :)

A karácsony közeledtével kicsit ajándékajánló poszt következik... A balatoni nyaraláskor esténként gyakran játszottunk mi, szülők a Dixit nevű társasjátékkal, és felettébb jól mulattunk. Úgyhogy beszereztünk egy példányt belőle. Magáért beszél, hogy nem lehet használtan kapni sehol, csak újonnan, akinek van, nem akar megszabadulni tőle, ha mégis, akkor villámgyorsan kerül gazdája.

Egészen egyértelmű, hogy magunknak vettük a játékot, 8 éves kortól ajánlott, nem véletlen. Gyerekes háztartásba viszont nem költözhet semmi anélkül, hogy azt a kiskorúak beható vizsgálat alá ne vegyék. Ezúttal is így történt. Teljes mértékben lenyűgözte őket a sok gyönyörűen megrajzolt szürreális kép a kártyákon. Próbálkoztam játszani velük, de a fiúk általában felálltak 1-2-3 kör után, ketten pedig egészen egyszerűen a játék jellege miatt nem lehet vele játszni.
A játék maga egyébként az, hogy minden résztvevő kap 6 kártyát, aki éppen következik, mond valamilyen jellemző dolgot a képről. Ez lehet egy cím, egy fogalom, egy verssor, bármi. A lényeg, hogy valamennyire passzoljon. Ezután mindenki választ a maga kártyájái közül egyet, ami szintén illik ahhoz, amit a "mesélő" mondott, és az összes játékos leteszi középre, lefordítva a kártyáját. Felfordítás után mindenki tippel - szintén titkosan -, melyik lehetett az eredeti kártya. Az a jó, ha csak néhányan találják ki, ha senki, vagy ha mindenki, akkor az nem nyerő, és persze pontot kap, aki kitalálta, és az is, akinek a kártyájára tippeltek, akkor is, ha nem az volt az eredeti. Rékával egyébként már lehet játszani, tökéletesen érti a lényeget. A fiúk is nagyjából, csak nekik nem olyan érdekes, pár kör után elunják. Misi meg egészen egyszerűen mindig megmutatja, hogy melyik az övé... :)

Na, mindegy, szóval a képek annyira lenyűgözték a gyerekeket, hogy muszáj volt kitalálni valamit, amivel a 8 év alattiak is tudnak játszani, vagyis inkább az volt a cél, hogy ketten is lehessen játszani, ha a kisebbek felállnak. És azt találtam ki, hogy mindenki kap három kártyát, és olyant kell mesélni, amibe mind a három kártyán szereplő képet bele kell valahogy szőni. Taroltam az ötlettel. Réka jó kis meséket talál ki, néha csak pár sorosokat, de nagyon büszke magára közben. Nándi a legapróbb, legkülönlegesebb részletekhez nyúl, mindig meglepődök rajta, gondolom azok izgatják legjobban a fantáziáját. Misi pedig csügg a történeteken, és begyűjti azokat a lapokat, amikről olyant mesélünk, ami neki borzasztóan tetszik. Néha visszamondja őket, de leginkább nekünk kell újra és újra elmesélni őket. Aztán persze elszabadul időnként a pokol is, és mindenki pukizik, meg bekakil és böfög, és legalább annyit röhögnek, mint mi, amikor felnőttekkel játszunk.

Szóval ez a Dixit egy jó beruházás, tutira ajánlom családi karácsonyi ajándéknak is. Nem  hiszem, hogy nagyon mellé lehet vele lőni, csak ha valaki nagyon utál társasozni.

Kapok egy kis levegőt, na nem az orromon, hanem mivel valami betegség bujkál bennem, hát félredobtam, amit lehetett, és lefeküdtem. Úgyhogy három hét után végre van időm a kis blogocskámra is az állattenyésztés, trágyázás, kerttervezés meg épületgépészet és gyerekprogram mellett.

A cím az elmúlt három hét egyik legnagyobb eseményére utal - beváltottuk az Erzsébet-programon nyert e-szelvényünket a négynapos hétvégén, mégpedig Debrecenbe utaztunk az Aquaticum szállóba. Elég nehezen döntöttünk így áprilisban, nyárra már nem akartunk programot, októberben pedig kétesélyes az időjárás, határozottan rossz programnak tűnt a mi három gyerekünkkel három esős nap bezárva valami hegy tetején egy faházba. A másik opció, a négycsillagos szálloda svédasztallal és élményfürdővel alig tűnt jobbnak. Komolyan aggódtam, hogy a családunk alkalmas lesz-e egy ilyen helyen való kulturált viselkedésre. Biztos voltam benne, hogy mire hazaindulunk, legalább egy csillagot magunkkal hozunk majd. Nem így történt.

Egyrészt profik voltak, és fel voltak készülve a gyerekekre. Másrészt nem a mi kölkeink voltak a leghangosabbak. Sőt, relatíve egészen jól viselkedtek. Tegyük hozzá, hogy a fürdőben azért kitombolhatták magukat, és a délelőttökön némi séta is volt, azon kívül az ő szobájukban volt a tévé is, amin volt Minimax. Nagy boldogság volt ez nekik, megkönnyebbülés nekem. Amikor éppen nem csináltunk programot, fekhettünk békésen a felnőttszobában, és nézhettük a plafont. Én az utóbbi hetekben olyan állapotban vagyok, hogy minden másban feladat megtalálni az örömet.

A nagy várakozást a svédasztal okozta. Én borzasztóan szeretek enni, szóval én is vártam, de a gyerekek el sem tudták képzelni, mi az. Hát, mit mondjak, kihasználták. Meg is állapítottuk, milyen jó is ez kisgyerekkel, sosem főztem volna rántott csirkét nokedlivel vagy hurkát tojásrántottával. Ők meg milyen boldogok voltak vele. Vicces volt, ahogy Réka rácsodálkozott arra, hogyan készül a tea - ez csodálatos módon már az asztalon van, mire felébrednek - és hogy egy csésze vízbe egy egész filter megy, nem a kancsóba kettő, és így más íze van. Rékának talán ez volt a legnagyobb élmény, a teázgatás. Egyébként a konyha olyan semmilyen volt. Szóval minden ételből hiányzott valami, amitől tökéletes lett volna. A gyerekek is észrevették, és mikor a második nap veszített a varázsából a válogatás lehetősége, már kezdték finnyázni, hogy a tükörtojást a mama jobban csinálja, a bolognait meg én. Aztán, mikor hazaértünk, és a 23-án összevadászott vajas-, parízeres- és lekvároskenyér mellé leültünk, Réka nagy boldogan felsóhajtott, hogy "dejó, hogy végre nem svédasztal!". Merthogy mindig degeszre kellett ennie magát :)

Egyébként Debrecen nagyon szép város, az őszi Nagyerdő egyenesen gyönyörű. Az élményfürdőt a gyerekeinknek találták ki. Folyamatosan csúsztak a különböző méretű csúszdákon, nekem elég volt a partról figyelni. Gergő azért sokszor ment velük, de mivel a hatból 4-en engedtük őket (Misit csak hármon, a Kamikáze azért kicsit túlzás lett volna neki...), egyszerre nem tudott ő sem ott lenni mindenhol, szóval szemünk volt csak rajtuk sokszor. A gyerekmedence is elég érdekes volt, Misi meg Nándi rengeteget búvárkodtak, meg locsoltak, nagyon jól elvoltak magukban, a sodrók, a hullámmedence meg a sziklamászás Rékát vonzotta nagyon, csak hideg volt ott a víz... A hullámzás egyébként Nándi kedvence lett. Aki nem volt hajlandó már karúszót felvenni. Muszáj lesz megtanulniuk rendesen úszni jövő nyárig...

Voltunk az állatkertben is, az engem kicsit sokkolt. Nagyon kis helyre voltak bezsúfolva az állatok sokszor, amit értek én, csak szívszorító volt pl. a parlagi sas, amint ugrált neki a rácsnak... Gergővel volt is egy vitánk arról, hogy jó-e az állatoknak rabságban vagy nem, aztán pár nap múlva pedig azt álmodtam, hogy kiengedtem mind a két sast, az egyik sértődötten visszahúzta magára a katlitkáját, bezárta a lakatot, és hátat fordított karba font szárnyakkal. A másik viszont elrepült, aztán jól leütött a levegőből valami pávát (?!?!), aki lezuhant, majd mérgesen motyogva elsántikált egy ablakhoz, bekopogott, és a gazdájával perlekedett tovább. Itt szerencsére felébredtem, mielőtt mégjobban elfajzott volna a dolog.

Az egész debreceni négy nap egyébként némi kettős érzést keltett bennem. Egyrészt jó volt együtt lenni, és hogy kiszolgálnak, meg alhatok már fél 9-kor. Másrészt viszont lelkiismeretfurdalásom volt attól a pazarlástól és környezetszennyezéstől, amit tapasztaltam, akár a sok különcsomagolt vacaktól, akár magától a ténytől, hogy az egész épület, az összes függöny, bútor és minden csak azért lett, hogy valakik máshol legyenek, mint ahol egyébként laknak. Pedig van hol lakniuk.
Szóval nem vágyom vissza, nem akartam volna maradni, nekem sokkal jobb élmény volt a nyári nyaralások bármelyike. Mert ugye kettő is volt idén. Jól bepótoltuk az elmúlt 7 nyarat. És előre a most következőt is...

Lassacskán esélytelenné vált, hogy a gyerekek elaludjanak az autóban út közben. Meg is állapítottuk hazafelé, hogy bizony a picikének már arra sem lesz esélye, hogy az autóban alvás örömeit felfedezhesse. Hatalmas hang- és zűrzavar uralkodik a kocsiban egy-egy ilyen úton, kizárt, hogy viszonylagos csendet tudjunk tartani, csak azért, mert egy testvér alszik...
Ma is hazafelé úton Kaposvárról (két és fél óra) Nándi és Misi halálosan jól szórakoztak. Nem tudom, pontosan mit csináltak, mert pont a hátam mögött voltak, de folyamatos kacagás, viháncolás volt. Szegény Réka nagyon kimaradt ebből, próbálta Misit rávenni, hogy hallgassa, hogy olvas neki, vagy játsszon vele, de rá se bagózott.
Először barchobázni kezdtünk, de csupa különleges állatot talált ki a National Geographic filmekből, amire esélyem sem volt. A fekete-fehér-igen-nemmel Rékának. Végül inkább egyszerű szóláncot kezdtünk játszani vele hármasban Gergővel, hogy az utolsó betűvel kell kezdődni a következő szónak. Ez aztán feldobta. Egy idő után a fiúk is elunták a bumbalázást, és Nándi mondta, hogy ő is játszik, mikor következik. Mondtuk neki, hogy na, most, és akkor elkezdett vicceket mesélni, és hatalmasakat kacagott magán. Meg mi is rajta. Ilyeneken, hogy mi az, fekete, és a föld alatt robog? Motoros vakond...
Aztán csak visszatértünk a szólánchoz, lement egy kör, Nándi jött. Megint mondott egy viccet. És így játszottunk, mi mondtuk a kis szavainkat, Nándi meg  a vicceit. Végülis mindenki jól érezte magát. Bár,  ha alszanak, az idegeimet kevésbé tépázták volna meg, azért nagyon jó az, amikor csak rájuk tudok figyelni, és nem vesznek össze rajta, hogy éppen kire, hanem mindenki elégedett azzal, ami jut neki. Ez most egy ilyen ritka alkalom volt.

Réka tegnap úgy jött haza az iskolából, hogy tragikus hangon közölte, hogy a konyhásnénik nem szívesen végzik a munkájukat. Kérdeztem, miből gondolja, hát, elég jó színész a lányom, rögtönzött néhány helyzetgyakorlatot, amiből számomra is kiderült, hogy teljes mértékben igaza van, ezeknek a konyhásnéniknek bizony tényleg tele a hócipőjük.

Elkezdtünk róla beszélgetni, hogy vajon miért is olyan rosszkedvűek ezek a konyhásnénik. Réka rögtön rávágta, hogy biztos nem tanultak eleget, és csak konyhásnénik lehettek... Mondtam neki, hogy nem biztos, van, aki nagyon szeret főzni, meg konyhában lenni. Arra jutottunk, hogy míg például tavaly még Réka is megköszönte mindig (gyakran? néha?) az ebédet, most bizony már nem nagyon. És a többi gyerek sem. És nem mosolyog rájuk senki, csak a sok munka van, és így bizony azt a munkát is megunja az ember, amit egyébként szívesen csinál.
Kitaláltuk azt is, hogy azzal tudunk segíteni a konyhásnéniknek, ha megköszönjük nekik a munkájukat, ha mosolygunk rájuk, ha segítünk nekik azzal, hogy összerakjuk, kivisszük a tányérokat.
Azért egy hét és fél évesnek még más ötletei is vannak, hogy lehet szebbé tenni valaki napját. Ki is találta Réka, hogy ő rajzolni fog. Annak a néninek, aki az ennivalót osztja, egy szép, csillogó tányért meg poharat, a mosogató néninek pedig egy gyönyörű mosogatórongyot. Ezek a lelkesedések általában alább szoktak hagyni rövid időn belül, de reggel Réka rajzlapokat kért, hogy a szünetben tudjon majd rajzolni. Kapott.

És ma délután ugrálva mesélte, hogy tényleg rajzolt (nem mosogatórongyot, maradt a terítés/élelmezés tárgykörben), és hogy milyen nagyon örültek neki a konyhásnénik. Hogy többször megköszönték neki, ő mindig mondta, hogy szívesen, és hogy mosolyogtak rá akkor is, amikor ő került sorra az ebédért. Mert a sor végéről előre ment, hogy odaadhassa a rajzait.
És aztán egészen estig sokszor kitört belőle, hogy milyen nagyon örültek az ő kis meglepetésének, és ugrált, és boldog volt, attól, hogy örömet okozott. Hogy most már szívesebben végzik a munkájukat, miatta. És mostantól majd minden nap rajzolni fog, és a végén a konyhásnénik majd mosolyogva köszöntik őt, mikor sorra kerül, hogy "Szia Réka, hogy vagy? Jó napod volt?"

Meglátjuk mi lesz. De akárhogy is alakul, jó érzés látni, amikor egy elvetett mag csírázni kezd.

Nincs egyszerű hét mögöttünk. Igaziból egyik hét sem egyszerű, mióta kiderült, hogy gyarapszik a létszám, de valahogy ez most talán még keményebb volt. A hétköznapi iskola-munka-ovi-háztartás-ügyintézés-suli megoldásokat megdobta némi aggodalom.

Hát, talán úgy kezdődött, hogy vagy 2 hete Nándinak megint hasmenése volt, amiben megint volt vér. Nem volt jó. De a dokinéninknek megint igaza lett, magától gyógyult, igaz, Réka is elkapta, mármint a fosós részt, a vért nem, de túl lettünk rajta. Meggyógyultak. 5 nap múlva Nándinak este elkezdett fájni a hasa. De nagyon. Csak feküdt, nem evett, semmit nem csinált. Se láz, se hasmenés, semmi más, csak hasfájás. Másnap reggel kutya baja nem volt, virgonc, vidám, jó, menjen oviba, biztos evett valami rosszat. Délután hazajövünk, egy óra eltelik, megint rosszul van, ugyanúgy, mint tegnap. Másnap megint semmi, így megint elvittem oviba. Harmadik nap úgy jött haza, hogy gyorsan eszem valamit, mielőtt rosszul leszek. Akkor már felhívtam a doktornénit, nem mondta éppen, hogy hülye vagyok, de talán gondolta, mondta, hogy szerinte nem kell aggódnom, nincs ilyen betegség. Negyedik napra elmúlt. Jó, vírus volt, túl vagyunk rajta. Eltelik pár nap, Réka úgy jött haza az iskolából, hogy fáj a hasa, alig tudtuk kiszenvedni a házi feladatot, utána rögtön lefeküdt, és 5kor el is aludt, nyomta reggelig. Pedig épp aznap jöttek a fiúk óvónénijei családlátogatásra, ott kiabáltak a füle mellett a fiúk, semmi. Át is vittük hozzánk, de még arra sem ébredt fel, pedig fel szokott. Másnap reggel semmi baja. Na, őt már ennek ellenére is otthon tartottam, merthogy biztos vírus, ne fertőzzünk, mentünk doktornénihez, megnézte, megnyomkodta, nem vakbél, akkor már ő aggódott, én nem. Harmadik napon senkinek semmi baja, mentünk a Mihály napi vásárra, meg minden, buli volt.

Másnap, szombat délután Rékának és Nándinak is fájt a hasa. Nagyon.  Nándi hányt is. Vasárnap reggel kutya bajuk. Délután megint lábra sem bírtak állni, mindkettő hányt is, Nándi többször is. Úgy kell elképzelni, hogy fekszenek, és nem csinálnak semmit, csak rossz nekik. Nándi konkrétan attól rohant hányni, hogy rátettem a kezét a hasára, hogy megnézzem, nem a vakbelénél fáj-e. Más tünet semmi, hétfő reggel semmi bajuk. Hát, hétfőn kihagytam az iskolát, mindent, jó, az is közrejátszott, hogy szombaton én sem tudtam felkelni, annyira szédültem, a vasárnapot meg végiggörcsöltem így a 11. héten. (Mindkettő tipikus terhességi problémám, nem betegségtől.) Szóval kihagytam a sulit, mert Gergő nem volt benne biztos, hogy mindent el tud mondani a dokinéninek. Szóval vittem őket, mindent elmondtam, doktornéni azért elhitte, hogy nem hazudok, meg nem találok ki ilyeneket, de mondta, hogy azért ilyen nem szokott lenni. Szóval válasszuk el a két gyereket egymástól, tegyük fel, hogy a Nándi újra és újra megfertőződik valamikkel, mert gyenge most az immunrendszere a sok bélrendszeri probléma miatt, Réka pedig pszichoszomatikusan követi. Mert stresszel az iskolában, mert szeretne több foglalkozást, vagy akármi van. Ellenérvem volt, hogy Réka most különösen szeret iskolába menni, és jobban szeret ott tanulni, mint itthon, erre csak azt mondta a dokinéni, hogy nem mindig azok lesznek iskolabetegek, akik nem szeretnek iskolába járni. Ekkor gyorsan eszembe is jutott, hogy hiszen nekem 2.-ból 3.-ba menet nyáron volt egy 10 napos kórházi kivizsgálásom különleges hasfájás és szédülés miatt. Aminek végül az okát spontán agyi működésben határozták meg - igen, még eeg-re is elvittek -, sokat hallgatok is a Gergőtől emiatt az eredmény miatt. Mármint, hogy legalább van rá bizonyíték, hogy spontán legalább működik. Meg hogy azóta előfordult-e... Na, mindegy, és én borzasztóan szerettem iskolába járni.

A gyógymódot ennek megfelelően határozta meg a dokinéni. Espumisant kapnak, és uh vizsgálatot. Hogy lássák, hogy komolyan vannak véve. És meg lettek fenyegetve, hogy bizony kórház lesz a vége, akár még műtét is lehet, és az komoly dolog. Az Espumisant nagyon szigorúan kell szedni, el ne felejtsék, és ettől mindenki meggyógyul. És láss csodát, valóban, Réka meg is gyógyult. Már aznap este csak minimálisat fájt a hasa. Nándi még nem 100-as, de ő is jobban van. Ma már csak egyszer lett rosszul, nagyon rövid időre, de már evett pl. vacsorát is. Megvolt az uh vizsgálat is, és természetesen minden negatív. Az uh vizsgálathoz egyébként anyatigriskedni kellett kicsit, egy hétre akartak időpontot adni. Mondtam, hogy dehát nagyon fáj a hasuk, egyiknek egy hete, a másiknak meg már kettő óta tér vissza újra és újra, és akkor azt találta mondani, aki az előjegyzéseket osztja, hogy hát, ha már eddig ráért, akkor az az egy hét már nem számít annyira. Kicsit vörös köd lett, de azért elég normálisan el tudtam mondani, hogy egy sima hasfájással nem kér az ember különösebb vizsgálatot, mert vírus, de ha már egy hét alatt sem múlik el, csak utána kell járni, hogy mi van. Aztán végül felküldtek, hogy beszéljem meg a doktornővel személyesen, és ő jó fej volt, végül 2 nappal később meg is vizsgálta őket, rendelési időn kívül. Ami mégsem 1 hét. És negatív. Amit mondott a mi doki nénink is, hogy az lesz, meg a szonológus is.

Nem mondom, hogy nyugodt vagyok. Árgus szemekkel figyelem őket, hogy mikor kezdenek elcsendesedni. Ha megint előjön a hasfájás bármelyik gyereknél, megint ott fogunk ülni a rendelőben, és fogok kérni ANTSZ vizsgálatot, meg vérképet, meg gasztroenterológust, meg bármit, amit lehetséges. De addig reménykedek, hogy jól imádkoztunk, és ennyi volt, felírjuk az egészet Nándi lila szájas tünetei mellé, aztán megpróbáljuk elfelejteni.

Átszűrődő reggeli beszélgetés:
Az a szegény, akinek nincsen gyereke - Nándi
Meg az is a szegény, akinek nincsen étele - Réka
Meg az is a szegény, akinek nincsen playmobilja - Misi
Meg az is, aki az erdőben kakil - Nándi

Egyébként pálfordulás volt. Mivel a fiúk kisfiú tesóért imádkoztak, Réka meg lányért, hát muszáj volt elkezdeni finoman szoktatni őket a gondolathoz, hogy valamelyiküknek nem lesz igaza. Őszintén szólva inkább Nándit féltem ettől, ő még a kapitalizmusnál tart - ha adok, akkor kapnom is kell. Azóta imádkozik, mióta a rémálmai elmúltak attól, hogy rábeszéltem, hogy imádkozzunk közösen azért, hogy ne álmodjon rosszat.
Először azt a módszert választottam, hogy mondogattam nekik, hogy amikor ők kérnek tőlem valamit, például hogy adjak oda valami felnőttes dolot, vagy édességet kérnek, vagy bármi hasonlót, néha megteszem, amit kérnek, néha pedig nem. Attól függően, hogy nekik hogy jó. Nem adhatok nekik meg mindent, amit kérnek, mert én tudom, hogy az már árt a fogaiknak, vagy nem tudják majd kipihenni magukat, vagy félni fognak, tönkreteszik, stb. Ők nagyon szeretnék, de nem látják előre, én viszont igen. És hogy a Jóisten is így tesz velünk, ő sokkal jobban látja előre, hogy nekünk fiú vagy kislány baba jobb.
Gondolatszoktatásnak jó volt.
Az utóbbi időben már elég rosszul viseltem az esti közös imákat a kedves kis szurkálódások miatt. Úgy szoktunk imádkozni, hogy mindenki elmeséli, mit köszön meg a napban, és mit szeretne kérni. Egymás után. És akkor mondja Réka, hogy "Add, hogy kislány legyen a kistesó". Nándi belesuttog: "Add, hogy kisfiú!" Réka: Nándi neeee! Most én mondom! Édes Istenem, add, hogy kislány legyen a kistesó. " Kisfiú! Hihi" Nááááándiiiii!!!! És így tovább, és persze aztán Réka is bosszút áll. Szóva jó volt a hangulat nagyon. És akkor jött az isteni szikra.
Kértem őket, hogy mi lenne, ha azért imádkoznánk, hogy inkább akár fiú, akár kislány lesz, könnyű legyen őt szeretni, és mindenkivel jól tudjon játszani. Ez nem volt igazán megoldás.. Egészen addig, amíg azt is hozzá nem tettem hogy ha fiú lesz, akkor az autókkal fog játszani, ha kislány, akkor meg pónikkal. A koncepció az volt, hogy Rékát ez nem zavarja, Nándit pedig igen, így látja egy kislány tesó előnyeit is. De végül mindenkit elgondolkoztatott. Najó, Misit nem. Misi maradt az eredetinél, legyen kisfiú, de ővele nem veszekszik senki.
Réka átgondolta, és most már azért mondja a kis imáit, hogy kisfiú legyen a kistesó. Mert akkor neki lesz külön szobája, amiben csak ő van. Beszéltünk róla, hogy jövőre, ha minden jól megy, két félszoba és egy nagy gyerekszoba lesz, Réka okosan elosztotta, hogy ha két fiú-két lány az arány, akkor bizony neki kisbabával kell lakni, és az nem mindig jó. Ő emlékszik rá, milyenek is a kisbabák. Nem világosítottam fel, hogy mindenképpen övé lesz az egyik félszoba...
Nándi is átgondolta. Ő ügyesen és okosan azért imádkozik, hogy a kistesó mindig csak azzal játsszon, amit megengednek neki. Szóval szűnni tűnik a konfliktus. Egészen addig, amíg Nándi rá nem jön az új piszkálódási lehetőségre, és nem kezd el kislányért imádkozni. Hogy Rékának ne lehessen külön szobája.  Nándi egyébként tud tüneményes is lenni, mert minden este azt is beleveszi, hogy anyának ne fájjon a hasa, mikor kiveszik belőle a babát. Azért ez szép dolog tőle.
Jaj, annyira szeretném már tudni, hogy fiú vagy lány. Ki is tettem gyorsan egy közvéleménykutatást, hogy foglalkozzatok csak ti is a kérdéssel. Igaziból úgy kezeljük, mintha tuti fiú lenne. De általában lánynevek jutnak eszembe. Eleinte nagyon lányt szerettem volna inkább, de annyira mindegy lett rövid időn belül, talán mert itt vannak ezek a fantasztikus fiaim, és nem baj az, ha több van belőlük még eggyel. :) És tegnap, mintha éreztem volna, hogy mozgolódik, nagyon, nagyon olyan volt, de olyan korán van, hogy nem merem elhinni, pedig az kellett, hogy legyen...

Szóval ez a helyzet babafronton. Egyéb fronton többminden van, küzdök az iskolával és a számtalan beadandóval, volt a héten csúnya, hasfájós betegség, harcolunk Rékával és az iskolájával, az egyesületi dolgokkal, és a többivel, ami az élettel jár. Tegnap például Mihály napi vásár volt az oviban, nagyon jó volt. Az különösen jó élmény volt, hogy amit Heni barátnőmmel csináltunk, pillangós (és autós és repülős) cupcake-eket, nagy sikernek örvendettek, és csaknem mind elfogyott, pedig a csoki foltos volt,  egyik másik törött, a formák pedig túl nagyok. Elvitték a lekvárjaimat is, és Heni sportszelet sütijéből is alig maradt - azt gyorsan elhoztam én :).  A vásár úgy zajlott, hogy színes pálcikákat lehetett venni, és ezekért a pálcikákért lehetett mindenfélét venni, amit a szülők, gyerekek, óvónénik hoztak. A bevétel az óvoda alapítványának javára ment. Hát, a gyerekeim ámokfutottak rendesen :) Egyáltalán nem volt drága semmi, de volt zsákbamacska, meg Lego katalógus, meg világítós toll, és nyalóka is. És volt csipeszes műanyag pohár is, meg sütik, sütik, sütik. És sárkányfej hajtogatva. És még ki tudja, mi. Szóval váltottuk mi is a pálcikákat, jól járt az ovi :)

Ma pedig valóban Mihály nap van, Misike focilabda kinézetű teniszlabdát kért, nem hiszem, hogy tudjuk teljesíteni... Viszont talán elmegyünk almát szedni. Jó, hogy Misinek olyan könnyű örömet szerezni.

Amikor indultunk haza vasárnap anyukáméktól, a fiúk nem annyira akartak jönni, mert éppen tyúkólat építettek, nekem is nagyon zűrös volt a hét eleje, és Nándi ráadásul még nem volt teljesen egészséges, szóval rábeszélődtünk indulás előtt 10 perccel, hogy az ovisok maradjanak ott pár napot. Nándi egyedül nem akart, rábeszélte hát Misit. Mondta neki, hogy
- Misike, ne aggódj, nem fogsz félni, mert itt leszek veled!
Misike meg gondolkozott, gondolkozott, majd rám nézett, és elkezdett taszigálni:
- Jó. Menjetek már, már adtam puszit! Úgyis sírtam, hogy nem akarok hazamenni - megjegyzem, nem sírt...
Rékát ordítva tettük be az autóba, rúgkapált, sírt, hogy ő is maradni akar, vagy a fiúk is jöjjenek. Mondtuk neki, hogy úgyis mostanában sokat nyavalygott érte, hogy ő akar lenni az egyetlen gyerek, most kipróbálhatja, milyen is az. Nem akarta.
- De én... De akkor.... De...
- Mi a baj?
- Majd csak akkor mondom, ha már a mama nem hallja!
Elindultunk.
- Na, mondhatod, miért nem akarsz egyedül lenni?
Teljes erőből tört ki belőle a zokogás.
- Mert nem lesz majd kivel veszekedjek! A fiúknak jó, ők ketten vannak, tudnak veszekedni!
- Majd én veszekszek veled, jó, kislányom? Tudunk mi is jókat, emlékszel.
- De nem, mert veled nem lehet ordítani! A fiúkkal olyan jókat lehet ordítani!
Azóta már végbement a családegyesítés, és túlélték az ordításmentes veszekedéshiányt, illetve be is pótolták a három napot. Hagytam őket.

Dóri Misi legjobb barátja. A minap Dóri anyukájától kérdezte, hogy hogy is van az a kisbabákkal, nem rossz-e nekik, hogy amikor az anyukájuk eszik, a fejükre potyog az ennivaló. Anyukája elmagyarázta, hogy a baba külön van az ennivaló helyétől, úgyhogy nem esik a fejére semmi. Ezt követően zajlott le az alábbi beszélgetés a két gyerek között, cipőhúzás közben.
- Az anyukámnak van baba a pocakjában - próbált imponálni Misi.
- És nem esik a fejére az ennivaló - közölte magától értetődően a friss infót Dóri.
Misi elgondolkozott egy pillanatig, hogy überelhetné ezt mégis, aztán kivágta:
- De a mienknek igen!

Szintén Misi mindent jobban tudása. Jött az autószerelő, hogy elvigye az autót, Gergő ment ki, hogy beszéljen vele, ment Misi is. Kérdezte az apja, hogy segíteni jön-e, nem nem, ő csak nézi. Amíg apja beszélgetett, Misi szépen letelepedett az ajtóban a lábtörlőre.
- Majd innen nézem a szerelést.
- De nem itt fogja szerelni a bácsi, elviszi magával - mondta neki Gergő.
- Majd meglátjuk!