Más-állapot

Azon gondolkozom mostanában sokat, hogy milyen más úgy várni egy babát, hogy nem voltunk felkészülve rá lelkileg, hogy jön. Nem mondom, hogy nem akartuk, vagyis Gergő nevében nem nyilatkozom, de én akartam, nagyon akartam, csak féltem a dologtól, de erről már értekeztem.
Mégis: berendeztük úgy az életünket, hogy jó úgy, ahogy van, és hirtelen át kellett mindent értékelni és szervezni, felborítani. Pedig, ha belegondolok, pontosan ugyanaz történt, mint már háromszor: jön egy kis élet, aki ránk van bízva, örülünk neki, ennyi. Mégis, annyira más.
Egyrészt nagyon nyugodt vagyok a korábbi félelmeim miatt, miszerint fogok-e bírni néggyel, túlélem-e a szülést, mi lesz, ha beteg lesz, bírjuk-e majd anyagilag stb. Mivel ő akart jönni, mivel meglepetésként kaptuk, nem a mi döntésünk volt, nem mi tettünk meg mindent, hogy legyen, ezek nem foglalkoztatnak csak egy-egy pillanatig. Ha én odateszem az én részemet, ott lesz időben a másik fele is, nem lesz akkora a teher, amit ne bírnánk el.

Viszont elengedni ezt a korábbi életet, amit viszont mostanra alakítottunk magunknak, és amiről nem a saját akaratunkból, saját döntésünkből mondtunk le, ez most sokkal nehezebb. Az, amit nekem kell odatenni. Emlékszem az első tesztünkre ami Rékát mutatta, Spanyolországban voltunk, A Tengerparti Nyaralásunkon, így csupa nagybetűvel, amit azért ejtettünk meg, mert valószínűleg nem lesz hasonlóra esélyünk jópár évig, szóval költsük rá az utolsó pénzünket. Megérte, jó, hogy lehet rá emlékezni. És feküdtünk egymás mellett a szobában, néha egymásra néztünk vigyorogva és megjegyezve, hogy hát, most már nincs visszaút, most már így lesz. És örültünk neki, és azonnal átállítottam az életemet kismama üzemmódra, szinte kerestem a lemondásokat, és örömmel, és azonnal. És a fiúknál is valahogy hasonló volt, hogy végre megjött, akit vártunk, és ott mondjuk már volt sóhaj, és voltak remények, hogy hátha megúszom a hányást, a vizesedést, a bordákaláköltözést és a fenébe, megint nem ehetek majd kéksajtot meg camambert-t. De mégis alapvető öröm volt az, hogy átalakul az élet.

És most is volt, hogy vigyorogtunk, hogy most már így lesz, csak késett pár napot az őszinte öröm a teszthez képest, és most is megvannak a sóhajok is, ahogy az örömmel lemondások is. Csak van, amit sulykolni kell. Amit össze-vissza számolgatok, hogy hogyan tarthatnám meg mégis, pedig a szívem mélyén tudom, hogy nem, nem fog menni. Hogy azért vagyok ilyen rosszul, hogy felfogjam, hogy el kell engednem a mostani életemet, és át kell szerveznem, hogy amikor itt lesz ez a kis picike, akkor neki is jusson annyi anya, amennyi járhat 3 nagytesó mellett. És akarom is elengedni ezeket a dolgokat, mert legjobban szeretem már most ezt a cseppet is, különösen jobban ezeknél a lényegtelen dolgoknál, amikbe aztán pár év múlva még bőven lesz időm visszarázódni, még majd meg is unom őket. De az egyik felem meg jó hülye, állandóan egérutakat keres, és így nehéz. Ebből kifolyólag szegény kis legkisebbünk egyenlőre leginkább megoldandó feladatok halmazaként van jelen az életünkben: milyen autónk legyen, miből, meg tudjuk-e oldani a családellátásokat, hogy csinálunk helyet, hogy végzem el az iskolát, hogy intézzük az orvosi oldalt, hogy lesz az építkezés, mi lesz a háztartással, milyen feladatot kinek adjak át, hogy intézem a logisztikát félhalottan/nagyhassal/újszülöttel, és sorolhatnám tovább. Nem voltak terveink. És talán ez hiányzik most, hogy nem lehet támaszkodni az elképzelésekre, hogy ahogy megjött a jó hír, belevethessük magunkat a megvalósításba.
Nembaj, dolgozzuk fel a problémákat, fogynak lassan a kérdések, és elrepülnek majd azok a lufik, amiket el kell engedni, és ha elfogy mind, ha kész lesz a terv, ami már nem baj, ha változik, de lehet rá támaszkodni, akkor majd könnyebb lesz. Ha már mozog a csepp, és főleg, ha majd tudjuk, hogy fiú vagy lány, szerintem valódi emberke lesz belőle. Még sosem voltam talán ilyen kíváncsi, hogy fiú vagy lány, talán azért, mert vérre menő harcok vannak belőle itthon a gyerekek között, és nekem sincs elképzelésem. Tudom, hogy szeretni fogják, akkor is, ha Réka kijelentette, ha fiú lesz, csak addig fogja szeretni, amíg kisbaba. De az is lehet, hogy azért, hogy legyen neve. Valahogy most fontos, hogy legyen neve.

Igaziból nekem mindegy, rózsaszín vagy kék, attól függ, milyen babaruha kerül a kezembe. Csak jó lenne tudni, melyik. Akkor majd meggyőzzük a bánatos tesó(ka)t, hogy nem történt tragédia. Néha látom is már, ahogy ott sertepertél a fogmosók között negyedikként kis tipegőben, még az is eszembe jut, hogy vizes lesz a talpa, ha a nagyok kifröcsölték a vizet, vagy látom a babasarokban a kiságyban, amit majd valamikor jövőre megcsinálunk, ha rájövünk, hogy sakkozzuk át a bútorokat, ott van az asztalnál a már egy éve kidobott etetőszékben, szóval itt van már velünk, a helye megvan, csak még egy kicsit küzdenem kell magammal.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

5 megjegyzés:

Szitya írta...

Hogy ez milyen szép volt, kikocs!!! Mélyről jövő, őszinte! Köszi!!!

Nils Holgersonné írta...

Igen, pont ezt akartam írni én is. Hogy ez milyen szép volt..

(negyedik gyerek vagyok, 3 nagytesó mellé :))

Viki írta...

Ha nem haragszol, én megmosolyogtam ezt a bejegyzést, mert nagyon is tudom, mit érzel most: de az valahogy vicces, hogy neked a negyedik gyereknél vannak hasonló gondolataid, mint nekem voltak az elsőnél ;) Bár én azért nálad sokkal keményebben nyomtam: kb 9. hétig azt se tudtam, hogy létezik, és ezt is csak utólag visszaszámolva tudom, hogy az már kb.a 9. hét volt, miután az első ultrahangon 12 hetesnek mérték. Ennek megfelelően a terhességem első fele (ami nálam a második trimeszter volt ugye) jobbára mély depresszióban telt, a régi életem felett érzett gyászomban, egész terhességem alatt nem viselkedtem várandósként, ahol lehet hárítottam a változást: ettem a penészes sajtokat, a nyers tojásos tiramisukat, a medium steakeket (mondjuk ezekről a másodiknál se mondtam le, és a továbbiaknál se tenném), a 26. héten még síeltem, szülés előtt 1 héttel még egész napos túráztam, (így eléggé megmosolyogtam a dokimat, amikor azzal a tanáccsal jött, hogy gyalogoljak sokat, hogy meginduljon kifelé a baba) és csak akkor hagytam abba a munkába járást, mikor már a túlhordás miatt 2 naponta kellett ctg-re békávéznom. Persze a túlhordást is fenntartásokkal kezeltem, mert természetesen arra a kérdésre se tudtam pontos választ adni, hogy mikor volt az utolsó menzeszem első napja, itt gyorsan hozzátenném, hogy az életben még rendszeres menzeszem se volt soha, mielőtt valaki teljesen nemtörődömnek gondolna ;) Szóval azt akartam ezzel mondani, hogy szerintem ne küzdj magaddal, nem kell, és előre se érdemes aggódni a dolgokon, a helyzetek majd adódnak, és a hormonok meg a hasadban hamarosan mocorgó elintézik, hogy minden megoldódjon magától! Nálam legalábbis így volt.:)

gabi79 írta...

Én még nem is gratuláltam neked, de most megteszem. Általában mobilról olvasok és ott nem megy a komment.
Ezek a mondatok, gondolatok az enyémek voltak tavaly decemberben, amikor is karácsonyi extra ajándékként kaptunk egy hármaskát. Már készültem vissza dolgozni, terveztem a nyarat, milyen jó lesz egy 2 évessel és egy 3,5 évessel pancsolni a Balatonban, nagyokat sétálni, kirándulni. A kiírás időpontja aug.29., mondtam, hogy én nem birom ki az egész nyarat giga hassal. Aggasztott, hogy viseli majd a kisfiam, akiből középső lesz. És lányt szerettem volna. A Jó Isten meghallgatott, itt szuszog mellettem a 2 hetes kislányom és annyira, de annyira jó, hogy őt hozzánk küldték. Időnként vágyom egy negyedikre is :)

Em-ma-ma írta...

Emlékszem a bejegyzésre, amit arról írtál, hogy várakozással várjátok, hogy szán-e még nektek gyermeket a Jóisten. Volt a soraidban vágyakozás, reménykedés, hogy igen (én legalábbis ezt éreztem). Azt hiszem, hogy ha nem így alakult volna, akkor maradna benned egy lyuk a három gyönyörű gyermek mellett. Így lesz teljes az életetek.
Arról beszélgettünk a férjemmel néhány napja, hogy mennyire jó, ha egy házaspár egyet ért abban, hogy mennyi gyereket szeretne. Így a kezdeti nehézségek után minden olyan harmonikus lesz.
Számomra elég hosszú volt az idő, amennyit a második babánkra kellett várni és az előbb említett bejegyzésed döbbentett rá, hogy sokkal jobban kell bíznom Istenben, abban, hogy nem egy babát szán nekünk. Ettől megkönnyebbültem és most már vígan mocorog a legkisebb Szerelmünk a pocakomban.
Szépen lassan eltelnek a hónapok, a Legkisebbnek pedig kialakul a hely az otthonotokban, a szívetekben, az életetekben, a hétköznapjaitokban.
Kívánom, hogy legyen nagyon sok örömetek együtt!

Megjegyzés küldése