Nagycsaládban élni jó :)

...egy teljes üveg panadol szirup, harmad üveg Nurofen szirup, egy db Germicid kúp, és 11 db Nurofen szopogatós lázcsillapító tabletta. És tegyük hozzá, hogy én csak 38.5 felett kezdek lázcsillapítót adni. A köhögéscsillapítót meg a köptetőt és a Baby luuf mellkasbalzsamot még csak megkezdtük (ez utóbbit mindenki szíves figyelmébe ajánlom, akinek a gyereke éjszaka ébredt már fel bedugult orr miatt...). Ja, és elfogyott egy lázmérő is. Eltörött. Türelemből is jócskán fogyott, időnként tankolni kell abból is...

Tegnap egész nap táblázatban vezettük, hogy a három gyerek mikor mit ivott, mennyi volt a láza, milyen lázcsillapítót kapott. Időnként röhögtünk magunkon, de egyszerűen követhetetlen volt, hogy melyik adat kihez is tartozik. Éjszaka 1-2 óránként ébresztettem magam órával, hogy ellenőrizzem, hogy aki kapott gyógyszert, annak használt-e, kell-e még, megitassam őket, akár fecskendővel, ha nem tudom felültetni, kitakarjam a lázasokat, betakarjam a láztalanokat.

Az eredmény így 4. nap délután, hogy Nándi nagyjából jól van, van benne élet, néha túlzásba is viszi, de még mindig van hőemelkedése.  Kicsit köhög, minimálisan fújja az orrát. Ha ezek után belázasodik, az már szövődmény.

Misiért kicsit aggódom, ő folyamatosan hullámzik, fél napig kutya baja, aztán éjszaka tűzforró volt, reggel megint semmi, most megint 38.5-öt mértem neki... Alig köhög, icipicit néha folyik az orra, van étvágya, jó kedve van, nem mesét néz egész nap, hanem sokat játszik is. Ha nem ügyeletre kéne bevinni, hanem a dokinéninkhez, aki ismeri, már ott ülnénk. Ha jobban köhögne, biztos lennék benne, hogy kell az antibiotikum, így viszont még várok holnapig.

Réka már a mutáns vírust kapta el, rendes, ugatós köhögőgörcsei vannak a magas láz mellett, ami csak dupla adag (különböző hatóanyagú, 2 óra elteltével adott, tehát szabályosan adagolt) lázcsillapítóval megy 38.5 alá. Ő durván náthás is, most van a közepében. Ebben a percben annyira jól van mondjuk - éppen teljesen le tudtam nyomni a lázát -, hogy kicsit elővette a tankönyveit, szóval ijesztően beteg :) .

És hát mi... Kivárunk. Meglátjuk, mi lesz, egyenlőre megúsztuk láz nélkül, reméljük, így is marad.

Ez a helyzet. Jövőre már négy gyerekkel nyomjuk ugyanezt. Érdekes lesz :)

Először csak egy update-et akartam írni az előző poszt végére, miszerint hazahoztuk Nándit délben saját felelősségre. Aztán több dolog is történt.

Szóval hazahoztuk. Megbeszéltük a doktornénivel, hogy azt figyelik meg még egy napig, hogy iszik-e rendesen. Én meg azt gondoltam, hogy ezt én is tudom figyelni, amúgy is tőlem kérdezik, ha a kórházban vagyunk, akkor is. És otthon azért jobb. Nekünk. Mert Nándi maradni akart. Hogyne: ment a minimax nonstop, mellette aludt apa, anya kisautót vitt neki, meg mindenki az ő kívánságait leste. Szerintem mégis jobban gyógyul itthon. Volt a kórháznak még egy erőtlen próbálkozása, hogy dehát egyértelmű, hogy van egy fertőzése, és lázas beteg, ezt tromfoltam azzal, hogy a testvére is ebben a cipőben jár. És azt is elmeséltem, hogy tegnap délelőtt az oviból HAT gyereket küldtek haza lázasan, ebben nincs benne az - pl. mi -, aki már be sem ment, és mára újabb gyerekek betegedtek meg. Ha nem lett volna a kiszáradás, közelébe sem megyünk orvosnak, rendelőnek. Érdekes egyébként, most már eltelt két nap, még mindig nincs más tünet, ami orrfújás van, az volt eddig is, talán némi köhécselés van, de az is komolytalan.

Hazajöttünk, befészkeltünk, mesét néztünk, egyenesítettük a hátamat. Nándi produkált egy 39.9-et, ami nem tett boldoggá, őt sem a hűtőfürdő. Misi most, elalvás után nyomta 39 fölé, pedig róla azt gondoltam, talán át is ment már rajta, láztalanul ébredt reggel.
Réka még volt iskolában, hittanon is. Most már ő is 38. És sajnálta, hogy nem mehet iskolába, pedig azt vártam, hogy majd örömtáncot lejt.
Berendeztük a kórtermet a felnőttszobában, minden csupa takaró és szivacs és párna, gyűrögető és kedvenc díszpárna, sorban állnak a polcon a különböző poharak, mindenféle innivalókkal, a háromféle lázcsillapító, a nagyoknak tabletta is...

Ami miatt viszont poszt lett ebből a napból, az Réka. Amikor megérkezett, egy nagy köteg rajzot varázsolt elő a táskájából. Ő és az osztálytársai rajzolták a napköziben Nándinak. Nándi jött le a lépcsőn, éppen lenyomott lázzal, ami nála 38-at jelent, de virgoncan és jókedvűen, meglátva a rajzokat megtorpant, és azt találta mondani, hogy "Réka, egész nap csúfolni akartalak, de most nem foglak." És áhítattal végignézte a rajzokat. Réka konkrétan egy laptopot csinált neki. Úgy kell elképzelni, hogy egy lapot félbehajt, ez a kinyitható laptop. Az alsó lapra gombokat rajzolt. Külön Nándinak konfigurálva a funkciókat, olyan gombot is, amivel a kedvenc játékát el tudja indítani, meg amivel be tudja kapcsolni, meg ki, meg betűket és számokat persze, mint a rendes laptopon. És rajzolt képernyőt is neki.
Olyan jó volt ez az elmúlt hetek testvérháborúi után.

Jó, hogy mind itthon. Lehet még ennek is örülni. Meglátjuk, holnap este mi lesz :)

Éppen elkezdtem délután egy panaszkodós posztot, mert úgy éreztem, talán a végére járunk a hullámvölgynek, és most már lezárhatom. Aztán ahogy írtam, rájöttem, hogy nem is, ez még mindig nagyon gyötör, és azt gondoltam, belemászok jó mélyen, és meghagyom piszkozatnak. Aztán most már úgy gondolom, hogy ez az egész nem is fontos, nem fontos az autó, hogy lesz-e több szobánk, nem fontosak a munkahelyi gondok, nem fontos az sem, hogy Gergőnek vissza kellene mennie dolgozóba dolgozni, még az sem, hogy bizonytalan, hogy az utóbbi kéthavi fizetését megkapja-e.

Merthogy ma reggelre a fiúk hőemelkedéssel keltek. Nándi dőlögetett ide-oda, de nagyon akart kimenni egy kicsit havazni. Más tünete egyiknek sem, így lázcsillapítóval lenyomtam a lázukat, kiengedtem őket, gondolva, ha nem jó nekik, úgyis bejönnek.  Bent folytatták a tombolást, tök jól elvoltak, játszottak. 11 felé benyomtak némi nutellás kenyeret, aztán meséltem, aztán bekapcsoltam egy mesét nekik. Na, és abból Nándi már nem kelt fel. Mese után mondta, hogy ő alszik. És amikor felébredt, sem kelt fel, csak feküdt, és nem csinált semmit. Ez hozzám elég lassan jutott el, merthogy Gergő volt fenn, dolgozott, én lenn tanultam Rékával. Aztán egy idő után megnéztem, mi van a Nándival, és akkor láttam, hogy nem mesét néz, meg könyvet, meg nem is játszik, csak fekszik, mint egy darab fa. És nagyon rosszul néz ki. Megfogtam, lázas, az nem baj, öli a vírust. Fáj a feje? Az meg a láztól van. De azért csak zavart.  Főztem, tanultuk, és közben gondolkoztam, mi lehet. Torka nem fáj, nem köhög, nem taknyos, füle nem fáj. Aztán beugrott, hogy hiszen panaszkodott, hogy fáj a feje. Máskor, hogy szédül. Aztán hányingere is volt már délután. És nagyon elhagyja magát. Basszus. Ha ezeket képzeletben beírom a google-ba, azonnal az agyhártyagyulladást fogja kidobni, csak a tarkómerevség hiányzik. Lefektettem egyenesbe Nándit, a válla együtt mozog a fejével, de nem egyértelmű. Ideges lettem. Mellé Misit, mozgatom a fejét, hasonlítom, csak nem ugyanúgy mozog. Basszus. Nem lehet agyhártyagyulladása. Felhívtam a doktornénit, elmondtam, hogy már megint cyberhonder vagyok, de ez van. Mondta, hogy nem gondolja, hogy az, lehet vírustól is, meg a fejfájástól is, de jobb, ha kizárjuk, mert ha mégis, akkor hamar van baj. Menjünk be az ügyeletre. Nándit felöltöztettem, levitte Gergő, lent magától talpra állt, aminek örültem, egészen addig, amíg neki nem ment az ajtófélfának, akkor megint jó ideges lettem.

Aztán Gergő elvitte, a Madarászban mondták, hogy nem agyhártya, viszont ki van száradva, attól vannak az ijesztő tünetei. Igaziból nem is értettem, merthogy ivott rendesen, mint máskor, pisilt is, nem hányt, nem volt hasmenése. De oké, legyen, a lényeg, hogy nincs baj. Benntartották, infúzió, megfigyelés, vérvétel. Gergő van vele éjszakára, reggel cserélünk. Ha jól lesz, délután elhozom saját felelősségre. Addig is jó neki, hányt egy nagyot - benne még a délelőtti nutellás kenyér, így már érthető a kiszáradás, a délutáni ivás nem jutott ki a gyomrából - lement a láza a lázcsillapítótól, szédíti a nővéreket, már alig fáj a feje, és nagyon tetszenek neki a szerkezetek, amik a kórházban vannak. Izgalmas a dolog. Réka pedig meg van ijedve, reggel még sírt, hogy nem igazság, hogy a fiúk már megint itthon maradhatnak, most pedig inkább megy felmérőket írni, csak ne legyen kórház. És még a Nándit is szereti. Nagyon.

Szóval baj nincs. De az az egy óra azért elég volt, hogy újra átértékeljem a valóban fontos dolgokat. Mert mondtam a számmal, hogy nincs baj, és győzködtem magam, de mégis gyötört. Pedig semmi nem fontos, az egészet, autót, házat, munkát, mindent odaadtam volna abban az egy óra bizonytalanságban azért, hogy Nándi rendben legyen. És rendben van, és ezek is a helyükre kerültek. Minden úgy lesz a legjobb, ahogy lesz. Odafönt úgyis jobban tudják, mi nekünk a legjobb. Amit megtehetünk, megtesszük, a többiről meg felesleges gondolkozni, csak oda kell adni.

Eléggé megkeserítette az életünket mostanában az, hogy a gyerekek akkor is egymás torkának esnek, ha a másik a sarokban nézi a pókot. Mondjuk mostanra kicsit megnyugodtam, mert gyakorlatilag akinek panaszkodtam az utóbbi időben, mindenki belekapaszkodott a történeteimbe, és folytatta a sajátjaival. Szóval valami bolyóegyüttállás is lehet a háttérben.

Na, mindegy, Réka ment iskolába csütörtökön, és a két fiú maradt. És megint megállapítottam, hogy milyen hatalmas is a különbség a fiúk meg a lányok között konfliktuskezelésben. És hogy ezt mennyire nem szabad szem elől tévesztenünk nekünk, lányoknak akkor sem, mikor már felnövünk, és felnőtt fiúkkal kell közösen életet vinnünk.
Merthogy a két fiú, ha valami konfliktusa van, egymásnak esik, aki nagyobbat üt, annak van igaza, vagy utána esetleg bevallja, hogy nem is neki volt, és bocsánatot kér, és a legnagyobb egyetértésben játszanak tovább, el is felejtették az egészet. És ez milyen jó is így. Nincs öri hari meg órák, sőt, napok múlva felemlegetés. Tényleg lerendezték abban a két percben, kívül-belül.

Valamint ma - az utóbbi napokban kezd elhatalmasodni rajtam a fészekrakó ösztön, és úgy érzem, megbolondulok, ha nem rendezhetem be heteken belül a szobát úgy, ahogy majd a kis névtelenünk érkezik, nagyon határozottan körvonalazódik, hogy érkezik egy kézzelfogható puha baba 3 hónap múlva. Szóval ma, mikor Nándi konokul addig próbálkozott valamiben - testi épségét is kockáztatva a cél érdekében, amíg sikert aratott - realizáltam azt is, hogy ha minden úgy történik, ahogy történnie kell, akkor lesz egy vízöntő lányom oroszlán aszcendenssel, egy vízöntő fiam kos aszcendenssel és két sima kos fiam, akármilyen aszcendensekkel, de tény, hogy három kitartó fiam lesz, aki addig töri a falat, akár a saját fejével is, amíg le nem omlik. Abból a fajtából, és azzal a génkészlettel, amivel már ketten is röhögve bontják a házat. Biztos nem fogunk unatkozni. Sőt, biztos jól is fogunk szórakozni. De valószínűleg kő kövön nem marad, mire kirepülnek a fészekből...

Már csak azért is volt rendhagyó, merthogy itthon maradtunk. Volt már ilyen, mikor Rékát vártuk, meg amikor Nándit, és a nagyszülők jöttek fel. Most nem jöttek, a két ünnep között sem, így alakult, szűk családban telt az ünnep. Azért is más volt, mert senki nem volt megfázva. Ez is menetrendszerű szokott lenni.

Aztán azért is rendhagyó volt, mert nem tudtam készülni. Vagyis sokmindenben készültünk, de nagyon sok eddigi szokást el kellett engednem. Vicces volt, karácsony előtt egyik ismerősöm tett fel kérdéseket, és a Porontyon jelent meg az "interjú", négy másik anyuka válaszaival együtt. Azt hiszem, öt család- öt karácsony volt a cikk címe. Több ismerősöm is megtalált utána - csak én nem olvasom a Porontyot?  -  és általában azt köszönték meg, vagy emelték ki, hogy milyen jó, hogy nem foglalkozom azzal, ami nem sikerül, és nem ragaszkodom görcsösen a tervekhez meg a tökéletességhez.
Elég komoly feladat volt ez idén. Már októberben láttam, hogy nem fog menni a saját készítésű ajándékozgatás, ami nyáron elkészült, az megvolt, a többit el kellett felejteni.

Legjobban talán az frusztrált, hogy nem tudtam sütni. Büszke vagyok a sütijeimre, jókat csinálok, és sok-sok szeretettel. Meg szeretem az illatát a lakásban. Mindig ajándékozok is, és otthon egyáltalán nincs ilyesmire idő (boltjuk van anyukáméknak, még 24-én is nyitva kell tartaniuk), még ha nem megyek haza, akkor is szoktam küldeni. Aztán meg oviba, iskolába, közösségekbe mindenhova sütit kell vinni az évzárókra. Idén még az elmaradhatatlan közös mézeskalács-sütés is elmaradt. December 10-e körül valamikor megfázott a derekam, egyik éjjel kitakaróztam, nem tudom, hogyan, nagyon kínosan szoktam rá figyelni, hogy mindig melegen legyen. Gerincsérvem van ugyanis, amit ráadásul így pocakosan nem igazán lehet karbantartani szokványos módon. Mindegy, megtörtént. És innentől fogva megette a fene az egészet. Az egyesületi munka meg a hétköznapok tennivalói még úgy sem javítottak semmit a helyzeten, hogy annyit feküdtem, amennyit csak lehetett, és olyan keveset tettem, amennyit csak lehetett. Volt, hogy nem tudtam felkelni, de hála érte, hogy a legszükségesebbeket mindig sikerült elvégezni, és mindenhol ott tudtam lenni, ahol kellett. A szünet kezdetekor már csak az volt fontos, hogy legalább nagy vonalakban sikerüljön rendet rakni a lakásban, hogy vasvilla nélkül is lehessen közlekedni. Ezt nagyjából sikerült. De nem lett naptár sem, amit minden évben elkészítettünk a gyerekek fotóival 7 éve a nagy- és dédszülőknek, mert nem tudtam odaülni a géphez képeket válogatni. Nem csináltam sütit sem. Gergő rengeteget segített, de vannak dolgok, amiket nem tudott megcsinálni ő sem, ráadásul egész december közepéig nem volt semmi munkája, onnan bezzeg... A gyerekek meg borzalmasan viselkedtek, szóval nem könnyítették meg az előkészületeket. Biztos az én feszültségeim is, de én a fáradtságuknak tulajdonítom. Nagyon lemerültek a decemberi pörgésben, főleg Réka, aki amúgy is a fő intrikus nálunk, de Nándi is belehúzott. Eljutottak addig, hogy amikor hazaértem a fiúkkal az oviból, és Réka már itthon volt, Nándi azzal rontott be a lakásba, hogy "Réka! Réka! Egész úton hazafelé téged csúfoltalak magamban!" Mikor már megtehettük, két napig 6-kor fektettem őket, onnantól tök normálisak voltak. A déli alvás egyszerűen nem megoldás: alszanak délben egy órát, este meg kettővel később alszanak el...

Egyet nem bírtam ki, a jóság lisztből megsütöttem 23-án a bejglit. Adventben ugyanis minden nap volt a gyerekekkel valami jó elhatározásunk, és este pedig minden jócselekedetért tehettek egy-egy kanál lisztet egy bödönbe. Úgy volt, hogy  24-e hajnalban sütök a gyerekeknek belőle kalácsot, sőt, sok kalácsot, mert nagyon sok liszt gyűlt össze. Terveztük, hogy délután elmegyünk beteget látogatni a kórházba a templomi közösséggel, és oda is ebből viszünk magunkkal. Ezt is el kellett engedni, pedig még az utolsó pillanatban is reménykedtem, hogy elindulhatunk. A bejglit sütöttem meg ebből a lisztból, bár a felénél már éreztem, hogy hülyeség volt, és alig tudtam mozdulni, mire kivehettem a sütőből, de a lelkemnek nagyon kellett.
Aztán a persze a kis csodák szokás szerint megtörténtek. Egyik ismerősöm egy fantasztikus mézeskalács házat hozott ajándékba, a barátnőm megsütötte nekem a zserbót meglepiként, egy másik kedves ismerős kalácsot hozott, amitől lett 24-én reggel kalács is, még ha nem is a jóság lisztből. A tesómnak meg csoda módon lett ideje sütni, sógornőmnek is fontos volt, és kivételesen anyukámnak is sikerült, így az otthoniak sem maradtak süti nélkül.
Időnként bőgtem rajta egy sort úgy 22-e magasságában, hogy vajon a megfelelő áldozatokat hoztam-e meg a megfelelő célokért, és hogy ha tudom előre, hogy így alakul, így döntöttem-e volna, satöbbi, de aztán sikerült szépen lassan tényleg elengedni a vágyakat és örülni annak, nagyjából rend van, hogy együtt vagyunk, hogy pihenhetünk, hogy örülnek a gyerekek, hogy tudunk egymással játszani, egymásra figyelni és hogy van időm feküdni. Mesét olvasni, kártyázni és mesét nézni fekve is lehet.
Szóval vicces volt, komoly vizsga volt, de átmentem. Szerintem. A hátam pedig azt hiszem, jobban van, bár nem próbálgatom, mit bír, amikor csak tudok, fekszem, és reménykedek, hogy kibírom addig a pihit, amíg rendbe nem jön.
Úgyhogy folytatjuk a pihenést, meg barátokkal találkozunk minden nap. És sajnálom, hogy ilyen rövid a két ünnep között, mert sokkal többet szeretnék beletenni. Januárban újra be fognak darálni a hétköznapok, és hiába van eszemben, hogy még kikkel kellene mindenképpen találkozni, nem fog összejönni. Aztán február és farsangok és születésnapok meg bulik és betegségek, aztán pedig március, és kétségbeesett babasarok rendezgetés, és vegyükmármegvalamelyikautótmármindegymelyiketcsakférjünkbele lesz. És még születésnapok. Aztán április és négygyerekesek leszünk. Nagyon várom. Bár neve nem lesz ennek a szegény kisfiúnak, az már biztos. Kétszer rágtuk át közösen az utónévtárat, mindkétszer borzasztóan jól szórakoztunk, de nincs közös nevező. A Han Solo mellé bejött a Gergely Junior, a Hős Manó, illetve a Norisz név is. Így magában, második keresztnév nélkül, ééérted, "csak Norisz". Viszont ma éjjel álmomban a kezemben tartottam a kis névtelent, és gyönyörű volt. Álmomban realizáltam, hogy ez nem egy újszülött, hanem egy pár hónapos - elképesztően szép - baba, és kicsit csalódott voltam, hogy én úgy akarom látni, ahogy meg fogom őt ismerni, de aztán felébredve mindegy volt. Sokkal közelebb került az, hogy valóban nemsokára itt lesz velünk. Jövőre meg csapunk majd egy jó kis karácsonyt, már hatosban, ami megint úgy lesz tökéletes, ahogy sikerül.

Az elmúlt hetekben sokat dolgoztunk. Az egyesületben több lehetőséget kaptunk rá, hogy rászoruló családokat segítsünk. Nagy mennyiségű élelmiszert oszthatunk és oszthattunk szét, amit több helyről kaptunk, nagyrészt mi magunk "koldultuk" össze nagyáruházakban a vásárlóktól. Volt, aki egy kiló sót hozott, más lisztet, csokit, kakaót, szaloncukrot, rizst, tésztát, konzerveket. Nagyon sok volt, órákig készítettük a csomagoka.
Az utolsó zacskókat még osztom. Valahogy rám maradt. Talán mert tavaly is, talán mert én látom át, talán mert én vagyok a legrugalmasabb időben, vagy mert én szerveztem le a gyűjtést, nem tudom. Természetes volt.
Megbeszéltük, kik milyen támogatást kapjanak a tagok közül. Megszavaztuk a vezetőséggel. Két napig nem aludtam miatta. Nem tudtam, mert azon gondolkoztam, hogy akiket kihagytunk, mert vagy nem tudtunk róluk semmit, mert sosem láttuk, vagy úgy láttuk, hogy nincsenek anyagi gondok, vajon tényleg nem szorulnak-e rá. Meg azon, hogy akiknek juttatunk, vajon megbecsülik-e majd. Tévedtünk-e? Vizet hordtunk-e a tengerbe? Vagy kihagytunk valakit, akinek ez a 4 ezer forintnyi élelmiszer jelentette volna azt, hogy vehet valami játékot a gyerekeknek?
Aztán osztottunk, jöttek az apukák, anyukák, és köszönték. Nekem.

Nem töltenek el jó érzéssel a köszönömök.  Nem jó odaadni ezeket. Jó érzés volt összegyűjteni, jó volt kapni, ahogy kilónként, 100 forintnyi lisztenként adták össze az emberek a Tescoban, jó volt, hogy milyen sokan gondolnak arra, hogy szebbé tegyék mások karácsonyát. Hogy kevés volt a 300 köszönőkártya, mert többen hoztak valamit. Jó érzés az is, hogy örömet okozunk, karácsonyokat teszünk szebbé, és ettől nem számított az sem, hogy néhányan miket mondtak.
Egyszerűen nem bírom viszont a köszönömöket. Nem jár nekem semmi, nem én adtam. Igen, része voltam, ott voltam, összekötöttem őket, de nem jár érte ekkora hála. Olyan jó lenne továbbítani azoknak, akik adták, odaállítani sorban azt a 10 embert, akinek köszönheti azt a bizonyos csomagot, 3 kiló lisztet, két kiló cukrot, két szelet csokit, egy liter olajat, májkrém konzervet és a többit, amit a kezében tart, hogy ők találkozzanak...
Jó lenne annak pár bunkónak megmutatni, hogy nem adjuk el, hogy jó helyre kerül, hogy nem élősködőknek adjuk. Megmutatni az ostoba lánclevél íróknak és továbbküldőknek, akik arra biztatnak, ne adjunk, mert a gonosz multik szervezik ezeket a gyűjtéseket a forgalmuk növelésére. Lehet, hogy néha tévedünk, nem vizsgáljuk mindenki bankszámláját, de a jószándék bennünk van. Elmondani nekik, hogy ez az anyuka egyedül neveli a három gyerekét, segítség nélkül, ezeknek a szülőknek meg nincs munkájuk, ezeknek kikapcsolták az áramot, nekik korlátozták a vizet, nekik pedig allergiás gyerekeknek kell megvenni kétszerannyiért az ennivalót... Aki kicsit jobb módú, és úgy ajánlottuk fel, visszautasította, vagy úgy fogadta el, hogy továbbadja rosszabb sorsú szomszédnak, családtagnak. Szeretném, ha mindeki, aki beszólt, vagy csak csúnyát gondolt, vagy továbbküldött egy ilyen levelet, belenézne annak a kisfiúnak a szemébe, aki nekem szegezte a kérdést, hogy tavaly hozzájuk is ment a Mikulás, nem csak a nagycsaládosba, idén miért nem? Vagy egy olyan édesanyával is találkoztam, aki konkrétan úgy köszönte meg, hogy legalább van mit az asztalra tenni enni. Nem kisebbség, diplomás édesapa, gyesen az anyuka. És nem lesz karácsonyfa, nem lesz ajándék, öröm az, hogy van mit enni azok szeretetéből, akik egyesével adták a fél kiló tésztát, a paradicsompürét meg a löncshús konzervet. Rendszeresen találkoztam vele, és nem tudtam róla, pedig igyekszem, hogy legyen rá szemem. Vajon hány hasonló édesanyával találkozom nap mint nap, akiről nem tudom ezt?

Múltkor jöttünk haza Rékával, valamit vettünk a "szegény gyerekeknek". Réka mondta, hogy de jó lenne, ha ahogy hazaérünk, ott lenne egy szegény a ház előtt, és odaadhatná neki azonnal. Megdöbbent, amikor elmeséltem neki, hogy amikor a nagycsaládosban játszik a gyerekekkel, azoknak a fele szegény. Hogy az osztályában is van szegény gyerek, akivel naponta játszik, nem véletlen küldözgetem be vele X-nek a müzliszeletet, a narancsot meg az almát, és miért vagyok szomorú, mikor nem adja oda, hanem hazahozza. Hogy az, hogy az a gyerek azt mondja, hogy ő nem szokott kapni, az azt jelenti, hogy nincs rá pénzük. Ugyanígy nincs szemünk rá nekünk, felnőtteknek. Akiknek nehéz az élet, annyira szégyellik ebben a pazarló világban, annyira nem mernek kérni, nem mernek odaállni, hogy ijesztő. És azt nem is mondtam neki, hogy sokak szemével nézve mi is szegények vagyunk.

Többször találkoztam olyannal is, aki egyszerűen nem alkalmas erre a világra, és két hét után nem azért nincs pénze, mert egyébként nem lenne elég odafigyelve, hanem azért mert nem tudja beosztani. Mert látja, hogy mindenki hogy él, nem érti, hogy neki miért nem telik péksütire, rendelt pizzára, taxira, drága telefonra, díszkivilágításra, minden nap húsra, 25 fokos lakásra. Legszívesebben beíratnám őket valami tanfolyamra, ahol megtanítják őket élni a lehetőségekkel, de nem lehet, mert nem értik azt sem, hogy ők is rosszul csinálják, nem csak a rendszerben van a hiba. És valahol igazuk is van. És azoknak is, akik nem akarnak olyan családokat támogatni, akik nem merítik ki a lehetőségeket, és ha van, azonnal elköltik a pillanatnyi vágyakra, nem gondolva a holnapra. De a gyerekek tehetnek erről? Lehet úgy segíteni a gyerekeken, hogy kihagyjuk a szülőket?
És az apák, akik elhagyják az 1-2-3-4 (!!!) gyereküket, mert megutálják az asszonyt (még ha az esetleg méltó is rá), és azt mondják, nem adok semmit ennek a nőnek? Hogy lehet azt gondolni, hogy a nőnek adja, és nem arra, hogy a gyereket eltartsa? Hogy lehet azt mondani, hogy ő majd félretesz a jövőre, mikor az a gyerek most éhes, most fázik, most nem érti, miért nincs karácsony náluk? Milyen kifogás ez?

Nem szeretek így adni. Jobb névtelenül, arctalanul, senkiként, odaadni a magam kiló lisztjét, tábla csokiját, fél kiló szaloncukrát valakinek, aki majd továbbadja. Nem szeretem, hogy nem tudom mindenki életét problémáját megoldani. Nem szeretem, hogy az a feladatom, hogy örüljek annak, hogy egy picit tudtam segíteni, egy picit hozzá tudtam tenni, és nem szeretem, hogy el kell fogadnom, hogy ennyi, és nem tehetek hozzá többet. Pedig el kell, mert nem vihetem ezt a vállamon. Esetleg meghallgatom a történetet, amit nem mondanak el senkinek, de ha már én tudom, hogy baj van, kibukik, és jó elmondani. Örülök, hogy elmondják, ez valódibb segítségnek tűnik, mint az a jelkép, amit a kezükbe nyomok egy aláírásért cserébe. Nem szeretem, hogy nekem köszönik meg. Nem szeretnék ebbe belefásulni.

Holnap, vagyis ma délután újra megyünk gyűjteni, "koldulni", most a METRO-ba. Megint dönteni kell, kik kapjanak majd mit, megint nem alszom. Egy másik helyről is kapunk élelmiszercsomagokat, amit kioszthatunk, 20 családnak segíthetünk ezzel is. Hatalmas lehetőségek, mikor belevágtunk az egyesületesdibe, nem is számítottam rá, hogy ilyen sokat tudunk majd segíteni. Örülök is. És veszem már előre a nagy levegőket a köszönömökhöz.

Azok után, hogy éjjel fél2-kor nagy örömmel konstatálta Nándi, hogy megjött a Mikulás, majd mielőtt közbeléphettem volna, felébresztette Rékát és Misit, tökéletesen megértettem az évek óta gyötrő kérdést, miszerint nálunk miért az volt a szokás, hogy 6-a estén raktuk ki a cipőket, és egy órányi éneklés után teltek meg.