Nagycsaládban élni jó :)

Réka nem kitűnő tanuló, nem kifejezetten önálló, és főleg, sokmindent máshogy gondol, a gondolataihoz pedig a végsőkig ragaszkodik. Nagyon jó kis tulajdonság lesz ez felnőttkorában, igazi menedzsertípus, de az iskolában, a tanulási folyamatokban ez nem biztos, hogy a legegyszerűbb választható viselkedési forma, hogy finoman fogalmazzak.
Alapvetően négyesei, ötösei vannak, bár nem túl szorgalmas, keveset jelentkezik, meg a végén kullog mindig a pirospont listán, de határozottan nem rossz tanuló. A helyesírással vannak komoly problémái, abból a kettes is előfordult, és matekból is kell plusz feladatokat csinálni a négyesért, de alapvetően rendben van.

Vagy volt. Félévig.

Január közepe óta hatalmasat zuhant. Egyik napról a másikra. Az első félévben színötös volt pl. környezetből, félévzárás óta három hármast kapott. Hittanból ugyanez volt, a tegnapi témazárója kettes. Pedig készültünk, együtt mindkét tárgyból. Tollbamondásból a félévre stabilan beállított hármasok helyett zsinórban hozott két egyest, amire eddig nem volt példa. A matek felmérője kettes lett, és még feketepontot is hozott órai munkára, ez neki az első a két év alatt. Még technikából és tesiből is négyesei lettek.
Mindemellett nem vettem észre, hogy kevesebbet tudna. Figyelem, ahogy tanul, gyorsan, kevés hibával írta a leckéit, az elmúlt két hétben már ezt sem mondjuk. A sok kudarctól húzza az időt, és ilyeneket mond, hogy ő úgyis buta, rossz tanuló, neki úgysem fog menni. És újra hasfájással indul iskolába reggelente... Most, hogy belegondolok, két hete fekszem...

Amikor feltűnt a sorozat úgy február első felében, hogy nincs még hármasnál jobb jegye, azonnal megkerestem a tanítónénit, beszéltünk, de csak minimális változás lett. Írtunk egy listát, hogy mi kell neki ahhoz, hogy újra jó jegyeket szerezzen, és odaírtuk mellé, hogy miért ki a felelős.
Ilyenek vannak a listán, hogy a fiúk ne piszkálják tanulás közben - anya feladata, reggeli vitaminért, meg hogy időben lefeküdjön, szintén én. A táskabepakolásért, hogy ne legyen hiány, meg órai jelentkezésért ő, a gyakorlásért közösen. Időnként az orra alá dugom, és újra átbeszéljük. Kicsit többet jelentkezik, és a tanító néni is odafigyel rá, hogy gyakran felszólítsa, meg jól szem elé ültette.

Kiderítettem, hogy valószínűleg a kistesó-várás stresszeli ennyire, hogy annak ellenére, hogy a tudása megvan - mert az szerintem megvan - nem tud teljesíteni, nem tud gondolkozni. Nem volt nehéz kideríteni. Egyik reggel kérte, hogy öltöztessem fel, ahogy Nándit, és nemet mondtam neki, erre elsírta magát, hogy ha majd megszületik a kistesó, még ennyi időm sem lesz majd rá. Hát, szívenütött. Főleg, mert ha számoljuk, kivel mennyi időt töltök, még mindig Réka vezeti a listát. Próbálok vele beszélgetni, hogy mondja el a félelmeit, sírja ki magából, ami bántja. Nagyon érzékeny mostanában. Ápolgatjuk a lelkét, talán idővel segít az is, hogy mióta fekszem, van egy-két óránk kettesben, mielőtt a fiúk hazajönnek, mert egy osztálytárs anyukája hozza őt haza, a fiúkat meg Gergő később.

Két napja írom ezt a posztot, azóta lett egy környezet 5 alá, ami vérmes reményeknek ad nálam táptalajt, remélem ez már a kezdet a gödörből kifelé. Hálás lennék érte, nagyon sajnálom Rékát.

Misi is padlón van egyébként, csak ő máshogy kompenzál, pont ellenkezőleg: nagyon durván önálló és nagyfiú. Egyedül öltözik, megkeni a kenyerét, kiszolgálja magát, segít, szótfogad. Amikor nem, akkor pedig hosszas értelmetlen sírásokba, sértődésekbe menekül. Szeretgetem, dicsérem, csikizem sokat, nehogy a nagy dejóhogylegalábbvelenincsenbaj közepette elfeledkezzünk róla. És sulykolom, hogy figyeljek, mert ő lesz az igazi középső rövidesen...

Nándi úgy tűnik, helyén van, csinálja bőszen a tornát, nagyon sokat fejlődött, sokat változott, és hát úgy látszik, ő a legempatikusabb gyerekünk, megtanult a felnőttek nyelvén valamilyen szinten, és mondja, hogy mi a baja. Így legalább őt könnyen kezeljük, és nem tekeredünk bele ennyire. Ordít meg verekszik időnként, de ki lehet belőle szedni a gyökereket, hogy miért is. Pl. zsúron voltak hétvégén, hazajöttek, igazi kis tornádó lett belőle, ordított, tört-zúzott a legapróbb sérelemre is. Pár perc alatt kiderült, hogy azért, mert többet nem akar menni szülinapokra, mert ő nem kapott sok kisautót :)   Nála ugye az iskola-probléma volt a legfrusztrálóbb, ez megoldódott, múlt héten döntöttünk, megy. Olyan szinten akart, hogy sírva is, de csinálta a tornát, egyetlen egy gyakorlat egy ismétlését sem kihagyva, mert ez kell ahhoz, hogy iskolás legyen. Ezt az akarást látva nem tudtam azt mondani tovább, hogy ne menjen. Felszabadult. Azt hiszem, bármi gond lesz Nándival a suliban, erre a döntésre fogom fogni. Ahogy ha visszatartottuk volna, akkor is :) De majd igyekszem leépíteni. A szép a dologban, hogy ugyanolyan becsülettel csinálja a tornát most is, hogy nincs tétje.

Szóval a nagy pocakfogdosás, meg dejókistesófogszületni mellett azért látjuk, hogy dolgozik az öröm mellett más is a gyerekekben, de hát így van ez rendjén. Túl lesznek rajta.

Réka lelkendezve:
- Anya! Anya! Lehet örökbefogadni pápát! - aztán elbizonytalanodva körülnéz a gyerekszobában. - De szerintem itt nem férne el...

(A háttér, hogy "adoptálni" lehet a pápaválasztó konklávé tagjait, és imádkozni érte, egyesével, külön, hogy bölcs döntést hozzon a Szentlélek vezetésével. Részletek itt.)

Elég nehéz átállni pihenő üzemmódra, de lassan sikerül talán. És hihetetlen már megint az a sok apró csoda és nagy szeretet, amivel körülvesznek, és lehetővé teszik azt, hogy valóban a lehető legkevesebbet kelljen tennem.

Az első rögtön az, hogy anyukám itt volt a múlt héten, feldolgozta a hihetetlen mennyiségű szennyest, ami felgyűlt, meg főzött nekünk, meg terelgette a gyerekeket. Aztán hétvégén szembesültem vele, hogy hát igen, átalakult az életünk rendesen, merthogy G. hétvégén is dolgozik. Tulajdonképpen folyamatosan. És lelkiismeretfurdalásom van minden félóra miatt, amikor igénybe veszem, mert az éjszakából veszi el ezeket a félórákat... Eléggé vártam a hétfőt, hogy mindenki intézményben legyen.
Gergő most be kell járjon dolgozni, de meg tudta beszélni, hogy nem nyomja le a 8 órát, meg a rugalmas munkaidőből fakadó többletet, hanem itthon folytatja. Így reggel most ő viszi a csemetéket és délután ő hozza haza őket. A gyerekek is boldogok, mert az Újautóval mennek. Gergő nem annyira, mert minden reggel át kell rendezni a négy gyerekülést: mindenki csak a sajátjában hajlandó ülni, de mindig máshol...
Aztán a barátnőm felajánlotta, hogy ha főz, hát hoz nekem ebédet, rögtön ezután Réka hittan tanító nénije komatálat szervezett nekem a templomi közösségben, így most néhány hétig minden nap hoznak nekem kaját. Főznöm sem kell, magamnak sem, mindenki más úgyis jut főtt ételhez a maga intézményében. Őszintén szólva a lelkemnek is jót tesz, hogy olyanok, akiket egyáltalán nem tudom, hogy kicsodák, egyszerűen szeretetből adnak.
Aztán tegnap beállított egy barátnőm, gyakorlatilag szó nélkül, és ellenvetést nem tűrve kitakarított lent. Majd felhívott a húgom, hogy akkor ő is eljönne egy pár napra. És délután már itt is volt, és kivakarta a gyerekszobát is, sőt átrendezte, így a babasarok felszabadult, és csökkent a szoba bútorraktár jellege. És amiért leghálásabb vagyok, ebben a koratavaszi jó időben elvitte a gyerekeket biciklizni, amitől nagyon boldogok lettek. Annyira kellett már nekik, hogy valami mást csináljanak máshol, ne itthon meg az oviban, suliban legyenek...
Szóval most tényleg csak a reggeli meg az esti rutin a dolgom, ez a kétszer másfél-két óra, a többi időben pihenhetek.

Ennyi gondoskodás meg odafigyelés mellett egyszerűen tartozom azzal, hogy feküdjek, még ha halálosan unom is a dolgot. Kezdem utálni az internetet. Igaziból érzem is, hogy kell, merthogy valójában fájnak a keményedések, mások, mint a többieknél voltak, és még fekve is vannak, hiába szedem a magnéziumot, de ezen hajlamos vagyok átsiklani. A kezdeti ijedtségem után ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy rendben lesz minden, és még mindig nincs kórházi csomagom sem. Mondjuk ma éjjel azt álmodtam, hogy kell menni, és nem volt, és jól felidegesítettem álmomban szegény Gergőt, szóval most megint készültem, hogy összerakom, de csak nem került rá sor :)
Legnehezebb az iskoláról volt lemondani, de jó döntés volt, az állandó fájdalom elmúlt. Rossz, hogy nem voltam a nyílt napon Nándival, és nem mehetek vele a holnap kezdődő foglalkozásokra sem. Nehéz, hogy nem tudom csinálni vele a tornát. Hiányoznak a reggeli meg délutáni autós beszélgetések, és sajnáltam a Dumaszínházas jegyünket is, ami ma estére szólt. Nem jó, amikor megkérdezi a Réka, hogy ugye, ha megszületik a kistesó, újra tudunk veled hancúrozni. Ez most egy olyan, hogy nagyon sokat oda kellett adni, de egyre könnyebb odaadni. És annál nagyobb lesz az öröm, ha meglesz az apróság. Én már lélekben ott vagyok, négy gyerekben gondolkozom, és sokszor eszembe jut, hogy milyen gyorsan el fogjuk felejteni, hogy milyen volt, amikor csak hárman voltak. Mindjárt ott leszünk.

A gonosz Időkép azt hazudja, hogy még nem jön a tavasz. Pedig nemcsak hogy jön, már itt kopogtat. Lehet, hogy szerintük 20 fok kell hozzá, meg hogy ne essen az eső, de nekem elég a remény. Hogy látom, ahogy ébreszti a természetet, hogy zöldül a fű a sárga között, hogy éjszakai lepkék verik az ablakot, hogy egyre magabiztosabb a madárcsicsergés. Az, hogy már éjszaka sincs fagy, hogy 10 fok körül van odakint, hogy a felhők között már látszik az ég időnként és 5-7 cm-esek a nárcisz hajtásai, hát nekem ez egyértelműen azt mondja, hogy bizony a tavasz jön, és a tél meg megy. Még ha lesz egy-két viaskodós nap, akkor is tutira a tavasz fog nyerni. Mátyás előbb jött egy pár nappal, mint egyébként szokása, és pont beleugrott a hóba-jégbe, megtörte és azt mondta, elég volt a télből. Amit hálásan köszönünk.
Jó volt, volt hideg és hó a gyerekeknek, sok víz, ami kellett a földeknek, jégvirág és zúzmara, minden szépség, ami kell. Köszönjük a közreműködést kedves tél, jövő decemberben szeretettel várunk, hogy megtedd a dolgod, addig meg aludj jól!

Én meg leszokok az Időkép nézegetéséről, és maradok a Köpönyegnél, egyrészt megbízhatóbb, másrészt meg nem mond olyanokat, hogy még nem jön a tavasz... Hülyék.

Az elmúlt fél évben nagyon igyekeztem ezt szőnyeg alá söpörni. Az egész negyedik gyerek témában a legnagyobb félelmet, kérdést, gátló tényezőt, akármit az jelentette mindenkinek, hogy a végén ki fog kerülni a pocakból ez a csemete.

Nyilván vannak, akik nem parázzák túl a helyzetet, ha sok császáron esnek át, már csak természetemből fakadóan sem tartozom ezek közé az emberek közé. A megélt dolgok viszont határozottan visszavetik minden félvállrólvételi törekvésemet. Vagyis a hitem nagyon sokat segít ebben, igyekszem nem aggódni, odaadni ezt is, hogy legyen meg a te akaratod. Hiszek benne, hogy ha az volt az akarat, hogy legyen, akkor lesz is, és nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, pont úgy, ahogy lennie kell. Valamikor áprilisban biztosan itt fog nyöszörögni egy kis tejszagú csomag, miközben boldog és fáradt posztokat fogok gépelni lábadozás közben.
Ahányszor eszembe jutott az, hogy a pocakban rugdosóból egy hangos gombóc lesz, villámgyorsan elhessegettem a dolgot, "Ne félj, csak higgy!", jó lesz majd, és nem foglalkoztam vele, ráérek még átgondolni milesz, kórházi csomagot összeállítani, megbeszélni, hogy is lesz, mikor kell befeküdni és a többi. Nem vagyok hajlandó aggódni, van a napnak annyi baja, elég az. Még sok is.

Aztán tegnap voltam dokinál, és nyitva találta a külső méhszájat. Ami alapesetben tudjuk, hogy nem gond, van, akinek 18. héttől nyitva van, aztán a végén még túl is hord. Én is találkoztam egy csomó ilyennel. Ami miatt taccsra tett a dolog, az egyrészt az, hogy nekem még vajúdás közben sem nyílik a méhszájam. Szóval több órányi ötperces után is tökéletesen zárt voltam, és hazaküldtek. Ahogy Nándinál a többször, órákon át tartó ígéretes jóslófájások után is végül 3000-es méhszájjal toltak műtőbe a 42. héten.
Másrészt az, hogy pihenjek. És úgy érzem, hogy egyszerűen így sem csinálok semmit. Szalad a lakás, a gyerekekkel fekve meg ülve játszom csak, nem emelgetem őket, nem főzök, csak ha muszáj, akkor is többet, hogy meglegyen több napra, nem sütök, pedig olyan jó lenne sokszor, gyakran a mosás is ellep. Elfogadtam, hogy nem mehetek már vagy két hónapja gyalog, mert az fáj, hiányzik a kert, az udvar, a friss levegő, a séta, a sok hóból egy pici sem jutott, csak az autós csúszkálás meg a gyereköltöztetés.  Leadtam az egyesületes munkát, ott sem csinálok már semmit. Két hete elkezdődött az iskola, ott is csak ülök,  heti két napot feltett lábbal és élvezem. És még ez is sok. Annyira sok, hogy a 10 emelet 5-ször egymás után megmászásánál és nonstop gyerekután rohangálásnál is többet ér méhszájügyileg. Oké, hogy negyedik gyerek, de most nagyon nem szabad kitalálni a kölyöknek, hogy ő mondja meg, mikor szülessen. Mert az veszélyes.
Annyira sok a bizonytalan dolog körülöttem mostanában, hogy nem vagyok képes tolerálni mégegyet...

És mivan, ha nem is a pihenéssel van a baj? Hanem egyszerűen a stresszel? Azt hogy tegyem le? Alapvetően az a fajta valaki vagyok, aki ha gond van, oké, hogy agyalok rajta sokat, hogy mi a legjobb megoldás, de ezzel egyidőben megfogom szépen a talicska nyelét, és tolom. És most nem tudom megfogni. Olyanok a mindennapi problémáink, amikért csak a pálya széléről tudok drukkolni, mert semmilyen hatásom nincs az eseményekre. Ha megszakadok, akkor sem. A döntések nem az én kezemben vannak, nem látok bele annyira a történésekbe, hogy egyáltalán tudjak segíteni együtt gondolkozni. Nem vagyok képes sodródni. Van olyan, hogy megy, de most nem. Annak ellenére, hogy valószínűleg a legjobb megoldás most a sodródás. Annyira szeretnék a szélén maradni a folyónak, és kétségbeejt, hogy megyünk a közepe felé, pedig nem látok vízesést, csak egyszerűen nem akarok ott lenni kormány meg vitorla meg minden nélkül. Biztos megoldjuk azt is, ha ott leszünk, csak nem akarom megoldadni, nem akarok drukkolni, hogy valaki mások megoldják helyettem, inkább maradnék a szélén. És erről nem tehetek, nem tudom mindig legyőzni magam.


Najó, csak siránkozás lett a vége. Pedig azt akartam csak leírni, hogy pofán lettem csapva, hogy nem úszom majd meg a kórházat, a császárt, sőt, most még aggódhatok azon is, hogy nem hessegethetem el, hogy pont elég lesz 46 nap múlva ezzel foglalkozni, mert addig elég a napnak a maga baja. Hanem akár számítanom kell egy vészforgatókönyvre is. Nem akartam.

Ahogy az elmúlt fél évben szinte minden, a szülinapok is elég kaotikusra sikerültek. Nem minden rajtunk múlt. Ott kezdődött, hogy Nándi születésnapján volt Réka farsangja, és Rékáén a fiúké... Az, hogy szerdán kezdődik a nagyböjt, nekem megakadályozta, hogy egyéb ok nélkül halasszuk a bulik megtartását, így szombatra és vasárnapra ezeket is beütemeztük. És a héten már nekem is elkezdődött az iskola. Ez a konstelláció azt is lehetetlenné tette, hogy kivegyünk egy napot, és közös családi programot csináljunk, mint szoktuk - Élményvárosba akarnak menni egyébként. Szóval húzós négy nap van mögöttünk.

Szerdán éjjel lakást díszítettünk, meg én még bevásároltam, tortát, ilyesmit. Nem sütöttem, ami nagy lemondás volt részemről. Csütörtök reggel volt az ajándékozás meg az Isten éltessen mindenkit, aztán nagy lelkiismeretfurdalással elszállítmányoztuk őket óvodába, iskolába. Az óvoda indokolatlan volt, mert akár otthon is maradhatott volna az ünnepelt, de Rékának másnap ezt nem tudtam megadni, mivel muszáj volt iskolába mennem, és próbáltam kompenzálni. Rékának meg aznap volt a farsang, hát  szívesen ment. Mondjuk Nándinak nem volt nagy törés, mert hát vitte a tortát az oviba, és ott is ünnepelték, ami jól esik a gyerekeknek, és délben el is hoztam őket. Az óvónénik tök jó fejek voltak, mert Misinek azért rosszul esett, hogy mindenki ünnepelt, csak ő nem, és jól befogták a legkisebbünket, aki ezt szörnyen élvezte, és boldogan zsebelte be a dicséreteket. Este Gergő éppen csak hazaért, és tudtunk tortát enni közösen.
Kipróbáltuk, hogy végigmondjuk, ki miért szereti a szülinapost, hát, vegyes sikerrel. Réka ugyanis kijelentette, hogy semmiért, hanem utálja. Mondjuk nem volt nagy törés, mert másnap Nándi ugyanezt mondta Rékának... Misi viszont cuki volt, Nándit azért szereti, mert a barátja, Rékát pedig azért, mert sokat táncolt vele az ovis farsangon :)

Ugyanis pénteken az volt a program. Szegény Rékát úgy indítottuk iskolába, hogy még napközis is lesz, mert hogy én iskolában vagyok, nem érek haza. Aztán G. végül nem volt jól, így itthonról dolgozott, amennyit tudott, és elhozta ebéd után, így jutott egy kis szülinapi privát idő a legidősebbnek is. Egészen 4-ig, amikoris elrongyoltunk az ovis farsangra, ahol mesterségeknek kellett beöltözni. Ezek a tematikus farsangok azért jók, mert nem elég egy jelmez egy évre, és semmiképpen nem örökölhetik egymástól a gyerekek. Mert akkor már más a téma. Így volt Réka idén hupikék törpike a Meseország lakói témájú közösségi farsangon, virág az iskolain, és tanító néni az ovison... Jó ez utóbbit kb. 10 perc alatt raktam össze, és ebben benne volt az is, hogy elveszett a csavarja a szemüvegnek, mikor kiszedtem a lencsét belőle, de nagyon jó volt :) Nándival volt a legegyszerűbb, ő tavaly és idén is belefért a katona jelmezével minden farsangba. Bár a reggeli indulás pénteken olyan katasztrofális volt - a fiúk jelmezben elmentek az utca végére jeget törni, és nem jöttek vissza, apjuk ment értük, és már térdig sárosak voltak, negyedórás késéssel tudtunk csak elindulni mi az iskolába, G. csak még később a fiúkkal, és két autóval kétfelé kellett vinni így a gyerekhadat, hogy mindenki odaérjen, ahova kell, és ez bizony komoly következménnyel járt irányukba -, szóval Nándi végül nem vett fel jelmezt a farsangon.
Este még belefértettünk egy tortázást. Réka idén először ragaszkodott a külön tortához, amit úgy oldottunk meg, hogy elfeleztünk egy egészet, egyiket csütörtökön, másikat pénteken ettük meg. Eddig mindig úgy volt, hogy egy tortázás, egy torta. Nem sikerült túl jól a nap, már szülinap szempontból, de másnap volt a lányos buli.

Nem paráztam túl a partikat, de nem mertem bevállalni azt, amit tavaly, hogy egy délelőtt, egy délután. Szombat reggelre így sem tűnt elő a bokám, pont olyan oszloplábaim voltak, mint péntek este. Vettünk kekszeket meg rágcsákat, sőt, Réka végül azt mondta, legyen bolti torta. Lett. A 9 gyerekből 1-nek ízlett. Hurrá, de legalább nem én sütöttem :) Sütöttem viszont egy nagy adag pizzát, amit meg se kóstolt senki. Sebaj, tudom, hogy jövőre már ezt sem kell.
Készültünk játékokkal innen, jó volt, jól érezték magukat, nagyon aranyosak voltak. Bepróbálkoztam a ki-miért szereti az ünnepeltet kérdéssel a tortánál, hát nagyon érdemes volt! Réka arca ragyogott, és olyan kedveseket mondtak! Többnyire azt, hogy Réka jószívű, és hogy játszik azokkal, akik egyedül vannak. Volt olyan is, hogy meglepett arcot vágott, hogy szerinte ő nem is csinál ilyent :) Fél hétre kiürítettük a házat, ágyba dugtunk mindenkit, hogy erőt gyűjtsünk a vasárnapi menethez.

Kellett is. 11-en voltak összesen a mieinkkel együtt, ebből 4 lány, a többi fiú. Ami nem lett volna baj, sőt, nem is volt baj. De ilyen szülinapunk még nem volt. Egyszerűen semmivel nem tudtuk lekötni őket pár percnél tovább. Mindent csak kipróbáltak, és már fogtak is bele valami másba, pedig jók voltak a játékok, nálunk is, korábban is beváltak, nem a korosztállyal, nem a nagy létszámmal volt a gond. Mindig az volt, hogy nem tudtunk minden játékot játszani, amit szerettünk volna. Viszont nagyon tetszett nekik, hogy az ajándékokat el kellett dugni érkezéskor, és a torta előtt hideg-meleg játékkal segíteni Nándinak megtalálni. Kicsit kaotikus volt ez is, de jó volt. Még a tortához sem tudtuk őket leülteni. Még annyi időre sem, amíg meggyújtjuk a gyertyát és elfújják. A tortából összesen hárman ettek, a többiek meg sem kóstolták, pedig isteni dobostortát gyártottam. Ezt az egy tortát sütöttem én a négyből, Nándi erre vágyott.
Nem volt tombolás, meg házbontás, csak nem tudtuk összefogni őket, még a csapat egy részét sem. Talán a hó miatt? Egy kisfiú volt, aki élvezte a "feladatokat", ő hiányolta is, kérdezte, van-e még, de senkit nem tudtunk toborozni mellé, hogy belefogjunk valamibe. Úgyhogy az előrehozott tortázás után szabadonengedtük őket, és figyeltünk rájuk. Autóztak meg ninjagoztak, ugráltak a bútorokról és egy kis természetfilmet is néztek a jegesmedvékről. Még társasoztunk is. Szóval olyan ovis fíling volt. Biztos jól érezték magukat, senki nem unatkozott, csak nekem volt nagyon furcsa. Réka 2 éves kora óta tartunk gyerekzsúrokat, lassan a 15 felé közelít a szám, de ilyen még nem volt.

Nos, akárhogy is, ez a szezon lezárva, 6 hét és jön Misi szülinapja, aki már tervezi élete első saját jogú szülinapi buliját, amikoris négy éves lesz. Végre. (Úgy mutatja, hogy a gyűrűsujját hajtja be :) ) Ez a négy év azért fontos, mert ha már négy éves, mondhatja, hogy öt lesz. Nem az a gyerek, aki a pillanatnak él. Még nem tudom, hogy szülés előtt egy-két héttel hogy fogom megoldani, de megoldjuk majd.

Ezt hallottam ma a Házasság világnapja alkalmából. A folytatás pedig úgy hangzott, hogy az házasodjon, aki boldoggá akarja tenni a társát. Azt hiszem, ezzel nagyon egyet tudok érteni...

Nagyon sok válásról, válságos családról kapok mostanában hírt, emiatt rengeteget gondolkozom a jó házasság titkán. Azon, amit nincs későn elkezdeni 10 meg 15 év után sem. Ami nem ahhoz kell, hogy jól megalapozza az ember a leendő házasságát, vagy amit az elejétől úgy kell csinálni, hanem bármikor bele lehet kezdeni. Akkor is, ha érzi, hogy baj van. De nem tudom a titkot.

Biztos nem a szerelmen múlik, nem is a "kémián", nem az együtt töltött időn, a napi fél óra beszélgetésen és a heti egy randin. Ezek segítenek csak abban, hogy tudatos legyen az ember. Azt hiszem, a jó házasság döntés kérdése. Közös döntésé, de olyan közös döntésé, amit lehet, hogy előbb hoz meg az egyik fél, mint a másik. Néha jóval előbb.

Mielőtt összeházasodtunk Gergővel, minden nap átgondoltam, hogy azokat a dolgokat, amik idegesítenek benne, amikről le kell mondanom, azok hiányát el tudom-e fogadni egy életen keresztül. Még az esküvő előtti este is kétségeim voltak, hogy helyes-e a döntés, de onnantól fogva, hogy az igent kimondtam, aláírtam azt is, hogy ezeket igenis, el kell viselnem. És nagyon sok olyan sóhajom volt azóta, hogy hát, igen, ezt is aláírtam 2001. augusztus 18-án. Gergőnek is. Vannak hibáink, amiket nem tudunk levetkőzni, és sok sóhajt okoznak a másiknak, és amit aztán humorral próbálunk elviselhetővé tenni. De nagy kincs az, hogy tudunk magunkon nevetni! Biztos, hogy ez is kell a jó házassághoz.
Humor... A Szaffiban volt az a gróf, vagymi, akinek a fején volt egy csap, amit mindig kinyitottak, ha mérges volt, kiment a gőz, és azonnal megnyugodott. Hát, azt hiszem, a humor az a szelep, amit nekünk a Jóisten adott, hogy kiengedjük a gőzt, mielőtt felrobbanunk a méregtől. Csak nem nyúlunk a szelephez, hogy kinyissuk. Annak a grófnak is a titkárja nyitotta mindig a csapot, sosem ő. Talán ugyanígy feladatunk, hogy a többi ember, a társunk mérgét kiengedjük azzal, hogy észnél vagyunk, és tudjuk a másiknak a vicces oldalt megmutatni.

Persze van, amikor az ember úgy érzi, elveszítette minden humorérzékét, mert olyan komoly a helyzet. De ha nem felejtem el azt, hogy a másik SOHA nem akar engem bántani, hogy SEMMIT ne vegyek magam elleni támadásnak, akkor sikerül elhallgatni. Lehet, hogy abban a pillanatban, mikor kicsúszott a száján, bántani akart, azt akarta, hogy fájjon, de valószínűbb, hogy nem gondolkozott. De az is biztos, hogy a következőben már megbánta. És az is, hogy ha abban a pillanatban elhallgatok, és később akarok csak beszélgetni, és közölni azt, hogy ez most rossz volt, akkor nem fogunk egymás torkának esni, hanem bocsánatot kér.
Megbocsájtás... Az egyik legfontosabb. Tudni bocsánatot kérni és megbocsájtani, kicsit-nagyot egyaránt. Ismerek valakit, úgy kér bocsánatot, hogy azt mondja: nem haragszom ám. Fantasztikus. Az ember zsebében nyílik a bicska, mi az, hogy nem haragszik, én haragszom! De a felesége tudja, hogy ez a bocsánatkérés, és el is fogadja, és megbocsájt. Kiborítónak találtam, de most már értem, hogy csinálja. Annyira mindegy, kinek van igaza, a lényeg a békesség.  Mert haraggal nem lehet jó döntéseket hozni. Nehéz időszakokban állandóan bocsánatot kérek, olyankor is, amikor mindketten tudjuk, hogy tutira igazam van. Megéri a békességet, én és az Isten tudjuk, hogy nekem van igazam, a többi nem számít. És ha fontos a dolog, és sokminden múlik rajta, úgyis újra elővesszük a kérdést, és akkor jobban használnak az észérvek, ha nem küzdöttünk már rajta napokat. De tényleg, ha belegondolok, ha bárki bocsánatot kér tőlem, azonnal elkezdem keresni magamban is a hibát, akkor is, ha addig csak a másikat hibáztattam.

Aztán az is kell egy jó házassághoz, hogy tiszteljük a másikat. Lehet, hogy furán látom a világot, de nekem legjobban manapság azt hiszem, a tisztelet hiányzik belőle. Nem tiszteljük az időseket, a szüleinket, a másik embert a villamoson, a kollégánkat, a másik munkáját. Gond nélkül gyaloglunk át a frissen felmosott vizes kövön, ugráltatjuk az eladót, meg sem köszönve a fáradtságát, dobjuk el a szemetet az utcán, veszekszünk a tanárokkal - azért kapja a fizetését az a másik, hogy elvégezze a dolgát. Igen, de ő is ember. Ahogy a társunk is. Néha teljesen elképedek rajta, hogy hogyan beszélnek emberek a társukról nagy társaságban, gyakran úgy, hogy ő is ott van. Hogy lehet ezt kezelni? Meg lehet ezt beszélni? El lehet ezt viselni valahogy? Hogy lehet erre reagálni valakinek, aki nem is ismeri igazán őket? Igen, én is panaszkodok néha a barátnőimnek, ők is nekem. De nem megalázom, nem gúnyt űzök belőle, neadjisten: nyilvánosan...
Tisztelet... Férfiak és nők vagyunk. Két fél, együtt egy egész. A nagy emancipációban elfelejtünk nők lenni, és azért várjuk a tiszteletet, hogy tudunk férfiként viselkedni. Amitől ők feleslegesnek érzik magukat, és nem tisztelni akarnak érte minket, hanem legyűrni a vetélytársat. Megmutatni, hogy ők a jobbak. És ebben a férfi-nő harcban nem győzhet senki, mert ez olyan, mintha a madár és a hal vetélkedne, hogy ki a jobb. Van repülőhal és van búvármadár, de azért mégis... Vagy talán jobb példa a gomba meg a moha, ami együtt zuzmó, és életet visz oda is, ahol egyébként más nem marad meg, de külön erre nem képesek.
Egyébként nem kérdés, tudunk szinte mindent, amit a másik nem, lehetünk búvármadarak vagy repülőhalak. De jó az nekünk? És főleg, jó az a világnak? Míg mi, nők vetélkedünk a fiúkkal, olyan sokminden elveszik a világból, amire csak mi vagyunk képesek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy elfelejtettük átadni a gyerekeknek, és olyan fura lett minden.

Szóval dönteni kell, és örülni a másik örömének, és megtanítani a másikat is erre, ha éppen bele van fásulva, vagy úgy gondolja, hogy minden jó úgy, ahogy van. Nem tudom, hány évbe telt nekem rájönni arra (Gergőnek megtanítani nekem), hogy igen, századszor és ezredszer is el kell mondani, hogy mi okoz örömet, és nem megbántódni rajta, hogy 99-szer és 999-szer is elfelejti, hanem örülni, ha egyszer eszébe jut. Mert nem azért felejti el, mert nem vagyok fontos neki, hanem mert nem nőből van. És amikor 2 év után hoz egy csokor szalmavirágot, pedig nincs is szülinapom, akkor - miután legyűröm a gyanakvást, hogy valami rosszat csinált - együtt nevetni vele, szívből, hogy azért szalmavirág, hogy most évekig le legyen tudva a virág-kérdés. És tudni, hogy ez nem az én vágyaim degradálása, hanem öngúny részéről. És amikor ránézek a szalmavirágra, ez a közös nevetés és az ajándék öröme jusson eszembe, és ne a két év, amikor nem kaptam virágot.

Döntés. Talán ezen múlik.