Nagycsaládban élni jó :)

Hétfőn délután mentő vitt minket Ábellel a Madarász utcai kórházba.
A déli alvásból felébredve kicsit nyűgös volt, úgyhogy a laptopon elkezdtünk zenét hallgatni. Nézem, olyan furán táncol, aztán rájöttem, hogy nem is, hanem mintha rángatózna. Aztán elkezdett kékülni a keze. Elsőre kakilásra gyanakodtam, aztán lázra, mértem is gyorsan egyet, 37.5, de addigra már el-elaludt a kezemben. És már az arca is kék volt. Nagyjából halálra rémültem, hívtam a gyerekorvost, mondta, ne is menjünk hozzá, mentő. Kijöttek (egy felnőtt, aztán ők vigyáztak ránk, amíg kiért a gyerekmentő, jól megijedt az egész utca is), pár perc alatt megérkeztek, mértük újra a lázát, 39.7 volt, kapott kúpot. Kb. 15 perc alatt ment fel ennyire. Úgyhogy mentővel be a Madarászba, de addigra már nem volt kék sem, nem is remegett, és már teljesen éber volt. Azt mondták, valószínűleg lázgörcs.

Bent is 39.3 volt a láza, másfél órával a lázcsillapító kúp után, de nem adtak semmit, hiába mondtam, hogy a szíve miatt intenzíven kell csillapítani, csak kuporgott szegény az ölemben, összehúzta magát egy kis labdának. Végül csak lement a láza egy óra múlva, talán magától, és onnantól fogva nem tudtam, miért vagyunk bent a kórházban. Olyan volt, mint szokott, evett, ivott, szaladgált, röhögtetett mindenkit, cukiskodott, kiabált. Szokásos rutin, kértem, hogy nyomjuk már be a kardiológiát is, mert most kellene jönnünk kontrollra, és pont a dokibácsink rendel kedden, és elfelejtettem időpontot kérni, ha már itt vagyunk úgyis, jó lenne elintézni. A kezelőorvosunk felhívta a kardiológiát, de azt mondták, majd ha meggyógyultunk, inkább akkor menjünk, ne most, kérjek időpontot.
Gondoltam, felcammogunk akkor, és kérünk időpontot. De nem az asszisztens nyitott ajtót, hanem a doktorbácsi. MOndtam, hogy mi vagyunk azok, akik az osztályon fekszenek, és csak időpontért jöttünk. Hát, ha az osztályon fekszünk, akkor megvizsgálja, miért is ne.
Nézi, nézi, milyen jól van ez a gyerek, felejtsük el egy időre a műtétet, hadd nőjön, erősödjön még. Teljesen kiegyensúlyozott a keringése, alig van terhelve a szíve és a tüdeje, az őszi állapotokhoz képest szuper, segített a megemelt gyógyszer. (meg az imák :) ) Hurrá! Áprilisban menjünk újra, meglátjuk, de lehet, hogy nem idén lesz műtve a gyerek, és ha nő, talán még az eszközös zárás is szóba jöhet, a kockázat pedig minden kilóval csökken.

Nagy boldogan le az osztályra, fogalmazgatom, hogyan mondjam kedvesen és udvariasan, hogy az előző este óta tökéletesen láztalan, jókedvű gyerekemet saját felelősségre hazavinném, mikor csörög a telefonom. GOKI-ból. Csütörtökön várnak minket, megfoltoznák azt a lyukas szívet, ha egészségesek vagyunk. Nem vagyunk azok. Bicegés vissza a kardióra, telefonok, és Ábel törölve a műtéti várólistáról.
Hazajöttünk. Aznap este volt még egy 2-3 órán át tartó, 40 fok fölé (lázcsillapítóval együtt!!) emelkedő láz, se előtte, se utána semmi.

Összegzem.
Ha nem kerülünk kórházba, nem megyünk el kardiológiai vizsgálatra. Felhívnak minket a GOKI-ból, és még ha most beteg és lázas is Ábel, nem mentünk volna el külön vizsgálatra a dokinkhoz, hanem pár hét múlva újra behívnak minket, és megműtik. Most úgy tudnák csak megműteni, hogy megállítják a szívét és bypassra teszik, mivel túl közel van a lyuk a billentyűhöz (ha jól értettem a magyarázatokat). Ahogy nő Ábi és az ő szívecskéje, ez távolodhat. Ahogy telik az idő, egyre többször merült fel az, hogy mégis eszközös (erről csak annyit tudok, hogy lényegesen kisebb vágás, nincs bypass, és gyorsabb gyógyulás), de még nem alkalmas. Kaptunk egy újabb esélyt.
Arról az oldalról nem is beszélve, hogy én mit éltem volna át, ha kedden felhívnak, hogy csütörtökön befekvés, és betegség van, és utána minden nap csak várom és várom, hogy mikor csörög újra. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt megúsztam...

Hála érte. Jó dolog néha egy pillantást nyerni abba a csodálatos tervbe, aminek része vagyunk, megérteni, hogy miért történik valami, amibe úgy érzem, hogy belehalok. És esetleg ez a történés megment valamitől, amibe sokkal jobban belehalnék... Hit nélkül értelmetlen volna ez az egész történet is...

3 éve kerül elő újra és újra, hogy ki hozza az ajándékot. Hogy van-e Mikulás, angyalok, húsvéti nyuszi, vagy csak a szülők kábítják a gyerekeket. Kábítják-e? Mikor van itt az ideje, hogy egy gyerek megtudja, hogy a mese azért van, hogy az öröm még nagyobb legyen, hogy a titokzatosság, a varázslat segítsen várakozni, az ünnepet teljesebbé, szebbé tegye? Hogy a mese azért kell, hogy engedjen gyereknek lenni.

Amikor kedd reggel készültünk, Misi közölte, hogy nincs nadrágja. Kérdeztem, hol a tegnapi, mondja, a szennyesben. Hát, mondom, az tuti még tiszta, egy napot volt rajta az oviban, tegnap volt rajta életében először, kapja csak elő, jó lesz az még ma - tényleg nem volt másik. Felvette, elémáll, és látom, hogy az egyik térde helyén gyakorlatilag csak szövetszálak, rongyok vannak.

5. alkalommal voltam élelmiszert gyűjteni áruházi gyűjtésen így karácsony előtt, és még mindig nem tudom megfogalmazni ezt az érzést, ami attól van bennem, hogy ilyen intenzíven, nagy dózisban találkozom az emberek jóakaratával, jószándékával, segíteni akarásával, emberségével. Egyrészt hihetetenül felemelő, magával ragadó megtapasztalni azt, hogy az emberek adnak. Hogy nem gyanakszanak, magyarázkodnak, nem beszélnek mellé, csak segíteni akarnak, és hálásak azért, hogy kapnak rá egy lehetőséget. Fantasztikus megélni azt, hogy a szervezésben minden lyukat betöm valaki az utolsó pillanatban, és bár hárman vesszük fel a műszakot a 12 helyett - mert megbetegedett, mert elfelejtette, mert közbejött valami, mert nevelésbe kapott hirtelen 3 gyereket -, egyszer csak megérkezik a segítség, és pontosan annyian vagyunk, mint kell. Van, aki csak egy órára ugrik be, a másik lenyom két 6 órás műszakot, mert "éppen nem volt programjuk".  Csodálatos élmény látni, ahogy minket, felnőtteket ellegyintenek, majd odahajolnak a gyerekekhez, hogy jól hallják azt, amit tőlünk negligáltak.
És hogy lehet számítani egymásra, és ha kitalálom, hogy megszámoljuk, kategorizáljuk, és 300 nagyjából egyforma csomagba rakjuk a 4100 kg (igen, 4.1 tonna) összegyűjtött élelmiszert, és párhuzamosan még hozdviddet is tartunk a másik teremben, akkor a csapat összezár, és kellő létszámban és remek - de legalábbis valamilyen - hangulatban számolja meg külön a 40 grammos és külön a 60 grammos csokimikulásokat.

Másrészről viszont ott van ennek a sokszáz, sőt, több, mint ezer adakozó embernek az arca, a szándéka. Ott vannak a gyerekek, akik csillogó szemmel teszik a kosárba amit anyu a kezükbe ad, hogy tanulják meg, vigyék magukkal egy életre, hogy adni jó, és a rászorulókon segíteni kötelessége annak, akinek több van. Ott van a boltba beugró listával érkező férj, aki a megrakott kocsiból a felírt 5 dolgon kívül mindent átpakol hozzánk. És ott van a kerekesszékes néni, aki csak azért jön el, hogy adhasson egy kiló cukrot valakinek, akinek arra nagyobb szüksége van, mint neki.
Felelősség. Úgy kiosztani mind a 4100 kg-ot, hogy ezek a szándékok megvalósuljanak. Hogy jövőre is a szemükbe tudjak nézni, tudjak kérni, meg tudjam köszönni. Nagyon nehéz. Nehéz megállni, hogy amikor még 10 csomag van, azt ne csak odaadjam valakinek, hanem keressem meg azt, ahol igazi segítség. Felelősség megállni azt, hogy a szándék, az eredeti szándék, a szemekből és arcokból megmaradjon az utolsó szem szaloncukorig.

Talán jövőre sikerül megfogalmazni. De lehet, hogy csak az segít, ha kipróbálja az ember...

Ábel most már 19 hónapos, és nem beszél. Egyetlen kéttagú szót mond, a csigát, ami nála főleg khigának vagy gigának hangzik, és minden, egérnél kisebb méretű élőlényt jelöl. Néha a nem élőket is, valamint amiket nem élő csigáknak vél. Kicsit fura ez a szótlanság, főleg arra emlékezve, hogy Réka ennyi idősen mondatokban beszélt, és be nem állt a szája, de tulajdonképpen a másik két fiúnak sem volt túl nagy szókincse másfél évesen. Mondjuk legalább anyát-apát mondtak...
Arra viszont nem emlékszem, hogy bármelyik nembeszélőnk ennyire profin fejezte volna ki magát jelbeszéddel. Tegnapelőtt, mikor megjött a mamától, konkrétan megkérdezte, hogy mi történt a kanapé terítőjével. Mikor nem értettem a mutogatást és a látványosan kérdő arckifejezését, lefeküdt a földre, és eljátszotta, hogy belát a kanapé alá, amit máskor el szokott takarni a terítő, és utána megismételte a kérdő pofit. Ekkor jöttem rá, mit akar, és mutattam meg neki, hogy szárad, mert kimostam. Van a sima nem, a fejrázás, meg a semmilyen körülmények között, mikor még a kezével is integet hozzá. Vagy van a sima bólogatás - "Ábel, lenyelted az íróasztalt?" -, meg az "áhhháhhhhá" csatakiáltással kísért bólogatás, mikor végre rájövünk, hogy nem kolbászt, hanem parízert kér, és ha mindjárt belehal, ha nem kaphatja meg, akkor még topog is hozzá. Természetesen kenyér nélkül, bár azt, hogy kér egyáltalán valami ilyesmit, élénk nyihogással kísért kenyérre mutogatással jelzi, mivel a lónak lovas kell, hogy katona legyen belőle, de a ló végül többnyire kinn marad...
Az íróasztal egyébként csak egy a sok dolog közül, amit lenyel. A története ennek az, hogy egyik nap azzal fogadtak a gyerekek, hogy Ábel lenyelt egy üveggolyót. Kicsit sokkolódtam, aztán észbekaptam és megkérdeztem, mi történt, látták-e. Nem, de megkérdezték, és bólogatott. Na, és erre tettem fel a nagy kérdést, hogy "Ábel, lenyelted a széket?", amire persze megint igenelt. És azóta az egyik játék az, hogy ilyeneket kérdeznek tőle, Ábel pedig röhögve bólogat, mert már rájött, hogy ez játék, és együtt nevetni jó, és az a mi szülői szívünknek is nagy öröm.

Szóval igen nagy activity spíler, bár néha nehéz dolgunk van, mert nem mutatja, hogy hány szótag, és gyakran utal a tárgyakra úgy, hogy az utolsó fellelési helyükhöz vonszol minket, és az még kevés információ többnyire, mert az esetek 90%-ban az nincs ott, ha ott lenne, nem kellenénk hozzá... De fel-alá mászkálva telefonál, dúdol, ha énekeljünk neki - a csillagok háborúja egy-két ütemét felismerhetően pl. -, táncol várakozó arccal, ha zenét hallgatna, és kedvenc számai vannak, sajnos a számcímeket nem tudja, így csak simán sírni kezd, ha nem az, amit akart eredetileg. És gyakorlatilag összeomlik, ha meglát egy okostelefont és nem kaphatja meg... Elmeséli, hogy cicát látott, hogy ugatnak a kutyák, hogy jót játszott, hogy valakinek bibije van (az aggodalom nemzetközi jelével a két keze közé fogja az arcát, és mondja, hogy óóóó, szenzációs :) ) Ha éhes, a nyitott száját mutogatja, ha kakaót kér, pííípel, mint a mikró, ha szomjas, poharat hoz - majd ivás után, ahogy van, vissza is teszi, néha még félig teli....
És még millió kreatív kis színészkedés naponta, amivel megérteti magát, jó lenne mind leírni, sőt, felvenni, de hát leheteten... Legalább ennyi lesz.

Azért nem írok mostanában, mert nem akarok gondolkozni. Mikor ide írok, az segít, hogy átgörgessem magamban a részleteket, kicsit megpróbálom magamat, a helyzetet külső szemmel látni, és úgy fogalmazni, hogy érthető legyen. Ez segíteni szokott, hogy én is más szemszögből lássam a problémámat, és sokszor, mire leírom, elég is: megoldást találtam vagy megszűnt probléma lenni.

Most vagy félek szembenézni az életünkkel, vagy egyszerűen csak iszonyúan tehetetlennek érzem magam, mindenesetre úgy érzem magam, mint kamaszkoromban, amikor még tanulás közben is zenét hallgattam, hogy ne halljam a gondolataimat. Azzal a különbséggel, hogy nekem van négy beépített zajforrásom, tehát elég ritkán kell zenét kapcsolni.
Nem vagyok képes egyensúlyozni a gyerekeket úgy, hogy ők épek maradjanak. Nem tudok jól segíteni nekik, pedig még kicsik, még nem tudják önállóan megoldani a terhüket. Az utóbbi hetekben, hónapokban több pszichológussal beszéltem, mint amennyivel azt gondolom, egy hétköznapi ember egész élete során találkozik. Minden gyerekért egyszerre kell aggódnom, egyszerre kell 200%-ot adni négyszer, és minden nap úgy érzem, túlléptünk minden határon. Nincsenek megoldások, nincsenek tervek, nincsenek holnapok, néha azt gondolom, tegnapok sem.
Próbálok hálás lenni a próbatételemért, hiszen hihetetlen sokat tanulok közben magamról, róluk, Istenről. Már nem tervezek a jövő hétre sem, nem nézegetem a naptárt, nem számolom a tennivalókat, örülök a napnak, ami éppen van, a pillanatnak, ami éppen jó, vagy rossz. A rossznak is lehet örülni, és a nehézségek között is lehet boldognak lenni. Az vagyok. Nagy-nagy szabadságot adott ez.

Néha azonban nem megy, jön egy újabb beszélgetés, egy újabb szembenézés, egy újabb probléma, körülmény, és akkor nem tudok aludni, nem tudok figyelni, feszült vagyok, mindenen morgok, és próbálom valami más részét rendezni az életemnek, hogy abba tudjak kapaszkodni, hogy még megy, hogy még érek valamit, hogy még valahol tudok teljesíteni.
Most éppen itt vagyok. Réka is inog, romlanak az eredményei, figyelmetlen, mert nincs biztos háttér itthon, mindig ő az utolsó, Nándi vagy kényszerbeteg, vagy Aspergere van, most már pszichiáterhez is hordjuk, Misit cserbenhagyta a pszichológus, ahova jártunk, és nem javul, Ábelt pedig várjuk, hogy melyik nap kell vinni műtétre. Bármikor hívhatnak. Most már szeretném, ha jövőre.
És én nem nőttem fel a feladathoz. Nem tudok.
Néha szörnyen magányosnak érzem magam, még Gergőnek sem tudom elmondani, mi bajom, hiszen nem tudom megfogalmazni sem, sőt nem is akarom. Mostanra úgy érzem, semmibe nem tudok már egyedül belefogni, valaki csinálja velem, mert egyedül nem megy még egy ebédfőzés sem.

És akkor jön egy ilyen bűnbánati liturgia, amin ma voltam, és kiemel ebből a sötétségből, fényt gyújt, felráz. Két órát üldögéltem ott, énekeltük egymás után az énekeket, és valahogy arra jöttem rá, hogy nem kell félnem, hogy a folyó elsodor, hogy víz alá kerülök teljesen, mert nem az a dolgom, hogy átevickéljek a vízeséseken, meg a kövek között ellavírozzak. Itt és most hiába úszok, hiába kapálózok. Most az a dolgom, hogy járjak a vízen. Ez egy olyan lehetetlen helyzet, amiben én emberként a saját gyöngeségeimmel nem tudok teljesíteni, nem tudok segíteni, nem tudok semmi mást tenni, csak hinni. Elfogadni, hogy Isten nekem rosszat nem akar, és a gyerekeimet is jobban szereti, mint én valaha is tudni fogom. Jézus hívott, hogy járjak a vízen, én kiléptem a bárkából, és ha megijedek és süllyedek, csak hívni kell őt újra, és segíteni fog, ott van, és kiemel, átvisz ezen a vízen, legyen akármilyen viharos. Nélküle viszont elmerülök. Úgyhogy most ezzel megyek tovább.

Nagyon koncentráltan igyekszem szeretni az összes gyereket most, ami időnként határozottan megerőltető, néha nem is megy, mert időnként úgy értelmezik, hogy akkor nekik mindent lehet, és néha képtelen vagyok legyőzni magam. Néha azonban elég jól sikerül.
Tegnap is olyan jól ment, már hazafelé Rékából kitört egy panaszáradat, amire időben rájöttem, hogy nem arról szólt, hogy meg kell oldani egy helyzetet, hanem olyan női módon csak el akarta mondani, hogy mi fáj, és már jobb is lett neki tőle. Aztán a vacsora is olyan ideális lett... Vagyis nem is. Jut eszembe, egy darabig nagyon jó volt a hangulat, de aztán csak eljutottak a határig, aztán át is lépték: Réka biztatására Misi felállt a székre, letolta a gatyáját, és a fenekét mutogatta. Itt azért közbeléptem, és eltávolítottam őket a vacsoraasztaltól. Ábelt meg fürdeni Gergővel, és Nándival beszélgettünk úgy igazán kettesben, amíg befejezte a vacsit, és őt is felhajtottam esti készülődni, na és akkor jött vissza Misi.
Hogy most ő jön. Üljünk le az asztalhoz, és beszélgessünk, csak mert látta, hogy milyen jó is volt ez a Nándival, megkívánta ő is. Nehéz beszélgetni csak úgy rendelésre, főleg, ha az ember mást csinálna, de azért kapásból eszembe jutott, mennyire vágyódtam én is erre, mikor anyukám beült a nővéremhez. Szóval erőt vettem magamon, és próbáltam 100% lenni. Kérdezgettem erről-arról, majd Misi is kedvet kapott a kérdőjelekhez, és megtudakolta, mi mit csináltunk otthon Ábellel egész nap. Nagyjából 3 mondatban foglaltam össze, mert elég unalmas egy ötésfél évesnek, amit Ábel szörnyen élvez órákon át, de a végére Misi így is lecsuklott fejjel "aludt". És fel sem akart ébredni. Úgy kellett felcipelni az ágyába. Aztán megbánta, ráfogta a többiekre, hogy felébresztették, és újra jött beszélgetni. És nemsokára eszébe jutott, milyen vicces volt, hogy felcipeltem, és újra megkérdezte, hogy mi mit csináltunk Ábellel... Figyelmeztettem, hogy mégegyszer nem tudom felvinni, erre kijelentette, hogy majd apa, én csak meséljem, mit is csináltunk. És hát persze, hogy lekonyult a feje.

Lehet, hogy a kommunikáció lényegéről még van tanulnivaló, de azért az igazi lényeg biztos megvolt.