Egyik évben kifestettük a konyhát, sárgára. Megvettük a festéket, amire rá volt írva, hogy sárga, elkezdtük kenni, és rózsaszín volt. Visszavitte Gergő, mondta, hogy ez nem sárga, hanem rózsaszín. Erre az eladó, hogy ez bizony sárga, csak optikailag rózsaszín.
Azóta meséljük ezt a sztorit, és ez jutott eszembe most is, ahogy átgondoltam, hogy milyen év is volt ez a 2011-es. Mert nagyon úgy néz ki, hogy sárga évünk volt, ami optikailag mégiscsak rózsaszín.

Először azt gondoltam, azt írom majd, amit tavaly, hogy ha a 2012 ugyanolyan jó lesz, mint a 2011, akkor elégedett leszek, mert milyen jó kis év is volt ez. És végigfutottam rajta, hogy mik jutottak nekünk 2011-re, és rájöttem, hogy határozottan optimistább lettem, mint tavaly voltam. Mármint hogy egészen ügyesen hozom ki mindenből a legjobbat úgy, hogy a végkicsengésnek csak az maradjon meg. Mert azért a 2010 határozottan egyszerűbb év volt, még ha a gyereknevelés és virrasztás lelkileg le is pusztított akkor.

Nagyon sok dologért vagyok hálás idén is. Hálás vagyok a családomért, hogy vannak, hogy többnyire egészségesek. Különösen Misiért. A gyerekek kevesebbet voltak betegek, mint tavaly. Vagy például azért, hogy mindig volt keret mindenre, amit fontosnak éreztünk. Azért is, hogy nem vágytunk olyan dolgokra, amikre nem volt keret. Erre nemrég jöttem rá, hogy nagy hálával tartozom. Sokan, akik jobban élnek, mint mi, szegényebbnek érzik magukat. Azért is köszönnivalóm van, hogy ki tudtam szakadni a gyes-bezártságból munka és közösségügyben is. Hogy Misi oviba mehetett, és jó neki ott. Hogy Rékának jó az iskola. Hálás vagyok, hogy jó pedagógusaik és közösségeik vannak. Hogy önállóbbak, és egyre okosabbak. Hálás vagyok azért az öt napért és néhány délelőttért, amit kettesben tölthettünk a Gergővel idén. És a barátaimért, akikre számíthatok. És a felsorolhatatlan mennyiségű mindennapi csodáért, amivel nap mint nap találkozom, egyáltalán azért is, hogy észreveszem őket.

De nem volt egyszerű ez az év lelkileg. Itt volt csak példának a Misi balesete, amire még mindig összeugrik a gyomrom, ha eszembe jut. Életem egyik legfelőrlőbb feladata volt megbirkózni azzal, hogy elveszíthetem a gyerekemet. Nem volt egyszerű legyűrni az ezt követő ideggyengeségemet, az öcsém esküvője is megviselt, vagyis inkább az, ahogy ez a szüleimnél lecsapódott, és hogy ez a szüleimmel való kapcsolatomról is lehúzott egy olyan réteget, ami határozottan jobb lett volna, ha a helyén marad. Van, amiről jobb, ha nem tudunk. A húgommal is vannak dolgok, amik idén szabadultak el, és aminek az lett a vége, hogy abba akarja hagyni a szakmáját. És az iskolakezdés sem volt zökkenőmentes, az sem volt könnyű a családnak, hogy elkezdtem "értelmes munkát" végezni. A svájci frankos helyzet is adott jópár feladatot, gondolkoznivalót. Vagy ott vannak Gergő munkahelyi problémái, amik keményen próbára tették a házasságunkat. Igaziból az összes probléma a házasságunkon csapódott le, mert meg kell tartanunk egymást. Jelentem megtartottuk, de idén háromszor is kiabáltunk egymással, ami rekord a házasságunk ideje alatt. Utána is számoltam, hogy bizony ez a 14. év, hogy együtt vagyunk, megint bevált a papírforma, kemények ezek a hetedik évek.
Gondoltam, hogy linkelem, amit írtam ezekről a fentiekről, de alig van valamelyiknek nyoma, annyira az én dolgaim ezek, és igyekszem elsősorban a gyerekekről írni, még ha nem is mindig sikerül. Misi balesetéről írtam, de ott is inkább a felépüléséről. (A baleset és kórház címke alatt vissza lehet ezeket olvasni, vagy az archívumban 2011. május 5. után. )

Szóval nem volt egyszerű évem, és őszintén megmondom, elég borúlátó vagyok a jövőt illetőleg, kivált a gazdasági helyzetet nézve, kicsit sokat politizáltak most a környezetemben :) . Úgyhogy most azt kívánom magunknak a jövő évre, hogy akármit is hoz majd a 2012. év, a Jóisten gondoskodjon rólunk úgy, ahogy idén is tette. És akkor biztos nem lesz baj, és jövő decemberben is hálával és optimizmussal nézek majd vissza, és ha nem gondolok bele, úgy érzem majd, hogy jó évünk volt. És az a lényeg. Hogy hiába sárga, azért rózsaszínnek látsszon.

Kívánok nektek is minden szépet és jót, amit kívántok magatoknak az új évre! Éljenek a tiszta lapok és fogadalmak!
Megyünk enni a csipszet, inni a Meggy-Márkát, nézni a Kincs ami nincset. Buli van ma :)

... amikor 23-án levelet kaptam a Nagycsaládosok Országos Egyesületétől, és kibontva egy csomó képeslap és szórólap hullott ki belőle, rajta a mi kis csemetéink mosolygó arcocskáival. Egy levél is volt mellékelve, miszerint a díjnyertes képünket felhasználták ezekre a célokra. Jövőre a NOE-t a mi kis hármasunk képével fogják reklámozni, idén karácsonykor pedig velük kívántak áldott karácsonyt. Nagyon büszke vagyok rájuk. Érdekes, mert annak idején nemet mondtam a kérésre, hogy vigyem el őket fotózásra, mikor megkerestek, mondván, szépek az én gyerekeim nekem, nem akarom mutogatni őket. Aztán most meg mégis jó érzés :)

...amikor szenteste kinyitottuk Gergővel egymás ajándékát. Sok-sok kínlódás és próbálkozás után kénytelen voltam beszerezni a vésztartalék ajándékomat az én szeretett férjuramnak, mert a többi ötletem elbukott. Egy garázskapunyitó távirányítót, amit már három éve nékülöztünk, lévén mindig jobb és fontosabb helye a 10ezer forintnak, amibe került. És miután odaadtam neki, nem értettem a zavart kifejezést az arcán. Egészen addig, míg oda nem adta az én meglepimet. Egy garázskapunyitó távirányítót, amit már három éve nélkülöztünk... Mindkettőt beprogramozva, hogy hazafelé már tudjuk használni. Tökéletesen és teljesen egyformákat. Elég jót nevettünk magunkon, egymáson, meg mindenki rajtunk. És még mindig. Végül megegyeztünk, hogy Gergő harcolt többet a megszerzéséért, úgyhogy azt próbáljuk meg visszaváltani, amit én vettem.

... amikor 27-én délben felhívtak, hogy nyertem egy hűtőt az Auchan nyereményjátékán. Aztán akkor is, mikor hazaérve Móvárról belenézve a bögrébe, ahol lennie kellett volna a blokknak, ami ellenében átvehettük volna a nyereményt, csak Lidl-es nyugtákat találtam. És láttam magam előtt, ahogy karácsony előtt végignézem az összes blokkot, amiket a lakásban találtam itt-ott, hogy van-e valami oka, hogy félretegyem. Mert nagy papírszelektálást tartottam, és sorra kidobáltam minden feleslegesnek ítéltet. És láttam magam előtt azt is, ahogy az utolsó darabig mindet bedugdosom a szelektívbe. Meg is állapítottam, hogy ekkora lúzernek lenni, egy évben egyszer vagyok rendes, és akkor is olyan dolgokat dobok ki, amiket nem kellene. Nem éri meg takarítani. De legalább nem keresgéltem dühösen mindenhol, mert tudtam, hogy átpakoltam mindent nemrég.
Azért felhívtam őket, meg bementem a vevőszolgálatra, hátha valamit tudunk tenni, elvégre értesítettek, meg címemet megadtam a nyereményszelvényen, vittem a bankszámlakivonatot, hogy kártyával fizettem, ott voltam, stb. Amikor vettem elő a személyimet, lakcímkártyát, hogy igazoljam magam, akkor megláttam még egy blokkot elbújva a tárcámban, és akkor is eléggé meglepődtem, mert az volt az. Pedig szinte soha nem teszek ilyesmit a tárcámba. Úgyhogy jövőre hozzák az új hűtőt, amire nincs ugyan szükségünk, sőt senkinek, mert a nővéremék két hete vettek egy pont ugyanilyent, egy másmilyent öcsémék nyáron, mi a tavasszal. De majd eladjuk a vaterán, és meglepjük valami másmilyen nyereménnyel magunkat. Vagy csak simán fizetjük a lakáshitelünket. :)

Akkor nem lepődtünk meg annyira, mikor a mamáék karácsonyfája alatt még egy gigantikus óriáskamiont találtunk 12 db versenyautóval, de csak azért, mert ezt apukám, aki rosszabbul tud titkot tartani, mint Réka, elmondta előre. Szerencsére csak nekünk, és nem a gyerekeknek. Úgyhogy most összesen 2 Tesco-s kamionunk van 24 szupergagyi versenyautóval, aminek egy részének már hiányzik is a kereke.

Voltak kellemetlen meglepetések is, de azokat már nagyjából elfelejtettem, úgyhogy nem dolgozok rajta, hogy előbányásszam őket a rejtett zugokból, nem is annyira szórakoztatóak, mint a fentiek :)

A decemberi gyerekorvos túránk kicsit összetettebb volt, és kivételesen más irányból, gyalog közelítettük meg a célobjektumot. És egy ideje már gyalogoltunk. Hogy eltereljem a figyelmet a felszín alatt készülő fáradtvagyok-tornádóról, mindenfélét igyekeztem kitalálni. Egyik ilyen beszélgetés:
én: Ki tudja, hol járunk?
Misi: ÉÉÉÉÉN!!!
én: Na, és hol járunk?
Misi körülnézett, majd elkeseredett hangon: - Eltévedtüüüüünk!!!

A túra során egy kínai gyorsbüfébe is betértünk, ami nagy kaland, nem nagyon szoktunk házon kívül enni. Az ablaknál ültünk le, egy rendőrautó állt előtte, ami nagy élmény volt a fiúknak. Nemsokára a rendőr elment, és más autó állt a helyére, a folyamatot azonban elmulasztotta Nándi, csak azt látta, hogy előbb még rendőr, most meg ugyanott egy Renault áll.
- Hé! Valaki elgarázsolta a rendőrautót!
(A varázslás szónak semmi értelme ugyanis)

Van egy Sillye Jenő dal, Kicsi vagyok én címmel, ha valaki nem ismeri, itt olvasható a szöveg. A gyerekek nagy kedvence az oviból, gyakran idézik, költik át. Két példa:
Ütemes ütögetés, és dalolás a konyhából:
- Kicsi vagyok én, mégse félek én, kicsi vagyok én, mégse félek én, kicsi vagyok én...
Megyek ki, mégis mi ez, Misi a partvis fejével kapcsolgatja a villanyt...
...
A második versszakot pedig Nándi egyszer így dúdolta: Éhes is vagyok, az is maradok, éhes is vagyok, az is maradok...

A szüleimnél a halak egy napig általában a kádban úszkálnak, mielőtt szentestén a tányérba kerülnének. A gyerekek aktívan asszisztálnak a folyamatokban, természetesen a kádban halsimogatás a kedvencük. Nekem már kevésbé, a jéghideg vizes ruhák miatt, de ez mellékes. Az egynapos kádban tartózkodás alatt a halak biológiai folyamatai nem állnak le, és mivel a kaki-téma nem tud kikopni a háztartásunkból, ezt is muszáj volt elemeznünk Rékával.
- Anya! Milyen a hal-kaki?
- Hááát... Olyan, mint az embereké, csak a halakból jön ki.
- Aha. Akkor fekete vagy barna.... Hmmm... Vagy színes, ha lenyelik a rágót.

Mielőtt gyerekeink születtek volna, a szentestét az egyik családnál, a két napot pedig a másiknál töltöttük. Aztán voltak olyan évek, mikor terhes voltam, vagy Gergőt éppen csak hazaengedték a kórházból, és akkor szűkcsaládiban töltöttük az ünnepet. Aztán amióta gyerekek lettek, próbáljuk kialakítani a saját szokásainkat. Nem volt még két egyforma karácsonyunk, próbáljuk megtalálni azt a rendszert, ami mindenkinek jó. Nagyon nehéz, mert nagyon messze a két nagyszülő, és tudjuk, hogy a legszebb ajándék mi magunk vagyunk. Mindkét családnak. Próbáltuk váltva az éveket. Próbáltuk a szentestét itthon kiscsaláddal, majd utána menni, mentünk éjjel, mentünk reggel. Próbáltuk a 23-i szentestét. Idén hirtelen felindulásból 24-én reggelre hozták meg az angyalok a fát. Mert ahogy olvasgattam a karácsonyi szeretethimnuszt, egyszeriben elszégyelltem magam, és rájöttem, hogy csak nekem fontos, hogy saját szokásokat alakítsak ki, hogy felöltözzünk szép ruhába, hogy fénykép készüljön, hogy betlehemezésre akarjak menni, hogy közösen karácsonyfadíszeket készítsünk és a többi. A gyerekeknek ugyanúgy jó lesz a mamáéknál, még akkor is, ha nem eszik meg a vacsorát. Rékának viszont nagy vágya volt, hogy otthonra jöjjön a fa. Így jött a fa, egy adag ajándék, hihetetlen öröm és meglepetés, hiszen estére vártuk. És délben indulhattunk Móvárra. És szép volt az ünnep, és nagy volt az öröm, és megérte, valóban nagy ajándék volt. Igaz megfizettük az árát, fárasztó volt, és hát azért van bennem hiányérzet, hiszen vágyok a saját ünnepre, amit nem tudok itthon megteremteni, de ki tudja, hány ilyen közös, nagycsaládi ünnep lesz még együtt?
Minden gyerek kapott vágyott dolgokat, kis kedvenceket, autókat, könyveket nagy mennyiségben, és még nincs vége. Sebaj, év közben úgysem nagyon jár semmi. :) Okoztunk mi is örömeket, ami jó volt. Réka gyönyörű kisangyalt gyártott nekünk az iskolában, de a rajzait elfelejtette kiosztani. Sógornőm csodaszép otthont varázsolt az elfelezett szülői ház rájuk eső részében, és együtt sütöttük a töltött pulykát náluk, amibe szegénynek bele is fájdult a feje :) Viszont az állat legalább sós lett és ropogós piros helyett itt-ott kopogós fekete, de még így is nagy sikert aratott. A végén maradt szaftot apukám eszegette, kérdeztük mit eszik, mondta, hogy sós-kormos zsírt :D A vörösboros-diós aszaltszilvaszósznak viszont egy csomó Michelin csillagot megítéltek.
Volt némi dráma is, a húgom, akiről többször írtam már, és nagy büszkeséggel, (most kapta  meg a népi iparművész címet) kijelentette, hogy abbahagyja a fazekas mesterséget, mert nem él meg belőle. Próbáltam megbeszélni vele a dolgot, és kérni, hogy helyezzük együtt új alapokra ezt az egészet, várjon még pár hónapot, megígérte, hogy gondolkozik rajta. Úgyhogy most mindent félretéve megpróbálok piacot keresni neki, és lassan felépíteni egy márkát. Úgyis marketinges akartam lenni, mióta a főiskolán belekóstoltam, meglátjuk, boldogulok-e. Nagyon fájna, ha valóban a szállodai szobatakarítás többet hozna neki, mint az, hogy ilyen gyönyörűségeket alkot...
Szóval nem egészen kalandmentes, de szép karácsonyunk volt. És még van a témában beszámolnivalóm, de azt majd külön posztban.

Megtalált korábban, amikor még volt időm elolvasni ezt-azt, hogy milyen dolog már az, hogy egész évben utálják egymást a rokonok, és aztán meg karácsonykor ott jópofiznak, meg látogatják, ajándékozgatják egymást, micsoda képmutatás ez, és inkább ne is akkor, menjünk inkább wellnesselni.
Én viszont azt mondom, hogy igenis, ez a lényege a karácsonynak, egy esély arra, hogy akkor is próbáljunk meg szeretettel fordulni egymás felé, ha az érzés nincs meg. Mert a szeretet nem érzés, hanem tett. (Az egy másik dolog, hogy a tettek után akár érzéssé is válhat) És lehet, hogy ebben az évi egy napban, két órában, egy órában, 20 percben véletlenül elhangzik egy mondat a jópofizás közben, ami elsimít egy évek óta dédelgetett félreértést. Ha nem találkozunk, nem próbálkozunk, erre esély sincs.

Én a gyerekeimnek azt mondom, hogy az angyal hoz ugyan ajándékot a gyerekeknek, de mi is megajándékozzuk egymást. Mert a karácsony a Jézuska születésnapja. És az ünnepeltet ugye, hogy meg szoktuk ajándékozni? A kis Jézusnak pedig a legszebb ajándék, ha mi örömet okozunk egymásnak, úgyhogy a gyerekek rajzolnak, részt vesznek a többi ajándék elkészítésében, beszerzésében, igyekeznek békésen együtt játszani, segíteni, és tőlünk is kapnak valami kézzel készítettet,  És igenis, ajándékozzuk meg egymást örömmel. Nem feltétlen ajándékkal, hanem együttléttel, kedves szóval, segítséggel, öleléssel, hogy szebb legyen az ünnep. Még akkor is, ha nehéz lenyelni a kikívánkozót. A gyerekeknek sem mindig sikerül, és ez nekünk sem könnyebb semmivel, hiába gondoljuk magunkat érett felnőtteknek. Az az elméletem, hogy a Jóisten kéréseihez képest mi ugyanolyan gyerekek vagyunk, mint a mi kéréseinkhez a csemetéink. És ahogy mi is értékeljük az igyekezetet, és boldoggá tesznek minket a békés, jóságos pillanatok a több napos veszekedős időszakok ellenére is: amikor a békésen játszanak 10 percet, vagy amikor megfelezik egymással a csokit, és könnyekig meg tudunk hatódni, amikor megölelik egymást, hát, azt gondolom, hogy ugyanilyen szemmel néznek minket fentről.  

Szóval a fenti magyarázkodás jegyében kívánok minden kedves olvasómnak, legyen az zug, véletlen idetévedt, vagy olyan, aki rendszeresen kíváncsi ránk, nagyon békés, áldott ünnepet! Sajnos egyesével nem tudok nektek örömet okozni, de szeretettel gondolok rátok, amíg még van időm gondolkozni! :)

Nándi:
- Hurrá, mehetünk görkorcsolyázni!!!!

Misi pedig megkereste a lepkehálót:
- Megyek pillangót fogni!