Rendhagyó karácsony

Mielőtt gyerekeink születtek volna, a szentestét az egyik családnál, a két napot pedig a másiknál töltöttük. Aztán voltak olyan évek, mikor terhes voltam, vagy Gergőt éppen csak hazaengedték a kórházból, és akkor szűkcsaládiban töltöttük az ünnepet. Aztán amióta gyerekek lettek, próbáljuk kialakítani a saját szokásainkat. Nem volt még két egyforma karácsonyunk, próbáljuk megtalálni azt a rendszert, ami mindenkinek jó. Nagyon nehéz, mert nagyon messze a két nagyszülő, és tudjuk, hogy a legszebb ajándék mi magunk vagyunk. Mindkét családnak. Próbáltuk váltva az éveket. Próbáltuk a szentestét itthon kiscsaláddal, majd utána menni, mentünk éjjel, mentünk reggel. Próbáltuk a 23-i szentestét. Idén hirtelen felindulásból 24-én reggelre hozták meg az angyalok a fát. Mert ahogy olvasgattam a karácsonyi szeretethimnuszt, egyszeriben elszégyelltem magam, és rájöttem, hogy csak nekem fontos, hogy saját szokásokat alakítsak ki, hogy felöltözzünk szép ruhába, hogy fénykép készüljön, hogy betlehemezésre akarjak menni, hogy közösen karácsonyfadíszeket készítsünk és a többi. A gyerekeknek ugyanúgy jó lesz a mamáéknál, még akkor is, ha nem eszik meg a vacsorát. Rékának viszont nagy vágya volt, hogy otthonra jöjjön a fa. Így jött a fa, egy adag ajándék, hihetetlen öröm és meglepetés, hiszen estére vártuk. És délben indulhattunk Móvárra. És szép volt az ünnep, és nagy volt az öröm, és megérte, valóban nagy ajándék volt. Igaz megfizettük az árát, fárasztó volt, és hát azért van bennem hiányérzet, hiszen vágyok a saját ünnepre, amit nem tudok itthon megteremteni, de ki tudja, hány ilyen közös, nagycsaládi ünnep lesz még együtt?
Minden gyerek kapott vágyott dolgokat, kis kedvenceket, autókat, könyveket nagy mennyiségben, és még nincs vége. Sebaj, év közben úgysem nagyon jár semmi. :) Okoztunk mi is örömeket, ami jó volt. Réka gyönyörű kisangyalt gyártott nekünk az iskolában, de a rajzait elfelejtette kiosztani. Sógornőm csodaszép otthont varázsolt az elfelezett szülői ház rájuk eső részében, és együtt sütöttük a töltött pulykát náluk, amibe szegénynek bele is fájdult a feje :) Viszont az állat legalább sós lett és ropogós piros helyett itt-ott kopogós fekete, de még így is nagy sikert aratott. A végén maradt szaftot apukám eszegette, kérdeztük mit eszik, mondta, hogy sós-kormos zsírt :D A vörösboros-diós aszaltszilvaszósznak viszont egy csomó Michelin csillagot megítéltek.
Volt némi dráma is, a húgom, akiről többször írtam már, és nagy büszkeséggel, (most kapta  meg a népi iparművész címet) kijelentette, hogy abbahagyja a fazekas mesterséget, mert nem él meg belőle. Próbáltam megbeszélni vele a dolgot, és kérni, hogy helyezzük együtt új alapokra ezt az egészet, várjon még pár hónapot, megígérte, hogy gondolkozik rajta. Úgyhogy most mindent félretéve megpróbálok piacot keresni neki, és lassan felépíteni egy márkát. Úgyis marketinges akartam lenni, mióta a főiskolán belekóstoltam, meglátjuk, boldogulok-e. Nagyon fájna, ha valóban a szállodai szobatakarítás többet hozna neki, mint az, hogy ilyen gyönyörűségeket alkot...
Szóval nem egészen kalandmentes, de szép karácsonyunk volt. És még van a témában beszámolnivalóm, de azt majd külön posztban.