Autómentes nap

A februári szorgalmi feladat a tudatos autóhasználatról szólt a kislábnyom versenyen. Arra biztatott, hogy tartsunk autómentes napokat, írjuk le a tapasztalatokat, próbáljuk ki, mi nehéz, mi volt a vártnál könnyebb. Hát, mi most egy egynapos autószervíz miatt rákényszerültünk egy autómentes hétköznapra. Hétvégén szoktunk ilyent tartani egyébként is, mikor eldönthetjük, mit csinálunk. Én azt gondolom, hogy elég tudatosan, átgondoltan autózunk, mégis több mint 1000 km-t megyünk átlagosan egy hónapban, meg is írtam a szorgalmit ennek jegyében. Bár, amikor beküldtem, nagyon úgy éreztem, hogy csak a bizonyítványomat magyarázom. Lehet, hogy magyarázom, de akkor is jogos. Ennél tudatosabbak már csak az életmódváltással lehetnénk, költözéssel pl. Vagy ha nagyobbakra cserélnénk a gyerekeinket. Vagy iskolát váltanánk.

Összességében mondhatom, hogy elég szörnyű volt. Pedig könnyített volt a pálya, Rékát ugyanis elvitte az osztálytárs anyuka, és még a hittanra is odahozta egy másik. De kezdem az elején.

Gergő és a fiúk negyed8-kor mentek el itthonról, egy biciklivel hárman, mert egy háromévessel és egy érdeklődő ötévessel kétesélyes elérni egy vonatot, aminek az állomása egy kilométerre van. Főleg, hogy a fent nevezett gyermekkorúaknak nincs közlekedési kultúrájuk. A biciklit le lehet ugyan zárni, de a gyerekülések miatt inkább - miután Rékát pár perccel később elvitték - kigyalogoltam az állomásra, és hazahoztam. Fél 9 előtt pár perccel telefonált Gergő, hogy lerakta a gyerekeket. Végre. Hogy katasztrofális volt a buszon, mert Misi hisztizni kezdett, és nem lehetett kezelni. Persze kapta a jó tanácsokat, és persze volt, aki látványosan előrement a buszban, hogy ne kelljen hallgatnia. Aztán Misi - pont mikor az előbb említett eltávozott - levette az egyik cipőjét, majd közölte, hogy teljesen megnyugodott, és onnantól semmi baja nem volt. A saját munkahelyére ezek után fél10-kor ért be...
Én dolgoztam is itthonról, meg barátnőztem is, és kihasználva a lehetőséget, még az oviba is elvitettem magam. Úgyhogy azt az egy órás utat is sikerült 10 perc alatt abszolválni. Najó, egyedül kevesebb lett volna, mert begyalogoltam volna a 30-as buszig, az 20 perc, kicsit mondjuk kell rá várni és 10 perc alatt ott is van, szóval kb 40 percből megoldottam volna.

Onnan aztán hazafelé már neccesebb volt. Csütörtökön Rékának hittan van, úgyhogy megkértem az egyik osztálytárs anyukáját, hogy vigye át Rékát is, mert oda is együtt járnak. Rendes volt, áthozta. Mi a fiúkkal buszoztunk egyet, majd sétáltunk másfél kilométert. A játszóterezés volt a cél, de a templomot a másik irányból közelítettük meg, mint ahol a csúszda van, úgyhogy mikor odaértünk be kellett raknom őket a kerítésen, úgy már úgy érezték, ott vannak :) Rossz napot választottunk ugyanis az autószerelésre - délelőtt az ovival lesétáltak a Duna-partra...

Jó időt futottunk, amivel azt nyertük meg, hogy jó sokat várhattunk, amíg vége lett a hittannak, csaknem két órát játszóztak a fiúk, mondjuk jó a társaság, sok volt a gyerek, szinte mindenki ismerős, jól elvoltak, talán maradtak is volna még. A hittanon az elsősök ráadásul nyilaztak és szögeltek az udvaron, úgyhogy lehetett szájat is tátani bőven :) Gergő is megjött erősítésnek, én is elintéztem még két dolgot, aztán 6kor indultunk haza. Ez volt a legrosszabb része a napnak. Legalábbis nekem, Gergőnek talán a reggeli buszozás. Réka végig nyavalygott, hogy fáradt, Misi is elirigyelte tőle, úgyhogy ő is elkezdett egy idő után. Mondjuk valahol jogos. Ugyanis egy rövid villamosozás után még két és fél km sétát kellett legyűrni a már alapjáraton ilyentájt lefekvéshez készülődő gyerekseregre. Valahogy átvészeltük a veszélyes átjárót, érzékelték a gyerekek, hogy itt nem lehet szórakozni, fegyelmezettek voltak, de a biztonság kedvéért nem az út mellett mentünk tovább, hanem inkább a töksötét patakparton. Na, ettől borult ki Réka igazán. Hiába adtam neki oda a zseblámpát, és magyaráztuk neki, hogy itt van biztonságban, szörnyen szenvedett. Misi ekkor már az apja nyakában ült, szerencsére elég messze előrementek ahhoz, hogy ne halljam, mit nyafog. Természetesen Nándi volt az, aki végig élvezte a gyaloglást, mindent megnézett, ami csak elsuhant eddig mellettünk - a villamos végállomáson az ütközőt, ami úgy néz ki, mint egy óriás fényképező, az óriásplakátokat, autókat, házakat, lámpákat. Neki tetszett a sötétben gyaloglás is, csak az lett volna jobb, ha neki is jut egy lámpa.

Lehet, hogy ha nagyon ügyesek vagyunk, és minden pöccre megy, akkor megoldhattuk volna úgy is, hogy én hazajövök a fiúkkal, meg Gergő is melóból, és rögtön visszamegyek Rékáért, talán még vissza is értem volna a hittan vége előtt, akkor este csak ketten jöttünk volna haza, és a fiúk megspóroltak volna úgy másfél km-t. De Misit úgyis Gergő vitte, Nándi meg élvezte tiszta erőből. Szóval végülis kipróbáltuk, hogy tényleg úgy van, ahogy gondoltuk. Igaz, hogy kényelemből autózunk, és vannak olyan körülmények, amik miatt biztosan hajlandók lennénk ezt csinálni rendszeresen is, de hogy teljességgel alkalmatlanok lennénk a jelen adottságainkkal az autómentes életre akár egy-egy autómentes hétköznap bevezetésével, arra a mai nap bizonyító erejű volt számunkra...