Cirkuszoltunk

Őszintén szólva meglehetősen nehezen írok, mióta megközelítette és aztán el is hagyta a bűvös százat a feliratkozott olvasók száma, és ahogy ránéztem a minap a kattintásokra a statisztikában, hát annak is van egy iránya... Vegyes érzés, nyilván örülök is neki, de ijesztő is. Kicsit kényelmesebb volt úgy írni, hogy tudtam, kik kíváncsiak ránk, igyekeztem az összes olvasóm blogját látogatni időről-időre, meg ilyesmi, ez most már esélytelen.  Mostanában állandóan kényszert érzek, hogy olyant írjak, ami érdekelheti is az idekattintókat, de kísértem az évek alatt már nem egy olyan blogot, amelyik végigment ezen, és nem szerettem a végeredményt, úgyhogy inkább nem írok, amíg le nem győzöm ezt magamban. Vagy írom azt, ami bennem van, úgy, ahogy van, vagy nem írok inkább. Ebbe mondjuk belefér az, hogy írok a cirkuszról, mert bennem van, és nem biztos, hogy érdekes, viszont nekünk az volt.

Szóval az úgy volt, hogy megint volt NOE-s lehetőség olcsón cirkuszba menni, reggel 6-kor kaptam az e-mailt, hogy du. 3-kor kérik a létszámot, és lehetőleg a pénzt is 2 nap múlva. Megoldottam, mert ügyes vagyok, összesen 46-an mentünk a Fesztivál Plusssz előadásra. A múltkori tapasztalatok után bátran, teljes létszámmal, otthonról hozott üdítővel, pattogatott kukoricával és szendvicsekkel... Azért kicsit megszeppentem, mikor kiderült, hogy csaknem három órás lesz az előadás, de akik pénteken voltak, mondták, hogy de nagyon tuti, és megéri.

Egyébként tényleg jó volt. Az első rész tetszett nekem is többnyire, annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a hagyományos cirkuszt. A szünet után viszont már nem annyira. Vagy csak simán elfáradtunk, én többször unatkoztam is, már előadás szempontból, a gyerekek igazán csak akkor jöttek elemükbe, és az előadás helyett szórakoztattak. Réka egyre többet kommentált, Misi elkezdtett ide-oda mászkálni, parancsolgatni, hogy ki hova üljön mikor... Még jó, hogy a legszélén ültünk, így volt alternatíva, lépcső, hányadik lépcső, ki üljön rajta, illetve a széken, és még ott volt a Rékával közös szék és apa ölébe is lehetett kéredzkedni. Mondjuk oda konkrétan engem nem küldött, inkább ő élt a lehetőséggel.

Bizonyára egyébként nagyon színvonalas produkciók voltak, hihetetlen könnyeden csináltak mindent. Rékának időnként el kellett magyarázni, hogy ez igenis nagy dolog. Pl. ha ő a kezébe fog egy vaskosabb könyvet, azt sem tudja kitartani 20 másodpercig sem, a bácsinak pedig egy egész néni van ott. Erre a válasz persze az volt, hogy de sovány a néni.
Lehet, hogy nagyon gyerek vagyok lélekben, de a kutyák tetszettek a legjobban. Voltak szófogadó kutyák meg szófogadatlan is, mind a két szám nagyon jó volt. Rékának szörnyen tetszettek a zenebohócok, ő is bekiabált a többi gyerekkel, teljesen beleélte magát, Misi meg gurgulázva kacagott a többiekkel, volt egy pumpás-lufis zeneszám, azon meg aztán végképp. Nándiról nem volt infóm, a barátja mellett ült, tőlem 4 ülésnyire.

Ami nekem megmérgezte az egészet, az az utolsó szám volt, a vadállatos. Tigrisek, feketepárducok és leopárdok voltak, de borzasztóan sajnáltam őket. Látványosan féltek az idomárnőtől. A férfitől nem volt olyan látványos, de a nő, ha a közelükbe került, lesunyták magukat, próbáltak eltűnni, nem is látszani, ha rájuk nézett, fújtak, vicsorogtak, próbálták megkarmolni. A 10 nagymacskából egy volt, amelyiken egy pici nyoma volt annak, hogy nem érdekli, hogy mi történik, megcsinálta a feladatokat, ha élvezni nem is élvezte, de talán a jutalomért vagy a békességért. De a többi...
És biztos a nő értett hozzá, és nyilván ezeket a félelmetes vadállatokat kemény kézzel kell kezelni, de olyan érzésem volt időnként, hogy teljesen feleslegesen piszkálja őket a botjával, az orrukat, húz rá a hátsójukra. Igyekeztem gondolni az A kisfiú és az oroszlánok c. könyvre, de sehogy nem jött össze az asszociáció. Rossz volt, na. A gyerekek nem beszéltek semmit a számról utólag, Réka, mikor jöttek be, felugrott a székére, és hangosan visította, hogy "jaaaj, de cukik! Én ezektől nem tudok félni egyáltalán!", aranyos volt nagyon. Misi pedig végig azt kérdezgette, hogy mikor jönnek a fókák. Kérdeztem, hogy miért, láttak fókákat a plakáton? Láttak. Hát, akkor gondoltam, biztos a tigrisek után. De nem jöttek, és Misi szomorú volt nagyon. Gondoltam, biztos most nem volt, betegek a fókák vagy valami. Öltöztünk, előttünk egyik anyuka mondta a kisfiának, hogy "na, gyere manó!" Erre Misinek felderült az arca, és nagy lelkendezve mondta, hogy "Anya! Jönnek a manók!" Ki kellett ábrándítsam, hogy se fókák, se manók, elég rossz passzban jutottunk ki végül a cirkuszból. Ott aztán kiderült, hogy a fóka, amit a plakáton láttak, bizony egy feketepárduc volt. Mentségükre legyen szólva, hogy egy hasaló feketepárduc, és nem közvetlen közeli gyerek-perspektíva számára készült az óriásplakát...

Sikerült még játszózni is egyet, meg egy kiadósat sétálni a Városligetben, egy kicsit megázni, sokat könyörögni a hulla fáradt gyerekeknek, hogy menjünk (a dombokat megmászni rohanva tudták, csak a sétaúton gyalogláshoz voltak fáradtak), illetve ne piszkálják egymást, ígéretet tenni, hogy TÉNYLEG elmegyünk a Közlekedési Múzeumba újra, és a Ligetben a biciklis kreszpályát is ki fogjuk próbálni, elhozzuk a bringákat. Úgyhogy ez volt a mai napunk egy része.