Durellt olvasunk

Úgy kezdődött, hogy az antikvárium.hu-n decemberben vettem egy elég drága könyvet, amire már nagyon régen vágytam, és olyan akció volt, hogy az összeg felét februárban majd le lehet vásárolni. Szóval volt 6000 forintom, amit könyvre kellett költeni, és minimális időm, amit erre tudtam szánni. Én nem tudom, más hogy van az online vásárlással, de ha én nem tudom egészen pontosan, mit akarok, borzasztóan szenvedek tőle. Nagyon szerettem régen antikváriumba meg könyvtárba járni, néztem az írókat, a könyvcímeket, és ahogy eszembe jutott, hogy igen, erről már hallottam, azt meg már rég el akartam olvasni, akkor abba belenéztem, és ha úgy volt, vittem. De ezt nem lehet online csinálni. Egyszerűen nem bukkannak elő a címek maguktól, a fülszöveg is más, mint belelapozni, beleolvasni egy könyvbe. Lényeg a lényeg, borzasztóan lassan haladtam, pedig még a google-ba is beírtam, hogy mit érdemes olvasni, de nem segített, és akkor már naponta írt az antikvárium.hu, hogy éljek már a lehetőségemmel, ne szalasszam el. Na, és végre eszembe jutott, hogy könnyed műfajban Wodehouse mellett (akitől ami kapható antikváriumban, megvan) egy másik kedvencem nekem Gerald Durell, akitől még nem is olvastam mindent, amit írt. Szóval a maradék összegen Durell könyveket rendeltem, múlt héten meg is érkeztek.

Az egyiknek a címe Aranydenevérek, rózsaszín galambok és Rékát nagyon megfogta a cím, merthogy arany van benne, és rózsaszín, amik pedig lányos dolgok. Nándit pedig a címlap nyűgözte le, egész nap hordozta magával a könyvet, akárhova ment, és este a szokásos mesék után ragaszkodott hozzá, hogy olvassak abból is. Hiába mondtam, hogy felnőtteknek való, és unalmas lesz nekik, meg nem fogják érteni, nem használt. Úgyhogy villanyoltás után kiültem az ajtóba, és olvasni kezdtem. Misi elaludt azonnal. De a két nagy hallgatta, majdnem 20 oldalt olvastam. És bár Réka többször tiltakozott, hogy szerinte unalmas, és kétszer valóban el is aludt rajta, azóta minden este kell mesélni az aranydenevéresből. Mit mondjak, sokkal jobban élvezem, mint az Annapetiket, meg a 100-szor olvasott kisgömböcöt és különféle királylányos történeteket, amiket persze szintén teljesíteni kell minden este. Sőt, mint kiderült, Gergő is direkt hallgatja, figyel, szóval kész felolvasóestet tartok este 7 után a gyerekszoba ajtajában kuporogva. Nehéz is abbahagyni egyébként, pörögnek az oldalak, mert én is kíváncsi vagyok a folytatásra.

Érdekes, hogy ritkán kérdezik, hogy mit jelent ez vagy az, pedig Nándi szokott kérdezni. Sok az idegen szó, amit biztos nem értenek. Egyszerűen csak hallgatják és elringatja őket. Nem kell izgulni, nincsenek konfliktusok, legalábbis nem olyanok, amik őket zavarják, csak állatok meg mesés helyek, amit Durell határozottan úgy tud leírni, hogy az ember szinte ott van, látja a virágokat, érzi az illatukat. Fekete István tud nekem még így leírni, nem egy madarat úgy ismertem meg, mikor először láttam, hogy ez nem lehet más, csak az, mert pont úgy néz ki, vagy olyan a hangja. Pedig képet sosem láttam róla.

Szóval Durellt olvasunk, olvasok, és hallgatja a család. És azon gondolkozom, hogy beszerezzem-e a többi könyvet, vagy elkérjem őket anyukáméktól, és hogy azokat talán még jobban élveznék. És eszembe jutott az is, hogy mennyire szerettem nézegetni a David Attenborough könyvek képeit is, bár soha nem olvastam el egyet sem, akkor sem, mikor már minden emészthető olvasnivalót felfaltam otthon, lehet, hogy ideje lenne. Mondjuk nem nézegethettük őket csakúgy, mindig el kellett kérni, anyukám nagy becsben tartotta őket. Tulajdonképpen azt hiszem, jobb, ha azok még egy-két évig nem kerülnek a kezükbe, kapnak legalább egy esélyt, hogy egyben maradjanak, ha már a mi gyerekkorunkat túlélték.
Addig meg maradnak az aranydenevérek, és az óriáscsigák, akik megeszik az óvatlan zoológusok szendvicseit.