Nagycsaládban élni jó :)

Nándi nagyon fiú. (Nándi saját kifejezése)  Ezt addig nem is tudtam, amíg nem lett még egy fiam, aki akármilyen furcsa, nem annyira fiú. Tényleg nem. Nándinak már most olyan pasis dolgai vannak, ami válóok.

Mivel addig nem volt fiam, amíg Nándi meg nem született, azt hittem, teljesen természetes, hogy autózik és börrög már 6-7 hónaposan. Hogy ha elindul a kívánatosnál kívánatosabb játékokkal teliszórt padlón, és csak egy autó van közöttük, akkor ő megkeresi, és azzal fog játszani. Mivel 6 hónaposan már ült-állt-mászott, felmászott, rövid időn belül nem okozott neki problémát, hogy bárhonnan megszerezze az autókat. Egy évesen a bébijátékszámba menő műanyag autók már derogáltak, csak fémkisautókkal játszott, tévedhetetlenül választva ki a minőséget a gagyitól. És azóta is autó, autó, autó, autó. És minden, amit a fiúk csinálnak. Ha valami fiú csinál valamit, akkor ő csatlakozik. Tanulja a fiúságot. Ha nem csinálja apa, akkor ő sem. Így komoly gondjaim vannak a vallásos neveléssel. Nem imádkozik, mert az apja sem, ergo, a fiúk nem imádkoznak.

És pici korában mondanivalója sem volt. Most, hogy itt van Misi, azért már tudjuk, hogy ez nem azért volt, mert Réka mellett nem jutott szóhoz. Hiszen Misinek van mondanivalója, magyaráz is folyton, igaz, nem értjük, de mondja, mondja. Mondhatta volna Nándi is. De olyan volt, mint a farkaskutya, némán támadott. Majdnem kb 20 hónapos volt, mire a szókincse 50 szó köré emelkedett, igaz, onnantól rohamos sebességgel fejlődött, bár érthetőség szempontból még elég sokáig kellett a fordító automata. Mostanra már csak 3-4 beszédhibája maradt :)
Azért is nehéz megérteni Nándi beszédét, mert azt mondja, ami eszébe jut. Nincs igazán jelentősége a szavaknak - ugye ismerős, szerintem ez is tipikus pasi dolog. Az csak árnyalat, hogy paprika, vagy paradicsom, ha egyszer mutatja: "Azt a paprikát kérem! "
Az sem számít, hogy nem tudja a nevét annak, amit lát, mondja, ami eszébe jut először. "Jaj, de szép káposzta!" mutatj a burjánzó mohát. De így lesz fehér kepucs a majonéz, és sárga a mustár. Esetleg piros majonéz a ketchup.

 És ha valami baja van, akkor sem beszél, hanem üt. Ez jön zsigerből. Folyamatosan harcolunk ellene, szépen és szabatosan el tudja mondani, hogy azért van a szájunk, hogy megbeszéljük, de mégis üt. Aztán csodálkozik, hogy szóval sikerül, ami erőszakkal nem, de nem okul.
Ha problémája van, akkor sem beszél. Nem lehet kihúzni belőle, hogy mi a baja, hogy mit szeretne. Ha egy hétig nincs olyan étel, amit szívesen enne, akkor nem eszik, de nem mondja, hogy süssünk palacsintát, max örül neki, ha mondom.

Meg amúgy Nándi egy alfa hím. Legalábbis küzd érte. Vagyis a helyéért a férfiak társadalmában. Ha nála kisebb érkezik a társaságába, és az veszélyezteti a pozícióit a nőknél (elsősorban anyánál) akkor kap a fejére. Mindent elvesz tőle, terror alatt tartja. Elsősorban Misi ennek az áldozata, de bármilyen vendég kisfiú is így jár. Ha vele kb. egykorú, akkor is megküzdenek, de ott elég könnyen beleegyezik az egyenrangúságba. Ha idősebb, akkor alárendeli magát a nagynak, tiszteletben tartja. Gondolom csak egyenlőre, lesz majd, amikor megküzd majd a nála kicsit idősebbekkel is.

De a legfantasztikusabb a csajokhoz való viszonya. Oké, hogy mondjuk, hogy csajoznak a kisfiúk, de azért ebben van némi jóindulat, nem? Nyilván a nőkhöz vonzódik minden kisgyerek, hiszen a gyöngédség meg szimpátia onnan árad. A lányokra csak nem mondjuk, hogy csajoznak. De Nándi tényleg csajozik az utóbbi hónapokban. Az, hogy kisbabákból csak a lányokkal nincsen baja, ez már korábban feltűnt, ezt még csak az alfa hím mivoltának tudtuk be. De mostanra a lányvendégeinket pátyolgatja, ölelgeti, játékot hoz nekik - babásat illetve lányosat. És mindezt kérés nélkül. Egyszercsak megszállja a szentlélek, és elkezd udvarolni.
De a nagyobbakat sem hagyja ám békén. Pár hónapja, mikor sokat jártunk a dokinénihez, rászállt az asszisztensre. Ott sertepertélt körülötte, simogatta a karját, aztán kiderült egy idő után, hogy nem véletlen, hanem direkt böködi a mellét. Na, akkor le kellett fogni, mert amikor már nyilvánvalóak voltak a szándékai, már ő sem kívánta leplezni. A strandon Óváron meg odaevickélt egy kb 20 éves csajhoz, megölelgette, megpuszilgatta, gondolom meg is tapizta, az meg a pasijával egyetemben csak vigyorgott, hogy milyen éééédes a Nándi. Ott egyébként valami kis korabeli lánykával is kikezdett, nagyon tetszett neki, kézenfogva úszkáltak, meg produkálta magát Nándi, hogy miket tud, aranyosak voltak nagyon. És hát elég jó ízlése van a fiamnak, vagyis hasonló az enyémhez, mondjuk inkább úgy, mert ez relatív, szóval a bájos arcú lányok tetszenek neki.
A cicimánia az megvan rendesen. Jobb híján az enyémet próbálja taperolni, múltkor ül a bevásárlókocsiban, és nonstop markolászik, én meg fogom le. Aztán mondom apjának, szóljon már rá, hogy nem illik más cicijét fogdosni. Erre mit mond apja? "Hát, fiam, én csak annyit mondhatok, ha megteheted, tedd meg!" Kösz.
De szegény nővérem sem úszta meg, nem is úszhatta volna, hiszen nálam dúsabb idomokkal van megáldva, jó, hogy felkeltette Nándi figyelmét. Még ruhástul leellenőrizte, hogy valódi-e, majd egy óvatlan pillanatban berontott, mikor zuhanyzott tesóm, szemügyre vette, majd közölte, hogy anyának kisebb van.

És a pasi-dolgai...
Reggel felkel, megy pisilni, úgy pisil, hogy áll a vc előtt lábujjhegyen, lógatja a fütyijét a peremére a klotyónak, nem hajtja fel teljesen az ülőkét, hanem tartja fél kézzel, a másikkal meg vakarja a fenekét. Egyszer ásított közben, és beleesett a cumija a vécébe. Egyszer pedig kicsúszott a kezéből az ülőke, és ráesett a fütyijére, jó ronda lett, mentünk ügyeletre, ahol azután, hogy kiderült, hogy nincs komoly baj, mindenki jól kiröhögte. De persze nem tanult belőle.
Megyünk a strandra, letelepszünk, szedem elő a holmikat, hogy átöltöztetem őket fürdőruhába, karúszók, stb. fordulok meg, Nándi ott áll a mellettünk levő virágládánál térdretolt gatyával, és pisil bele. Pont kényelmes volt. De pisil még le a teraszról oda, ahol járni szoktunk, illetve a Marcival a vc-be egymással szemben, és viccből lepisilik egymást. Tényleg, nagyon vicces...
Olyan, mintha nem értené, hogy ez miért fontos, neki nincs kára belőle.

Annyira máshogy gondolkozik, mint én, annyira férfi agya van, hogy lassan el fogok jutni addig, hogy nem gyerekként, hanem pasiként kezelem. És mint ilyent, semmi mást nem tudok vele csinálni, csak mint az apjával. Nem terelgetem, nem nevelgetem, csak szeretem, és szeretem, és elfogadom olyannak, szeretem olyannak, amilyen. Remélem hatásos lesz, ha már az apjánál bevált.

Ha már tényleg egész nap itt fekszem a gép előtt, megírom lassan az összes nyomasztó elmaradásomat. És ebből az egyik egy blogajánló. Ez egy érdekes blogajánló, mert némileg én elhatárolódnék ettől a blogtól, lévén nem igazán értek egyet néhány dologban, de hátha valaki az olvasóim közül igen, és boldogan olvassa ezután a családunk egyik barátjának egyébként elég jó írásait. A bloggert pedig nagyra becsülöm, ezért gondoltam, hogy reklámozom is őt.

Amiben nem értek egyet, az az egyik bejegyzés alatt elég hosszú kommentben olvasható is, nem térnék itt ki rá. Mindenesetre aki nem irtózik a politikától, és átfogó, tényekkel alátámasztott, elkötelezett írásokat akar olvasni, hát tegye ezt az On what there is blogon. A kommenteknek különösen örül a szerző, de hát ki nem? :)

Eszembe jutott, hogy teszek egy próbát megint a múltkor elmaradt képek közzétételével. Hiszen szerencsére fenn vannak a picasán. És időm mint a tenger :) Ha jól emlékszem, téma szerint próbáltam csoportosítani őket. És nagyon sajnáltam, ahogy most is, hogy Réka nem igazán működik együtt, ha fotózni szeretném :( Alig van róla mostanában kép...

Nos, voltak először is a buszos képek. Apukám a mindenféle kerti maradékokból csinált a gyerekeknek egy buszt, és két napig gyakorlatilag azzal játszottak.

De aztán sikerült utasként elosztani magukat. És mindenkit. Szegény barátunk a reggeli kávéja közben kényszerült a távolsági járatra...

Aztán egy sorozat Misiről és az ő étkezési szokásairól.
A fenti képen a mi legkisebb királyfink egy tölcséres jégkrémbe aludt bele, de előtte valahogy teljesen szétkente az arcán. Autózás közben.

Az alábbi sorozat pedig a túrógombóccal való küzdelmét örökítette meg. Kézzel, illetve (két) villával.


Aztán még voltunk állatkertben is, amiről nagyon sokat írtam, de már nem friss az élmény. Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, reggel9től negyed6ig voltunk ott, és én fáradtam ki legjobban. Misi mondjuk kényszer hatására aludt egy picikét délben, max egy órát. És még a hazafelé úton sem vágták be a szunyát! És az állatkert nagy részét kihagytuk, nem mondom, hogy alig láttunk állatot, de kb a harmadát nem.
Az, hogy a nagyoknak tetszett, azzal nem mondok újat. De hogy a Misi mennyire élvezte, az engem is meglepett. Jártunk mi állatkertbe minden évben többször, de mikor ekkorák voltak, leginkább a nagy állatok érdekelték őket, elefánt, zsiráf, meg aki mozgott. A szurikáták mellett csak azért nem mentünk el, mert az alagútba mindig be kellett mászni. Nos, az alagútba Misi is bemászott, és boldogan körberohant többször, sikítozott is a nagyokkal, de őt nagyon lekötötték a szurikáták is. És a fán szundikáló mosómedvéket is kiszúrta, és mutogatta, meg visítozott hozzá. Meg minden állat. A kacsákat persze kergette, és óriáskígyót csak azért nem simogatott, mert éppen aludt. A nagyok viszont nem hagyták ki. A Noé arénában az állatbemutatón lenyűgözve ült az ölemben, és csak akkor akart felkelni, mikor a koapi elmászott felettünk, utána akart menni. Most először majmokat is néztünk, az én gyerekeim furák, eddig nem érdekelte őket, így mindig kihagytuk, én órákig el tudnám figyelni, ahogy ugrándoznak, és úgy néz ki, Misi is. Bár a sziamangokat ilyen idős korában Réka is értékelte, de a többi nem. Megetette a tevéket, az egyik bekapta könyékig a kezét, a kecskéknek így már csak dobálta a zoo csemegét. Réka meg Nándi eközben teljesen egyedül mentek be az állatsimogatóba. Olyan nagyok már. Vagy én vagyok felelőtlen. Szóval remek nap volt, és a nagy büszkeségem, hogy be mertem vezetni reggel a belvárosba az m3-as bevezetőn. Hazafelé már Gergő hozott minket :)
Szóval a képek, ha csak kevés is, mert elég kevés alkalmam volt fotózni, hárman háromfelé mentek állandóan :) :
ennyire figyelt. Talán látszik :)

Mindig tervezem, hogy írok majd azokról a könyvekről, filmekről, amik nagyon tetszettek, vagy nagyon nem, vagy csalódás, szóval amik elindítottak bennem valamit. Legyen most ez az első, már régóta nyomaszt, hogy akarok róla írni. Már csak azért is, mert mikor gondoltam, hogy megveszem, rákerestem, de nem találtam, csak nagyon általánosságokat, személyes véleményt meg semmit.

Szóval elolvastam, és az van bene, ami a címe. Ingyenszínház. Bepillantás egy család életébe, olyan dolgaiba, amit nem feltétlen szoktak leírni. Olyannyira, hogy ha ez valódi, igazi család, akkor picit szégyellem magam, hogy ezt én láttam. Talán azért, mert néha az író kritikájának tűnik a családjáról attól, hogy távolról, mindent átlátóan ír róluk. (És saját magáról)

A stílusát nagyon szerettem, könnyen olvasható, érthető, nem fellengzős, nincs elkeveredve azzal, hogy ő most ÍR, meg nagyon jók a képek, tényleg magam előtt láttam a szereplőket, a helyzeteket, talán ettől is volt kiborító számomra a tragédia, ami szinte mindegyik kis írásban benne van.  Az x. oldalon - nincs nálam a könyv, hogy most ezt megnézzem, de valahol a közepe előtt - az egyik azzal kezdődött, hogy mennyirenagyon szerette a műhelyét az öregúr, és a szerszámait, és hogy ez az élete, és a többi, és ahogy ezt olvastam, már szorult össze a szívem, hogy na, akkor ez tuti le fog égni, vagy felrobban, de az biztos, hogy valami szörnyűség lesz a vége, ami miatt elveszíti. Nem hiszem, hogy lelövöm a poént, ha elárulom, hogy tényleg ez történt... Abba is hagytam egy időre az olvasást, mert kezdett unalmas lenni, hogy csupa rossz történik, de ez a lelkiállapotom miatt volt.
Azért az utolsó novellákban egyensúlyba került valahogy a jó meg a rossz.

Lehet, hogy az is volt a baj, hogy én egyben olvastam az egészet, hogy egyesével, naponta csak egy-két részletet olvasva egész más lett volna a hatás. Mondjam úgy, még jobb. Mert igaziból a végső érzés azért jó volt, és én azért ajánlom, hogy ha valaki akar valami jót olvasni olvassa el az Ingyenszínházat.
Anyósomnak tetszett, pedig ő néhány oldal után leteszi a nemjó könyveket, Gergőnek nem. Vele azt beszéltük, hogy leginkább antológiában lennének jók ezek a kis novellák, vagy mik, 3-4 váltva másokkal, más stílussal. De azért nekem így is tetszett. És ha lesz még könyve Kormos Anettnak, azt fogom kérni, hogy vegyék meg nekem ajándékba :)

Mivel beteg vagyok, és attól is rázni kezd a hideg, ha pisilni kimegyek, hát internetezek egész nap a wifi és laptop áldásának köszönhetően. És mivel válságban vagyok anyaságomat illetően, elkezdtem keresni olyan blogokat, amiben más nagycsaládosok osztják meg az életüket. Találtam is néhányat, ha nem is túl sokat, ami alapvetően érthető, abból kiindulva, hogy nekem mennyi időm van.

Abban reménykedtem, hogy ha olvasom, hogy másnak sem megy olyan könnyen, és nekik sem fenékig tejfel az élet, majd akkor kicsit jobban érzem magam. De sajnos nem így történt. Szinte mindenkinek csupa tejszínhab és rózsaszín fodor a mindennapok, a blogolók tökéletes anyák és feleségek és háziasszonyok. Tényleg egy-két olyan blogot találtam csak, ami olyan, mint (szerintem) az enyém, hétköznapi, valóságos, van benne olyan is, ami nem jó. Például őt.
Azért feliratkoztam néhányra, akinek nem bosszantott fel legalább a stílusa, vagy úgy gondoltam, azért szívesen olvasnám, ha van időm, most nézem, hogy ahhoz képest, ahány helyen jártam, ez nem is olyan sok... Fenébe. Valami baj van velem.

Tavaly novemberben kiadtak egy kormányrendeletet - lehet, azóta már visszavonták - miszerint lehetőség szerint vissza kell szorítani a papás-mamás játékot az oviban, mert a nemi sztereotípiákat erősíti. Gondolom, mindez a liberalizmus, női egyenjogúság és a többi miatt, amivel én úgy vagyok, hogy oké, csinálják, ahogy akarják, de én is hadd csináljam, ahogy akarom, ebben meg engem ne korlátozzanak.

Ez jutott eszembe, mikor Réka egyik Barbie-jának varrtam egy szoknyát, és rá is adtam, amitől Réka teljesen elképedt, és közölte, hogy nem adhatok arra a Barbie-ra szoknyát, hiszen az fiú. Addig rózsaszín szabadidő volt rajta, megjegyzem, hatalmas göndör hajjal és Barbie-mellekkel rendelkező darabról van szó. Kiderült, hogy ez a fiú és lány baba csókozni is szokott, és ő az apuka is. Jobb híján. Gyorsan találtam egy mondvacsinált indokot, hogy vehessek egy fiú-Barbie-t, más néven Kent, elvileg a mi gyerekeink nem kapnak "csakúgy" játékot.

Így utólag elmondhatom, hogy nagy szerencsémre végül Réka inkább Marcival játszott, és nem jött velem választani. Ugyanis ahogy megálltam az Auchan rózsaszín polcainál, és szemrevételeztem a kínálatot, csupa metroszexuális Kennel találtam szemben magam. Aki esetleg nem lenne tisztában a fogalommal, durván fogalmazva kinézetre olyan, mintha a fiúkat szeretné, de mégis a lányokat. A metroszexuálisak nem biztos, hogy ezzel egyetértenek, de én így tudom megfogalmazni. Lehet, a wikipédia többet tud erről. Én nem akarok. Strucc vagyok a témában. Lehet, hogy helyénvalóbb lenne úgy fogalmazni, hogy ad a külsejére, de az szerintem más.

Nem mondhatjuk, hogy a Barbie-knak diszkrét lenne a sminkjük, de komolyan mondom, megkockáztatom, hogy az egyik, félrecsapott hajú "fiú" baba vastagabban volt festve, mint a lányok. Gyakorlatilag az arccsontjáig tartott a szemfestéke. Kicsit reménykedem, hogy gyári hibás volt.
Mindenesetre amitől legjobban kiborultam, az egy fésülhető hajú Ken volt, akit 100!!!! különböző pózba tudsz beállítani. Azt hiszem, ő volt az. Elképesztő, hogy ez a férfiideál. A Barbiek azt hiszem, nem sokat változtak az elmúlt idők során, maradt a karcsú derék, nagy mell, dús haj, bájos, arc, de a Kenek azért elég mások voltak az én időmben. Vagy csak nem tűnt fel? Kár, hogy nem tudom összehasonlítani, mert nincs rá időm. De úgy emlékszem, a szögletes áll, és a fehér fogú vigyor meg a műanyagra festett haj volt mindegyik jellemzője. Lehet, széles volt a válluk is? Vagy lehet, az meg az én szüleimet képesztette el? DE UGYE NEM FESTETTÉK AZ ARCUKAT????!!!

Végül sikerült találni egy Hamupipőkéhez tartozó herceget, aki nem festette magát, ami azért is jó választás volt, mert volt már egy Hamupipőke babánk is, és végre egymásra találtak. Ezek után már ennek is örülni tudtam.

És itt bizonyosodott be végleg, hogy konzervatív vagyok, és más generációhoz tartozok. Réka nagy izgalommal kézbe vette, majd nézegette, és látványosan hiányzott az arcáról a végremegkaptam-öröm, ha csalódott nem is volt. Mint kiderült, az volt a baja, hogy "ezt nem lehet szépítgetni". ÓÓÓÓÓ HÁT HÁLA AZ ÉGNEK!!! EZ VOLT A CÉL! Néha kicsit rosszul érzem magam, ha nem kapja meg a gyerek a tökéletes ajándékot, de most ez nem az a szitu volt. Elmondtam neki, hogy hát, a fiúk nem is szépítgetik magukat, mikor látja az apát manikűrözni meg fésülgetni magát, meg szépítgetni. Ezzel aztán megbékélt, és azóta boldogan játszik vele, Erik lett a neve. Még egy fennakadás volt, mikor levetkőztette, és szembesült a kockás hassal. Hogy ez mi. De úgy tűnt, megértette, mert mikor egyik barátja, már nem emlékszem, ki, megkérdezte, azt mondta, hogy az izomja. :)

Orbis, mikor meséltem neki az esetet, mondta, hogy van egy lány, aki legyalulja a Barbie-k arcát, és rendes, normális fejet fest nekik, eredetileg a megkopott, 20 éves babákra jött létre az iparág, de az igények változnak. Ígérte, hogy elküldi majd az elérhetőségeit. Azt hiszem, a jövőben a háztartásba költözendő Kenek - mert biztos lesz ilyen - igénybe fogják venni a szolgáltatást.

Hát, írtam egy hosszút, csomó képpel, elszállt. Most eléggé el vagyok kenődve. Nincs erőm újra. Pont ugyanaz, ami a blog.hu-nál volt, pedig mentett, és mégsincsenek ott. Sajnálom. legalább ne írtam volna annyit...