Nagycsaládban élni jó :)

Most éppen nátha van soron. És Nánditól a falnak megyek. Nem hajlandó fújni az orrát, mert undorodik tőle. Képes 10 percen keresztül nyavalyogni meg hisztizni úgy, hogy zsebkendővel fogom az orrát, és könyörgök neki, hogy csak fújja meg. Tovább még egyszer sem bírtam, mindennek van határa.
Ez ráadásul az a fajta takony, ami jó vizes, folyós, így még orrszívóval sem tudom megszüntetni a szipákolást. Ami az idegeimre megy. Borzasztó rossz hallgatni.  Főleg, ha elképzelem... ÁÁÁÁ! Már vázoltam neki, hogy kiszívom az orrát, és utána pedig megkapja az orrszívót, és a tartalmát kiszopogathatja, ha szeretné, merthogy nagyjából ugyanarról van szó. De nem hatotta meg.
Még az is jobb lenne, ha csak simán hagyná, hogy folyjon, hiszen akkor megtörlöm ha folyik, és kész. De nem, muszáj szipogni.

De azért szeret engem a fiam. Merthogy mondtam neki sokszor, hogy ez engem nagyon zavar, mert gusztustalan, és egyáltalán. Ezzel azt értem el, hogy kiment a szobából. Mondtam neki, hogy attól, hogy kimegy, még pontosan tudom, hogy szipogni megy ki. Úgyhogy most kifogásokat is kitalál. Pl. "Ki kell mennem megnézni valamit a fürdőbe!" kimegy, hatalmas orrszívogatás, jön vissza játszani, mintha mi sem történt volna.
És én is szeretem őt, és értékelem, hogy odafigyel rám, úgyhogy ezt most már nem teszem szóvá. De azt hiszem, mindketten várjuk a takonyszezon végét...

Van az Időképnek a fantasztikus kezdeményezése, amivel tökéletesen le tudja hangolni az embert. Már tavaly is kiakadtam rajta, de tavaly tényleg elmaradt a tavasz márciusban, hiába volt rá komoly érdeklődés, tehát valahol jogos volt. Most viszont határozottan cáfolom, a tavasz itt van, és megjött.

Mert az Időképnek egészen fura elképzelése van a tavaszról.

"Tavasz alatt azt a huzamosabb ideig (legalább 3-4 napig) beálló időjárási helyzetet értjük, mely alapvetően csapadékmentes, illetve a napi maximumhőmérséklet átlépi a 20 fokot."

Kérdem én, milyen tavasz az, amikor már március elején tartósan 20 fok van? És milyen tavasz az, amikor nem változik az időjárás, és szárazság van? Én hivatalosan kijelentem, hogy az a tavasz, amikor legalább február vége van, és a nappali maximum hőmérséklet rendszeresen eléri a 10 fokot. És többet süt a nap, mint januárban, és a madaraknak a szélviharban is van kedvük csicseregni.

A tavasz az, amikor az ember beleszagol a levegőbe, és illata van. Jó, ez az olvadó kutyakaki is a mi esetünkben, de azt hiszem, mindenki tudja, milyen az a tavasz illat. És akkor is tavasz van, mikor a napnak ereje kezd lenni. És akkor is, mikor az ember kilép a házból, és olyan érzése van, hogy jé, nincs is hideg. Meg amikor rondának és koszosnak kezdi látni a világot a tél után, kint is és bent is, és mindenféle terveket kezd gyártani a tavaszi nagytakarításra. Meg arra, hogy mit ültessen majd a kertben, és rendszeresen nézegeti, hogy bújnak-e az első tavaszi növények. És kényszert érez, hogy lemossa a kocsit.

És jelentem tavasz van, akkor is, ha a gonosz Időkép azt állítja, hogy még nem jön. Mert akárhogy nézem az előrejelzéseket, ha lesz is még hidegebb, fog még elbújni hosszabb időre a napocska, és mondanak még fagyot éjjelre, bizony 5 fok alá már nem megy a legpesszimistábbak szerint sem nappal a higanyszál, és éjjel is már csak elvétve megy fagypont alá. És március jön, úgyhogy még ha lesznek is próbálkozásai a télnek, bizony lejárt az ideje, és itt a tavasz.

Úgyhogy az Időkép meg tehet egy szívességet. Nem fog lehangolni.

Van az osztálytárs kisfiú, akibe Réka szerelmes lett. (Amellett, hogy azért ő Dávidot veszi majd férjül.) És amikor ültetés volt januárban, kérte, hadd üljön mellé. A tanítónéni megengedte, mert az az igazság, hogy egy elég sok feketepontot begyűjtő legénykéről van szó, Réka pedig, ha figyelmetlen is néha, de alapvetően fegyelmezett.

Nem tudom, pontosan, mik történnek az iskolában, nem jön haza minden. De lényeg a lényeg, miután már sokadszor kértem meg Rékát, hogy ne hozza haza minden felszerelését, és mégis, még a betűtartót is megtaláltam a táskájában a hétvégén, elővettem a leányt, hogy miért is. És töredelmesen bevallotta, hogy azért, hogy ha ültetés lesz, akkor ő legyen az első, aki minden felszerelését összepakolta, és így ő költözhessen majd először új helyre. Hát, kicsit szíven ütött. Nem ment bele különösebben a részletekbe, de bántja és piszkálja a kisfiú, amit mondott, az is elég volt. És ami számomra nagyon meglepő, hogy ilyen hihetetlen türelemmel viseli Réka ezeket a kellemetlenségeket. Hogy egyáltalán nem panaszkodott, nem mesélt róla, pedig hát ezek szerint megviseli. Sőt, mivel beszéltünk róla, hogy ő segítsen majd a kisfiúnak jónak lenni, és nehogy ő tanuljon hülyeségeket (ettől nagyon féltem, mikor kiderült, hogy egymás mellett ülnek), kitalálta, hogy visz neki karamellát, ha csinál szorgalmit. Merthogy ő itthon azt kap, ha megírja. És most mondta is a napokban, hogy most már csinál a fiú gyakran szorgalmit, visz neki, ötöt is. És vitt, és odaadta. És lelkendezve mesélte, amikor délután mentem érte, hogy ez volt a megoldás! Hogy csak karamella kellett, és már kedves is vele! Úgyhogy holnap megint visz neki. Én meg adok, csak legyen béke.

A szülőkkel pont találkoztam ma, beszélgettünk kicsit, meséltem a helyzetről, csak hogy tudjanak róla, úgy gondolom, hogy rosszabb, ha előveszik otthon a kislegényt, úgyis Rékán állna bosszút. Gondolkozom, hogy megkeresem a tanítónénit is, hátha úgyis ültetne mostanában, kicsit előre hozhatja...

Réka napok óta nagy lelkesedéssel készül, hogy a nagyböjtben ő azt az áldozatot hozza, hogy első szóra szót fogad a szüleinek. Bevallom, némi szkepticizmussal fogadtam az ötletet.

Ma reggel be is jelentettem, hogy bizony, ma Hamvazószerda van, kezdődik a böjt, és hogy ma ha tehetik, ne egyenek husit. Nándi örömmel le is mondott az édességről még pluszban mára, Misi csatlakozott, Réka pedig sugárzó arccal kijelentette, hogy akkor ő pedig első szóra.
Jött a délután, az édesség ideje. Mikor már mindenki itthon van, szoktak kapni valamit. Kérték most is. Mondom, hogy hát, arról volt szó reggel, hogy lemondotok róla. Fiúk észbekaptak, el. Réka:
- De én első szóra szót fogadok!
- Jó, akkor állj neki a leckédnek, utána kapsz!
- De én ki akarok menni még biciklizni! - kezdi sírva.
- Jó, akkor menj ki biciklizni!
- De már levettem az overallomat! - érik a hiszti
- Jó, akkor állj neki a leckédnek!
- De éhes vagyok, nem ettem még uzsonnát!!! - brühühühüüüüü
- Szerintem inkább mégis az édességről mondj le, mert ez azt hiszem, nagyon nehéz feladat lesz...

Harcos reggelünk volt ma. A fiúk nagyon nem akartak oviba menni. Ugyanis Rékának szünet van, és olyan sokszor volt az, hogy a fiúk maradtak, neki meg muszáj volt menni, és ma úgy terveztük, nem családi, hanem anya-lánya napot tartunk. Misit meglehetős lelkiismeretfurdalással zavartam ma oviba, mert megint betaknyosodott, de annyira vágyott már erre a napra Réka, és nem volt láza, úgyhogy mennie kellett. 

Tegnap volt az idénre tervezett utolsó farsang, a közösséggel. Az ovis helyett ugye otthon buliztunk a betegségek miatt, a nagycsaládost leszavaztuk, nem szerveztünk, Rékának az iskolai csak a gyerekeknek szólt, így "rendes", családi mulatságnak ez az egy jutott.

Halmozottan hátrányos helyzetű voltam, mert az egyesületben délelőtt csináltuk a beléptetést, így háromnegyed 1-kor értem haza félhalott állapotban, és álltam neki a fánknak. Mert hát farsangra fánkot viszek, ha már olyan jót tudok csinálni, és még fánksütő-verseny is van. Persze elrontottam. És persze megcsúsztunk az idővel.  Fél 4-re kellett menni, mert a hittancsoportok mind készültek valamivel, és Rékáék csoportja még akart egyet próbálni. Nándi háromnegyed háromkor (fél órával  a start előtt) találta ki, hogy a rendelkezésre álló katona, sárkány és szellem jelmezek egyikét sem akarja felvenni, hanem a habtenisz és a napszemüveg kombinációjával akar bárminek beöltözni. Mondjuk teniszesnek. Nem bonyolítottuk túl, kapott egy rövidnadrágot és egy galléros fehér pólót. Mindez alá egy cicás kék harisnyanadrágot és egy hosszúujjú pólót, merthogy várhatóan nem volt meleg a rendezvényen. És persze a bakancsot.
Mondanom sem kell, indulásra a jelmezötletet kiváltó napszemüveg eltűnt, hála Istennek Nándi ezt csak annyival kommentálta, hogy hát akkor sajnos UV sugárzásban nem mehet ki teniszezni, de átlátta azért, hogy jelenleg ez nem okoz problémát, így végül fél4-kor elindultunk. Azért csak fél négykor, mert az utolsó fánkokat akkor vettem ki az olajból. Akkor már minden gyerek a járó motorú autóban ült, bekötve, kint a ház előtt. Mondjuk még így sem mi voltunk az utolsók. Az viszont csak odaérve a parkolóban derült ki, hogy Misin oké, hogy rajta a gyönyörű rókajelmeze, a sapka és a sál is, viszont kabátot egyáltalán nem hoztunk neki. Nándin rajta volt az overall, de sapka-sál nem. Futottunk.

Rékáék csoportja volt egyébként szerintem az egyik legötletesebb azok közül, akik valóban beöltöztek, és nem csak egy feladványt adtak fel. Merthogy ki kellett találni, hogy minek öltöztek. Szóval az elsősök cirkusznak öltöztek, csináltak egy nagyon pörgős 2 perces kis előadást, mindenki bemutatkozott. Volt állatidomár, aki tartotta a karikát, az oroszlánoknak és párducoknak öltözött gyerekek átmásztak rajta. Volt bohóc, aki cigánykerekezett, artista, aki spárgát csinált, Réka és egy másik kislány kötéltáncosként végigegyensúlyoztak egy ugrálókötélen, középen összeértek, meghajoltak, volt erőművész, aki felemelte a súlyzót, zsonglőr, aki három labdát dobált - ő felnőtt volt persze :), szóval volt lehetősége a gyerekeknek érdekes jelmezt húzni, mégis sikerült valami közöset összehozni. Nagyon jók voltak a többi csoportok is, igazán élvezetes műsor volt a jelmezesek "felvonulása".
Aztán táncház volt, a gyerekeknek pedig mindenféle mókák mindenfelé. Misivel táncoltunk, borzasztóan élvezte. Amikor lehetett, ő táncolt, csak azért hagytuk abba néha, hogy igyon is. Megtanultunk mindenféle néptánc lépéseket csinálni, polkázni, skót táncolni - azt nem annyira, mert túl sokat kellet párt cserélni, és azt rosszul viselte -, még countryt is táncoltunk. Misi folyamatosan vigyorgott, és időnként hangosan kacagott meg visongott örömében. Az este fénypontja az volt neki, amikor egy nála kicsit nagyobb kislányra talált, akivel párban tudtak forgolódni, hát, nagyon meg volt illetődve, fülig ért a szája, borzasztóan sajnáltam, hogy nincs nálam fényképező...
Nándi meg Réka nagyjából folyamatosan rohangáltak ide meg oda, de emlékszem az én elsős farsangomra, nekünk is az volt a program annak idején :) Kipróbáltak sokmindent, játszottak a gyerekekkel, és ettek-ittak, mi meg beszélgettünk, meg próbáltuk követni őket. Nem igazán azzal volt a baj, hogy attól féltünk, elvesznek, mostanra már otthon vannak a templomházban és ismerik a szabályokat, inkább amiatt aggódtam, hogy ha nekik van ránk szükségük, nem találnak meg minket a sok ember között.
Volt érdekes élményem is. Sikerült valakivel két szót váltani a büfénél, aki hasonlóan nehezen beszélhetett ismeretlennel, mint én, és két mondat után csak néztük egymást mosolyogva, és egyszerűen nem találtam egy mondatot sem, hogy hogyan folytassam, mit kérdezzek, miről beszéljek. Végül pár perc után feladta, és elment. Most már röhögök magamon, de akkor elég kényelmetlen volt...
A fánk, amit vittünk, a mennyiség ellenére jó gyorsan elfogyott, és holtversenyben a második helyezést értük el vele. :) 8-kor haza akartunk jönni, de akkor újrakezdődött a zene, úgyhogy dönthettünk: maradunk, vagy elrontjuk a gyerekek hangulatát, és ordítóhangversenyben töltjük a hazafelé vezető utat. Lehet találgatni, melyiket választottuk...Mondjuk a gyerekek is meglehetősen elfáradtak, nem csak mi, úgyhogy 9-re végül sikerült hazaérnünk. Nem sokat kellett altatni senkit.

Szóval zártuk a báli szezont, örülök, hogy ott voltunk, az egyik legjobb farsang volt, amin részt vettem, beleértve a gyerekkori emlékeimet is.

Az van, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy Móni interjút csinált velem a blogjában a pénteki sorozatának részeként. Már az is, hogy egy lapon vagyok említve Lepkevárral vagy Virággal, de hogy ez a lap egyenesen a Praktikák sok gyerekhez, az nekem jó. Még akkor is, ha Gergő nekem szegezte, mikor újságoltam neki, hogy "de ki az a Maimoni?". Azt hiszem, megbocsájtható, végülis vannak még páran az országban, akik nem tudják. :)

Vannak blogok, amiket olvasok, azért, mert érdekel. De különböző dolgok miatt érdekelnek. Az egyik azért, mert annyira másképpen éli meg ugyanazt, amit én, a másik azért, mert ugyanúgy, a harmadik olyan dolgokról ír, amik amúgy érdekelnek, és így tovább. És van az a kategória, aki szinte mindegy, hogy miről ír, egyszerűen jó olvasni, ha olyan a hangulata az embernek. Olyan, mint elővenni egy könyvet. Na, és a Praktikák sok gyerekhez nekem ez a kategória. Úgyhogy meg voltam illetődve, és nagyjából úgy éreztem magam, mint akit behív az igazgató, vagy behívnak a főnökhöz, vagy valami ilyesmi. Mert igaz, hogy ugyanolyan ember ő is, mint én, csak éppen valamiért többre tartom magamnál. Najó, a főnök erre nem feltétlen jó példa, volt nekem olyan főnököm, akinél még én is jobb lennék, pedig én nem vagyok főnök típus, és gondolom ilyen van máshol is. :)

Aztán vártam a kérdéseket, és néha eszembe jutott, hogy miért? És hogy mennyire unalmas vagyok én egy nagyközönségnek. És hogy az én unalmas, hétköznapi életemből hogy lehet összehozni egy olyan posztot, amire aztán kíváncsi lesz több mint ezer ember. És hogy kell-e ez nekem, hiszen akkor biztos a blogomat is meg fogja nézni valamennyi ebből az ezerből, és tudom, akarom-e én azt kezelni. De aztán rájöttem, hogy úgyis unalmas vagyok, úgyhogy nem kell aggódnom, hogy majd túl sokan lesznek kíváncsiak rám. Aztán elkezdtem agyalni azon, hogy a fenébe, tényleg, unalmas vagyok, milyen rossz is ez, majd biztos bánja a Móni, hogy miért is velem csinált interjút. És hogy vajon mit fog kérdezni, érdekes-e, hogy önkénteskedek, vagy környezetvédek, vagy gyereknevelek, talál-e egyáltalán valamit, amibe bele tud kapaszkodni. Szóval jó szokásom szerint túlagyaltam a dolgokat.
Aztán jöttek a kérdések, és válaszoltam rájuk. Aztán kitöröltem, és újra válaszoltam, aztán a felét töröltem csak ki. És reménykedtem, hogy ezek nem a végleges válaszok lesznek majd, hanem belejavít, megfésüli, vagy szól, hogy ezt máshogy kéne, de kérdezni nem tudtam.

Aztán jöttek még kérdések, amiket nem láttam, és gyakorlatilag éjjel olvastam az emlékeztetőt, hogy ezek kimaradtak, megírnám-e a válaszokat. És akkor valahogy sokkal jobb volt válaszolni. Inkább úgy éreztem, hogy a kérdések hozzám, rólam szólnak. Nem tudom, hogy a kései óra, vagy az tette, hogy kapcsolatban éreztem azzal, amit addig írtam, hogy volt valami folyamat. Aztán megint beparáztam, hogy de béna vagyok, és biztos mást kellett volna írni, meg minden. De azt hiszem, személyesen sem lett volna sokkal jobb, akkor meg azon agyaltam volna, hogy mit is mondtam? És ezt vajon úgy lehet érteni, ahogy én szántam? Azért így írásban könnyebb.
Aztán jöttek még kérdések, és még azokra is válaszoltam, és most már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ebből. És Móni meg egy tündér volt, mert határozottan jól viselte a hülyeségemet, és próbált kirángatni abból a távolságtartásból, amit egyszerűen nem tudtam levetni, ha arról volt szó, hogy őt kezeljem hétköznapi ismerősként. Mondjuk ez nem tudom, hogy a tisztelet miatt van-e, mert a sima hétköznapokban is rám tud ez törni, akár valamelyik utcabelivel, vagy az egyesületben az anyukákal, akikkel egyébként rendszeres kapcsolatban vagyok. Aki az angolt tartja a nagycsaládosban, tipikusan ugyanezt hozza ki belőlem. Asszem megártott nekem a 6 és fél év gyes, gyakran nem tudom, hogy viselkedjek emberekkel. Az egyik verzióm, amikor túl sokat beszélek, mert zavarban vagyok. A másik, mikor egyszerűen inkább lezárom az interakciót. És van, amikor képes vagyok ezt vegyíteni, na, ezt fogta ki Móni.

Aztán elküldte, ahogy összefésülte, és olyan jól összeszedte a sokféle kérdésre adott sokféle válaszomból azt, amiből nagyjából összeállt egy egész, én nem hiszem hogy erre képes lettem volna, tudva, hogy mi volt az alapanyag. És akkor megint megijedtem, hogy kell ez nekem? De már bunkóság lett volna lemondani, úgyhogy Gergőt kértem meg, hogy nézze át, ilyen vagyok-e. Azt mondta, igen, úgyhogy most olvasható egy interjú Móninál, velem. És igaziból örülök neki.