A szerelemnek múlnia kell...

Van az osztálytárs kisfiú, akibe Réka szerelmes lett. (Amellett, hogy azért ő Dávidot veszi majd férjül.) És amikor ültetés volt januárban, kérte, hadd üljön mellé. A tanítónéni megengedte, mert az az igazság, hogy egy elég sok feketepontot begyűjtő legénykéről van szó, Réka pedig, ha figyelmetlen is néha, de alapvetően fegyelmezett.

Nem tudom, pontosan, mik történnek az iskolában, nem jön haza minden. De lényeg a lényeg, miután már sokadszor kértem meg Rékát, hogy ne hozza haza minden felszerelését, és mégis, még a betűtartót is megtaláltam a táskájában a hétvégén, elővettem a leányt, hogy miért is. És töredelmesen bevallotta, hogy azért, hogy ha ültetés lesz, akkor ő legyen az első, aki minden felszerelését összepakolta, és így ő költözhessen majd először új helyre. Hát, kicsit szíven ütött. Nem ment bele különösebben a részletekbe, de bántja és piszkálja a kisfiú, amit mondott, az is elég volt. És ami számomra nagyon meglepő, hogy ilyen hihetetlen türelemmel viseli Réka ezeket a kellemetlenségeket. Hogy egyáltalán nem panaszkodott, nem mesélt róla, pedig hát ezek szerint megviseli. Sőt, mivel beszéltünk róla, hogy ő segítsen majd a kisfiúnak jónak lenni, és nehogy ő tanuljon hülyeségeket (ettől nagyon féltem, mikor kiderült, hogy egymás mellett ülnek), kitalálta, hogy visz neki karamellát, ha csinál szorgalmit. Merthogy ő itthon azt kap, ha megírja. És most mondta is a napokban, hogy most már csinál a fiú gyakran szorgalmit, visz neki, ötöt is. És vitt, és odaadta. És lelkendezve mesélte, amikor délután mentem érte, hogy ez volt a megoldás! Hogy csak karamella kellett, és már kedves is vele! Úgyhogy holnap megint visz neki. Én meg adok, csak legyen béke.

A szülőkkel pont találkoztam ma, beszélgettünk kicsit, meséltem a helyzetről, csak hogy tudjanak róla, úgy gondolom, hogy rosszabb, ha előveszik otthon a kislegényt, úgyis Rékán állna bosszút. Gondolkozom, hogy megkeresem a tanítónénit is, hátha úgyis ültetne mostanában, kicsit előre hozhatja...