A fagyizás

Kettévált a család, Gergő otthon, mi Kaposváron. Gondoltam, nincs ma olyan meleg, itthon egy óra alatt egymás idegeire ment mindenki, szóval délelőtt bemegyünk a városba fagyizni egyet. Az én gyerekeimnek, mivel autóhoz van nőve a seggünk, már a buszozás is jó program.
Szóval bementünk Kaposvárra fagyizni. Elég hullámzó volt, ahogy az egész napunk. Vártuk az időjárás-változást, ami teliholddal és a korai keléssel karöltve rendesen megborított mindenkit ma.

Nándi kezdte azzal, hogy benézte, hogy a nagyfiúk átugrálják a földről szökő kutakat, amiknek nincs medencéjük, hanem a tér kövei között folynak el. És gondolta, ő is megpróbálja. Csak rövid volt a lába, és jól tökön locsolta magát. Egészen a nyakáig... Véletlen felismertem, (merthogy én nem vagyok itthon Kaposváron) hogy a turkáló közelében vagyunk, ahol tudom, hogy olcsón vannak gyerekruhák, úgyhogy oda vettük az irányt. 5, maximum 7 perc alatt sikerült túrni egy rövidnadrágot és egy pólót, (meg egy szoknyát és két pólót Rékának, amit nem lehetett otthagyni kétszázé'). Az idő nagy részében Nándi Misi fejét ütögette, és élvezte, hogy Misi visít, Réka pedig a fehérneműk között kutakodott, és hozta oda a szexibbnél szexibb munkaruhákat és melltartókat, hogy vajon ezek már jók-e neki, és megvesszük-e. Nem vettük. Jogosultak lettünk volna még két darab ruha  ingyenes kiválasztására, de ezt már nem vállaltam a hely épségének, és a jelenlevők  idegi állapotának megőrzése érdekében. Különösen a sajátoménak...

Aztán immár szárazon sétáltunk a fagyizó felé, amit nem tudtam, hol van. Mert én mindig rábízom magam a zuramra, aki egyébként nem egy sétálgatós. De a gyerekek útközben eljátszottak jól a szobrokkal, amik járókelőknek vannak álcázva, illetve a VW bogár alakú muskátlisládákkal, és a világ összes szökőkútjával. Nem tudom, hogy van-e város, ahol egy négyzetméterre ennyi szökőkút jut... Aztán valahogy megtaláltuk a fagyizót, és jó volt, még sütit is kaptak. És aztán lekéstük a buszt. És az nem volt jó. Mert fél óránként jár.  És Réka halálosan fel is bosszantott, ami nem volt egyáltalán nehéz. És mindenki nagyon fáradt volt, mert fél hat körül keltek. Én is. És akkor azt gondoltam, hogy elmegyünk a következő megállóba. De aztán 20 méter és 10 perc után rájöttem, hogy ez nem jó ötlet. És akkor próbáltam nyugodt maradni, és ezt közölni velük, de elég nehéz volt. És akkor elmondtam nekik, főleg Rékának, hogy én nagyon szeretném, hogy jól érezzék magukat, mert azért jöttünk, hogy nekik jó legyen, de nem tudok most már semmit kitalálni, van-e ötletük. És pont ott volt egy bolt, és Réka mondta, hogy ő oda be szeretne menni. És akkor megint jó lett. Annyira jó volt nekik, és olyan aranyosak voltak, hogy azt mondtam a nagy kunyerára, hogy najó, egy dolgot választhat mindenki. Ez egy 350 forintos bolt volt (hol vannak már a főiskolás koromban indult százforintos boltok??? :D ), annak minden giccsével és haszontalanságával, amiről a kínaiak azt gondolják, hogy szükségük van az európaiaknak. Misi villámgyorsan és rendkívül határozottan kiválasztott egy neki derékig érő fröccsöntött harci bárdot, amit következetesen azóta is kalapácsnak hív, Nándi természetesen egy kisautót talált, mindketten tántoríthatatlanul kitartottak a választásuk mellett, néha bepróbálkozva azzal, hogy még valamit megkaparintsanak. Réka pedig zokogva rohangált a polcok között, nem tudva eldönteni, hogy melyiket válassza a sok szépség közül. A giccsboltokat pontosan neki találták ki. Végül, mikor sürgetni kezdtem, mivel már csak 7 percünk volt a korábban 10 perc alatt megtett 20 méterre, elmarta az egyik esélyest, egy jegyzetfüzetet. Pont elértük a buszt. De még futottunk is kicsit a végén. Réka pedig végig siránkozott, hogy ő nem ezt szerette volna, csak azért, mert sietni kellett. A lényeg, hogy a kedve valahol ott maradt a fagyizóban. Vagy a boltban.
Hazafelé egy nyugdíjas néni azt mondogatta, hogy hadd visítozzanak, azért gyerekek, akinek nem tetszik, szálljon le, a másik meg megkérdezte, hogy vajon otthon is ilyen rosszak-e... Egymásnak kellett volna engedni  a néniket :) Egyébként nem voltak rosszak, csak tényleg hangosak.
Azt azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Nándi autója érinthetetlen, és mindhárman a harci bárddal kalapáccsal játszanak. Leginkább arra akarják használni, ami az eredeti rendeltetése: egymás fejét verni vele. Ez ellen én, és az aktuális áldozat élénken tiltakozunk, így végül béke lesz mindig, de gyanítom, hogy a kalapács is a szekrény tetején fog lakni, mihelyt Misi életének nem ez lesz a főszereplője. 

Szóval ez volt a mai délelőttünk, és a délutáni játszóterezést már le sem írom, mert nagyon hasonlóan kiszámíthatatlanul hullámzó volt. A kalapács is jött velünk :) És remélem most már letudtuk a koránkelést, a frontot és a teliholdat is, és holnap relatív nyugalom lesz. Megint belelóg a kezem a bilibe...