Szaranyaság - újabb felvonás

Az van, hogy folyamatosan gyötrődök már megint a szaranyaságom miatt.

Egyrészt időnként bebizonyítom magamnak, hogy nem, egyáltalán nem vagyok szaranya. Megvannak ugye az érveim, elsősorban az, hogy ha szaranyának érzem magam, vélhetően nem vagyok az. Hiszen foglalkozom a problémával, és igyekszem elkerülni a hibákat. Másrészt viszont kézzelfogható bizonyítékaim is vannak.
Szóval arra jöttem rá, hogy az én bajom tulajdonképpen az, hogy szeretnék olyan anyuka lenni, mint amikor csak egy gyerekem volt.
Amikor egyszer tanácsadáson voltunk a még pici csecsemő Rékával, láttam egy anyukát, aki addig kérte a kb egy-két éves gyerekétől türelmesen a játékot, míg oda nem adta. Akkor azt mondtam, ilyen anyuka szeretnék lenni. És ment is Nándi kb. egy éves koráig. Addig nem veszekedtem a gyerekekkel. Túléltük Réka rendkívül intenzív dackorszakát, a terhességet, a csecsemőkorral, szoptatással, fáradtsággal, mindenféle feszültséggel járó időszakokat kiabálás nélkül. Nem mondom, hogy nem voltak konfliktusok, nem voltam ideges, de 1-2 történelmi kivételtől eltekintve meg tudtuk oldani fizikai illetve hangos fegyelmezés nélkül.
Aztán ahogy Nándi önálló öntudatára ébredt, és kétfelé kellett szakadni, nem volt időm Réka lelkére beszélni, hogy ne most szórja szét a lisztet, hanem jöjjön pónizni, miközben Nándi az ablakba mászott fel. És valahol itt kezdett kicsúszni a dolog a kezemből, egyre gyakrabban fordult elő, hogy felemeltem a hangom, aztán a háromfelé szakadással - Misi egy-másfél éves korával tovább durvult a helyzet. Nem is tudom, hova jutnánk, ha most kopogtatna a negyedik... Most már nem múlik el nap anélkül, hogy valamelyik gyerekkel - vagy minddel - ne "kellene" kiabálni, és az  utóbbi pár hétben valamelyik gyerek biztos kap legalább egyet a fenekére.

És érzem, hogy igaziból az én belső feszültségemet tükrözik. Merthogy folyamatos lelkiismeretfurdalásom van a dologtól. Attól, hogy nem vagyok képes arra, hogy olyan legyek, mint szeretnék. Érzik azt, hogy nem értek egyet saját magammal. És nem tudom elengedni azt a képet, amilyen szeretnék lenni. Talán mert nincs is előttem olyan kép, amilyen három, vagy többgyerekesként szeretnék lenni. Csak olyan nagycsaládos ismerősöm van, aki hasonló gondokkal küszködik, ugyanolyan, vagy legalábbis hasonlóan tanácstalan, mint én. Vagy aki nem emlékszik már, milyen volt, amikor ekkora gyerekei voltak. Olyan pedig nem szeretnék lenni, amilyen anyukám volt. Ő is kiabált velünk, és mi még főzőkanállal is kaptunk :) Most már maximálisan megértem, nagyon hasonló helyzetben volt, mint én, csak sokkal többet kellett dolgozniuk sokkal kevesebb pénzért. De akkor sem szeretném a példáját követni. Még akkor sem, ha kijelenthetem, hogy egy alkalom sem maradt meg bennem, amikor úgy éreztem, hogy igazságtalanul kaptam, és úgy gondolom, hogy jó anyuka volt.

Ha egyfelé kell figyelnem, tökéletesen jól elvagyok mindegyik gyerekkel. Réka azon tulajdonsága sajnos ilyenkor is kiborít, hogy nem képes örülni a dolgoknak, néha úgy érzem, semminek. Nem tudom, hogy én gyerekkoromban milyen voltam, de felnőttként valóban minden apróságot képes vagyok megragadni, ami fény az alagút végén, és csak azt nézni. És a legrosszabb napokban is mindig megkeresem azt, ami jó, és tudok érte hálát adni. (A blogon persze nem ez látszik, mert előszeretettel használom dühöngőnek, de alapvetően én egy  optimista valaki vagyok. Néha persze összezuhanok, mert aggódós vagyok, és néha jól esik panaszkodni is, meg jól esnek az együttérzések és a jó tanácsok, de általában pár óra sem kell, hogy talpra álljak. )  
Az a baj, hogy nem tudom megérteni, hogy miért ilyen. És mivel nem tudom megérteni, elfogadni sem. Ez egy ilyen tulajdonságom, ami nagyon sok dologban előny, de a gyereknevelésben jobb lenne, ha csak simán el tudnám fogadni, hogy ilyen. De amikor ketten vagyunk, ezeket a rohamokat is tudom kezelni, és nem ordítás lesz a vége ilyenkor. Nándi kis kölyökkutya rohangálását meg határozottan tudom élvezni, és nem életveszélyes csapongásnak minősíteni, ha másra nem kell figyelni, hanem együtt rohangálunk és nevetgélünk kettesben. És csak csicsereg és csicsereg. Misivel meg tudom élvezni azt, hogy minden bogár mellé leguggol, és nem rémülten szakadnék kétfelé, vagy háromfelé, az alapján, hogy a többiek éppen merre járnak. 

De a hárommal együtt nem megy. Valahogy nem jófelé megyünk. És nem tudom eldönteni, hogy jók-e a határaink, amikhez ragaszkodok. Vagy egyáltalán ragaszkodok-e a határokhoz, vagy észrevétlenül következetlen lettem. Mert van már olyan, hogy úgy csinálok, mintha nem vettem volna észre valamit, amiért különben szólni szoktam, csak hogy ne kelljen belemennem egy újabb adag veszekedésbe. És talán olyan dolgok is vannak, amiket észre sem veszek, csak rálegyintek, és nem szólok, pedig korábban ügyet csináltam belőle. És elveszítették a gyerekek a határaikat? Még ezt sem tudom biztonsággal eldönteni. 
Holnap, ha lesz időm meg főleg kedvem, akkor majd írok talán arról is, hogy milyen konkrét helyzetekkel küszködök. Talán segít, ha megfogalmazom. 



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

11 megjegyzés:

Zsóka írta...

Én sokszor ezt érzem kettővel is :( hogy nem jó felé megyünk. Akkor összekapom magam, szedem újra a magnéziumot és sokkal jobb lesz :)
alapvetően biztosan magunkat tükrözi az ő viselkedésük, DE nekik is lehetnek nyűgi napjaik, amikor semmi kedvük semmihez, vagy csak vmit belülről éreznek...és akkor alapvetően nehezebb is velük. Még a játékra sem mindig hajlandóak ilyenkor.
Sokszor gondolok arra, amit a férjem szokott felvázolni és bizony igaza lehet. Pár száz évvel ezelőtt több generáció élt együtt. Más volt a gyerekek élete, körülvették őket egész nap a szülők, nagyszülők, nagybácsik...stb. Ma meg "csak" anya van, aztán mennek oviba, suliba. És amikor csak anya van, nincs, aki levegyen a vállráról gondokat, súlyokat. Sztem ez a nehéz a mai világban. És tény, a mi anyáinknak biztosan nehezebb volt, vizet hozni "kintről", begyújtani a tűzhely alá és a pelust is mosni kellett.....meg kell találni önmagunkat, ha ilyen kiabálósak vagyunk, akkor ilyennek kell elfogadni :-D Bevallom, sokszor nekem sincs türelmem, általában kétszer szólok csak, harmadjára megemelem a hangom. Néha jobb és én ezzel kiegyeztem magammal :)

Zsóka írta...

ja, és egy kis meglepi nálam: http://encibaba.blogspot.com/2011/07/meglepi.html

dharma írta...

Azért azt tegyük hozzá,h én egy hisztigéppel is nehezen tudok néha dűlőre jutni és nyugodtnak maradni,nemhogy amikor zeng az egész ház három felé szaladó,háromféle dolgot akaró gyerektől. Akkor már az ember agya is zeng odabent,h is lehetne nyugodtnak maradni??? Sztem mind a három gyereked egy tünemény és már lassan-lassan elkezdődik Rékánál a tinikor,majd amikor már mindezt mindegyik gyerekkel túléli az ember akkor kap visszaigazolást,h jól csinálta-e?
Csak magamból kiindiulva tudom,h huszonéves voltam már,tinikoron túl amikor megtanultam értelmezni/értékelni Anyukámék nevelését. És bár pár dolgot nyilván máshogy csinálok,mint Ők azért imádomszeretem Őket. Nem hiszem,h bármit "rosszul" csináltak volna,csak úgy ahogy Ők érezték anno,ahogy a helyzet hozta.

Kata anya írta...

Hmmm...
Iszonyat nehéz ez a téma Én úgy gondolom.Csak akkor tudjuk meg,hogy jól csináltuk amikor nagyobbak,érettebbek lesznek.
Kiabálás!Hát sajnos Én is azok közzé tartozom aki 1szer 2szer szépen szól utána már nem a halk frekvenciát használja.Ez ellen nem tudok mit csinálni(próbálkoztam de nem megy),így van belém kódolva.
Sokszor vagyok türelmetlen hozzájuk és ezt Én is érzem bent.Amikor már nagyon szakad a húr és pattanásig feszülnek az idegek Nálam és Ők is hisztisek,feszültek akkor megpróbálom azt,hogy veszek egy nagy levegőt otthagyom Őket félre vonulok(megiszok egy kávét) és csupa JÓ dologra gondolok!Csakis olyanra ami boldogá tesz(persze ami velük kapcsolatos).Ez az 5-10 perc "szünet" arra elég,hogy újra kezdödjön minden:)!!!!
Van aki megkérdezi Tőlem és egyben véleményt is mond:milyen nagycsaládosnak lenni?Milyen több felé figyelni?Mennyire nehéz jól beosztani az időt,hogy mind a 3ra egyformán jusson stb......Erre csak annyit tudok mondani:
Három gyermekem van és sokszor nehéz Velük,sokszor nem sikerül jól beosztani az időmet,sokszor feledékeny vagyok DE!Ennek így kell lennie,mert ember vagyok/vagyunk!
Jaaa és még valami amit magamnak sokszor(nagyonsokszor) mondogatok:CSAK POZÍTIVAN!!!!!!
:)

4Gyerek írta...

ettől már csak a háromnál többgyerekesek érezhetik magukat méginkább szaranyának.
részemről megfejelem azzal a témát, hogy Elsőszülöttem nem bírjuk mi kezelni mint szülők. Nem bírnak a nagyszülők sem. Óvónéni is ovi rosszának kiáltotta, Tanítónéni (akire egy panaszom sincs egyébként) is ritkán bírta dícsérni. Mert ő alapból elégedetlen a világgal. Az ő szemszöge tipikusan az, hogy a ragozás nem hiába kezdődik egyes szám első személy ÉN-jével. Ő, csakis ő és kizárólag ő.
áhh, nem panaszkodom itt neked.

Zsu írta...

Magnézium...szedem én is 2 hete...:) mély levegő...próbálok nem kiabálni...van, hogy sikerül, de sokszor szakad a cérna...:S

Timi írta...

Biztos, hogy nem vagy szaranya - hű de utálom már a szót is - számomra a blogodból nagyon nem ez derül ki.
Viszont ember vagy Te is, és talán kicsit irreálisak az elvárásaid magaddal szemben. Három kis korkülönbséges gyereked van a gyerekkor tök más fázisában, segítséged pedig nem sok, ahogy látom. Kikapcsolódásod, saját időd sem, amikor feltöltődnél. Szerintem elsősorban magadat kellene elfogadnod - én kimondom, hogy a kiabálás bizony lehet normális is. Nem jó, de érthető és normális. Én is kiabálok, leginkább csak a naggyal és igyekszem minimalizálni, és persze csak többszöri rászólás után kiabálok. Meg igyekszem fejlődni is, mert tudom, hogy nem jó. De annyi jó is van... szeretjük egymást nagyon, jó nekünk együtt. Nekem is van lelkifurdalásom miatta, de tudunk beszélgetni és tudok bocsánatot kérni. Igyekszem nem őrlődni ezen, ha néha úgy érzem, nem volt helyénvaló, igazságos, akkor helyreteszem Marcival, és magamban is igyekszem lezárni. És készülök én is a harmadik menetre :)
Szóval szerintem jó vagy, normális vagy, szeresd magad :)

Lepkevár írta...

Amikor 1-2 évvel ezelőtt ugyanezen dolog miatt csüggedtem, akkor valaki azt írta nekem (amit te is megfogalmaztál), hogy ha már ezen gondolkodsz, akkor biztosan nem vagy az. A valódi szaranyák magasról tesznek a szaranyaságukra, sőt még csak meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg azok.

Én is az ordítozósok táborát gyarapítom, és bánt is mindig rendesen, viszont azt vettem észre, hogy a gyerekeim ilyenkor tudják, hogy nem rájuk vagyok mérges, hanem a helyzetre, és őket feltétel nélkül szeretem akkor is, amikor valami orbitális baromságot csinálnak. Biztos vagyok benne, hogy ez nálatok is így van.

Jut eszembe, Kalib ezt írta nekem kommentben a minap: "Á, én már tényleg azt gondolom, hogy az ordítozás a gyereknevelés természetes velejárója. Először elmondod kedvesen, fuvolázva, aztán megismétled normálisan, majd megemeled a hangod, és még mindig nem történik semmi, na akkor jön az ordítás. Szelektív hallásuk van fiziológiásan, kurvára nem érdekli őket, hogy mit vartyog az anyjuk, kénytelen vagyok ordítani, hogy odafigyeljenek. Nem dühből, hanem hogy meghallják. Nem velük, hanem nekik. Hát ez az elméleti háttér, ettől még senki sem lesz szaranya :)."

Kikocs, a lényeg, hogy nem vagy szaranya! :)

Réka, Marci és Lackó-Palkó írta...

Ismerős gondolatok :). Én sem tudom sokszor eldönteni, hogy mit tegyek, hogy legyen...stb
Annyi javulás bekövetkezett, hogy mióta dolgozom, kicsit kiegyensúlyozottabb lettem, pedig nem könnyű.
Imádtam otthon lenni a gyerekkel, és sokszor hiányzik, hogy nem vagyok velük. DE ugyanakkor jó újra emberek között lenni, dolgozni, hasznosnak lenni. Hazajövök és gyorsabban, határozottabban csinálom a dolgokat és mégis sokat vagyok a gyerekekkel..
Be kell látnom, igaza volt a férjemnek (bár én is éreztem, de azért mégis nehéz az embernek saját magának bevallani) hogy 6 év sok volt itthon. Zöldültem, szétcsúsztam és rám fért egy kis "kikapcsolódási lehetőség".
Nem lettem karrierista, a toll ugyanúgy kiesik időben a kezemből és egy perccel sem maradok tovább, mint kell :)

j.

Bartos Erika írta...

Ó, Te drága! Ha egy kicsit leveszem Rólad a szemem, máris szaranya vagy! Nem vagy az! Nagyon sokat vagy a gyerekekkel és keveset lehetsz egyedül a saját gondolataiddal, hogy töltődhess! Azt gondolom, hogy a hozzászóló anyukák is megélték és megélik ezt. Szeretjük a gyerekeinket, de gyereket nevelni (24 órás szolgálatban lenni) nagyon nehéz feladat. Kell, hogy legyen olyan meghatározott napod, napszakod, amikor önző módon lepasszolod a gyerekeket! Ha ez nyáron nem megoldható intézményes keretek között, találj egy diákot, aki zsebpénzért vigyáz rájuk két órát, hármat! De akkor húzz el otthonról! Az is lehet, hogy régóta vagy otthon. Hiányzik a felnőtt társaság, lehet, hogy nem mindenki szeret róla beszélni, de begőzölünk egy idő után az ammónia szagú pelusoktól, a toporzékolástól, a rendszeresen kiboruló ételtől, a szétdobált játékoktól. Nagyon vigyázz magadra! Azt viszont szerintem jól látod, hogy magadat kell regenerálnod! Nem baj ám, ha lát a gyerek önző anyut és az sem, ha nem szokja meg, hogy ő forgatja a világot! ... valójában a világ forgat minket! Erika

ilgya írta...

Csak annyit irok ide,hogy sok szaranya örülne,ha fele annyira lenne olyan ,mint Te!♥♥♥
Írd ki magadból,már az is sokat segít:)

Megjegyzés küldése