Misi

A várakozásból leginkább a magány és a félelem maradt meg. Egyiknek sem volt valódi indoka, mégis volt, és mindkettő el is múlt. Emlékszem arra, hogy még csodálkoztam is rajta, hogy a rettegést elvágták a köldökzsinórral együtt. Kint volt, sírt, és már semmi nem számított.
Aztán az őrzőben nagyon hiányzott, de a szobában velünk lehetett, és néztük, és dajkáltuk, és egyikünk sem tudta mondani, hogy szép. Csak hogy aranyos, és édes, és hogy mennyire jó, hogy itt van. Ezt másnap mertük csak bevallani egymásnak, mikor már tényleg szép lett. Mit szép, gyönyörű! Érdekes, hogy a képeken nem látszott, hogy leginkább a teknősre hasonlított a Doktor Bubóból. A képeken is gyönyörű, ahogy most is.

Aztán emlékszem a reményre, mikor az első éjszaka nem hozták, csak hajnalban. Hogy hátha lesz egy gyerekem, aki tud aludni éjjel. És persze aztán az átnyögdécselt éjszakák és végnélküli hajnalozások is élénken élnek bennem... Meg a testvérek öröme, az, hogy mennyire helye lett azonnal a családban.
Mennyire jó volt a nyugalom ezzel a harmadik Misivel, hogy megvan a rutin, hogy megvan a rugalmasság, az elfogadás, hogy jó minden, akárhogy is van. Megvan a tudás, hogy minden nehézség elmúlik, ahogy minden pillanat is: nem csak remény és hit, hanem bizonyosság. A születésével indult a blog is.

Aztán jött az anyajegy, a félelem, az aggódás, a műtét. Az öröm, hogy tudtam annyira vele lenni, hogy elaludt a műtét közben. A percek, mikor vittem az alkoholos üvegcsét a szövettanra, benne azzal a darabkával a gyerekemből, ami akár meg is ölheti. Mandula alakban vágták ki, a fehér bőrén a sötét kerek folt pont olyan volt, mint egy gonosz szem. Nem akartam ránézni, de muszáj volt.
Aztán a megkönnyebbülés, mikor két nap múlva jött a telefon, hogy semmi baj, csak egy másik anyajegy nőtt az eredeti alá. Pedig két hét múlvára ígérték az eredményt. Azóta is hálás vagyok annak a doktornőnek, aki ismeretlenül is tudta, hogy mit élhetek, élhetünk át, és felhívott, nem hivatalosan.

És emlékszem az első nyárra, babakocsizásokra és a teraszon a járókában hempergésre, hogy az volt jó, ha volt körülötte nyüzsi. Egy csomó járókája volt életvédelmi okokból... Egyszer Nándi rá is ugrott a hasára, mikor a földön feküdt, akkor is volt egy körünk az ügyeleten. Nándi nagyon féltékeny volt rá, nagyon fájt neki, hogy lett Misi, legalább annyira, mint amilyen jó testvérek és barátok lettek mostanra. Aztán lett az ügyesmisi, aki megtanult ülni meg mászni meg állni, és kiugrott a kiságyból, és megint aggódhattunk érte, mert útközben elkapta a kiságy sarkát is. Aztán májciszta derült ki, és akkor azért aggódtunk. Meg mert neki is lilult a szája, mint Nándinak... Misivel mindig aggódunk valamiért.

És a nagy zabálásokra is emlékszem, amiket csapott már picin is. Benyomott 9 hónaposan két teljes nagy szelet lekváros (cukor nélkül direkt neki tettem el még nyáron) kenyeret héja nélkül. És számolás és mérték nélkül evett mindent, már nekem kellett odafigyelni, hogy ne adjak annyit, amennyit kér. És utálta, hogy ő mást eszik, mint mi, nem akarta a pépeket, és még két évesen sem ette meg a krumplipürét, mert az bébikoszt, és ő nagyfiú már. Hiába ettük mi ugyanazt.

És nagyon lassan kezdett beszélni, már aggódtam is érte, hogy mi lesz vele így, mert semmit nem mondott, pedig a tesók így meg úgy... És azért is, hogy lassabb mindenben, mint a többiek, és hogy biztos azért, mert nem foglalkozom vele annyit, és szegény, szegény legkisebb. De bizony arra is emlékszem, hogy kikövetelte ő magának a figyelést, ha ketten voltunk, mert a többiek oviban, nonstop foglalkoztatás volt, egy tányért nem lehett elmosni mellette. Vonatoztunk vég nélkül. A tesókkal viszont mindig szívesebben volt, van, mint felnőttel.

Aztán emlékszem arra is, hogy már kicsinek is mindig hagyni kellett, hadd bőgjön egy kicsit, utána már meg lehetett vigasztalni, de ami benne volt, annak ki kellett jönnie. Micsoda altatások voltak így! Ezt most is megtartotta, ha jön a hülye, annak mennie is kell, ha beleszakadunk, akkor sem lehet elkerülni. És közben a rengeteg vidámság, a világ legboldogabb kisfiúja, aki mindenben talál magának örülnivalót. A próbálgatások, hogy ő is mindent, amit a nagyok, a hatalmas figyelem és koncentráció, és az akarat, az akarat, az akarat...

És aztán A baleset, ami miatt másfél éves korától egyszerűen kimarad minden, mert minden elé odatolakszik ez a fránya május 5-e, ami közel van mindenhez, ami eszembe juthatna. Még mindig nem voltam képes feldolgozni, és előbb-utóbb azt hiszem, le kell írnom majd, mi is történt azokban a napokban, egy év elteltével még mindig olyan, mintha tegnap lett volna. Aztán a gipszes napok, az a hihetetlen önfegyelem és kitartás, amivel tanított minket az Életre: türelemre, kitartásra, kihozni a legjobbat abból, ami jutott, és nem vágyni többre, mint amit lehet. Alig kellett nemet mondani neki. Ahogy táncolt ülve, és megtanult gipszben járni, pedig mondták, hogy nem fog, hogy motorozott, és ripityára törte az egészet. Hogy hetekig nem mertem, csak inget adni rá, mert nem akartam a fején semmit áthúzni. Aztán a nyár, a barnára sült Misi, az esküvő, hogy végigtáncolta velem az egészet, és boldog, és békés, és minden jó neki, mindenben partner a tesóknak, csak velünk dacolgat. De mindent megbocsájtunk, mert él, mert van, mert velünk van. Két születésnapja van. Az egyiket, a harmadikat ma ünnepeljük.

Isten éltessen Misike!