Nem tudok betelni

Misivel és az ő biciklizős tudományával.
Annyira édesen csinálja. A nagy felfedezés -mármint hogy tud biciklizni - másnapjának kora reggelén felébredt, és átjött. Leült a lábamnál, és néma csöndben olvasgatott valamit. Egy darabig még próbáltam aludni, aztán feladtam, és felületm. Misi azonnal összecsukta a könyvet, és felderült arccal közölte, hogy végre akkor mehetünk bringázni. Úgyhogy már reggel fél hétkor kint nyomtuk a fűzfa körül. Vagyis Misi, én meg figyeltem, hogy jön-e autó.
Csak a 12-essel megy, mert azt biztonságosabbnak érzi, leér jól a lába. Igaz, nem lehet vele száguldani, de neki elég. Nekem is :) Réka az új bringájával úgyis csak egy sárga villámnak látszik... Sárga nagyon boldog villámnak.
A fel-le szállást úgy tanulta meg, hogy elmagyaráztam neki ugye, hogy a lenti pedálnál levő lábával támaszkodik a földön, a fenti pedált pedig megnyomja, elindul, és akkor felteszi a másik lábát is, és teker. Rendesen tanulta. Beállította a pedálokat, és motyogta magában, hogy ezt fent, akkor ezt lent, ezt nyomom. Ha nem sikerült, csere, és elölről. Amikor sikerült, nagy örömködés: "Anya! Látod, mit tudok? SIkerült!" Majd 3-4 méter után megállt, és elölről. Addig, amíg mindig sikerült.
Tegnap este már túrára indultunk, legalábbis az ő léptékével mérve. Elmentünk kb. 800 m-t, aztán vissza haza, majd 500 m és vissza. Ismerősökhöz vittünk mindenféléket, amíg én beszélgettem, ő tudománya teljes tudatában rótta a köröket és hosszokat körülöttünk, öntudatosan bezsebelve az arra járók dicséreteit, hogy ilyen kicsi gyerek pótkerék nélkül és a többi. A végén azért mondta, hogy kicsit fáj a keze meg a lába. :)
És a fejlődés persze folyamatos, míg tegnap még egyes sebességen követtem őt a túrán, a mai kirándulásunkon már 4-esre kapcsolhattam. Igaz, ő az utolsó a bandában minden versenyben, de teljesen jól lehet vele haladni. És nagyon fegyelmezett, kérdezi a szabályokat, a táblákat, figyel rá, hogy a szélén menjen,  imádja a bukósisakot és a mellényt. És viselkedik. Nem lehet kibírni vigyorgás nélkül. Rákönyököl a kormányra várakozás közben, szinte előadja, hogy ő most vár, hogy indulhassunk. Meg ilyenek. Kár, hogy nem tudom ezeket fotózni... Nagyon boldog, hogy teljes jogú tagja a bicajos társaságnak.

És megállapítottam, hogy mekkora szabadság is az, mikor mindenki két keréken közlekedik. Persze csak ha nincs forgalom...