Tudatosan szeretni


Csomószor eszembe jut, hogy ha nem olvasnék utána dolgoknak, akkor vajon milyen anya lennék. Néha azt gondolom, hogy talán sokkal jobb, még gyakrabban meg azt, hogy elviselhetetlen. Legalábbis nagyon sokszor kell legyőznöm magam, hogy megfelelően viselkedjek. Aztán még az sem biztos, hogy megfelelő az, és nagy eséllyel így is megkapom majd a kamaszodó kölkeimtől a magamét, akármennyire is igyekszem úgy szeretni, ahogy ők akarják, hogy szeressem őket. Mert az kevés, ha én tudom, hogy szeretem őket.

Akárhogy is van, a szeretetnyelves könyvért borzasztóan hálás vagyok. Szívből remélem, hogy nem hülyeség, főleg azért, mert úgy látom, hogy tök jól működik. Ha nem is kell minden szót szentírásként venni, bizony nagy segítség. Persze mindig vannak válságok, meg nehézségek, amikor jó újra és újra átgondolni, hogy mi is volt, hogy is volt, előjönnek olyan részek, amiket korábban lelegyintettem, és le lehet legyinteni olyanokat, amiket korábban egy az egyben akceptáltam. És lehet, hogy másoknak remekül mennek ösztönből a változások követései, de nekem bizony kell figyelnem. Ebből is látszik, hogy most megint olyan időszakomat élem, hogy szakirodalom nélkül a gyámügy réme Damoklész kardjaként függne felettünk.

Amikor az embernek gyereke születik, akárhogy is nem bírja különben a fogdosást és a testi közelséget, ahogy én is, teljesen természetes, hogy folyamatosan szeretgeti a csöppet. Egyszerűen jó volt csak hozzá érni is, még akkor is, amikor 24 órából 20-at kézben volt. És annak ellenére, hogy ennyit kellett rincálni a kis fenekét a lányunknak, a későbbiekben csak eltűrte, ha puszit kapott, utálta, ha felvettük, nem szeretett ölbe ülni, talán elege lett az első 9-10 hónapban ezekből. Esetleg a lábát engedte, hogy simizzem esténként. Nehéz volt elfogadni, és nem annak venni, hogy utál minket, de megszoktuk. Amikor Nándi megszületett, nagyobb lett, és boldogan gurgulázott a csiklandozástól, Réka is kérte nagy ritkán, hogy csikizzük, nevetett erőltetve, de nem élvezte, csak nem akart lemaradni. És így elteltek az évek, és az én nagy ló 7 éves lányom megint ölbebaba lett. Hálás, ha megsimogatom a fejét, amiért egy-két éve még rámszólt, hogy hagyjam, mert mondjuk összekócolom a haját, ami fél évben egyszer lát fésűt. Beül az ölembe, és összekucorodik icipicire. Jön, és ölel, és puszil, kis cica lett. (Jó hegyes és nagy körmökkel...)
Én pedig megszoktam a visszautasítást az évek alatt, és úgy szerettem, hogy nem erőltettem ezeket, mert neki ez nem jó. És most jó nagy adag tudatosság kell hozzá, hogy visszaszoktassam magam, hogy csakúgy mentemben megsimogassam a fejét vagy megvakargassam a hátát, vagy ha látom, hogy rosszkedvű, ölbe vegyem,  hogy odaüljek az ágya mellé simogatni, hogy meg akarjam fogni a kezét, ha sétálunk.

És még nagyobb adag tudatosság kell hozzá, hogy kezeljem valamilyen módon azt a féltékenységet, amit ez a bújósság és érintős szeretet Misiben kiváltott. Akinek a legtöbb világraszóló - és főleg világra kiáltott - baja gyógyítható annyival, hogy megfogom a kezét. És amíg abban egyetértünk a világ nagy részével, hogy nem lehet túlszeretni egy gyereket, ott azért lennének vitás pontok, hogy mik a határok egy szívesség és egy ajándék szeretetnyelvű gyereknek. Folyamatosan aggódok, hogy önállótlan és anyagias gyerekeket fogok majd nevelni. Azért mégis bízom a szakirodalomban és a tudatosságban. 20 év múlva kiderül.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2 megjegyzés:

Erika írta...

A gyereknevelésnek szerintem pontosan az a legnagyobb nehézsége, hogy csak akkor derül ki jól csináltuk-e, ha felnőttek. Még én sem merek fellélegezni, mert még mindig kell pár év, hogy kiderüljön a fiúk milyen felnőttek lettek.

Heni írta...

Szerintem neked nagyon jó a módszered, szuperek a gyerekeid.
A türelmed irigylésre méltó, most már igaziból is láthattam :)

Megjegyzés küldése