Én vagyok a kedvenced?

Nándi nekem szegezte a kérdést, miután csak neki vettem egy dobozos üdítőt, a tesóinak nem, és mondtam is, hogy nem is fognak kapni most ők semmi extrát, mindezt a szombati kettesben vásárlás alkalmával:
- Anya, én vagyok a kedvenced?
- Te vagy a kedvenc Nándim - ütöttem el a kérdést, de sokkal okosabb ő annál, hogy ezzel megnyugodjon. Pár perc csend után megkérdezte, egyértelműsítve a kérdést:
- De engem szeretsz legjobban?
Mit lehet erre mondani?

Én azt mondtam némi hezitálás után, megpróbálva felidézni a Testvérek féltékenység nélkül c. könyv ide vonatkozó passzusát, sikertelenül*, hogy igen, legjobban szeretem őt. Megpróbáltam kicsit áthelyezni a hangsúlyt. Aztán pár perc múlva, miközben beszélgettünk erről arról, mondtam azt is, hogy a testvéreit is legjobban szeretem. Talán nem vettem el mindent tőle.

Mit lehet egy ilyen direkt kérdésre mondani?
Mindegyikük a kedvencem, és mindegyiküket legjobban szeretem. És ez nem önáltatás, hanem egyszerűen így van. Néha próbálom rajtakapni magam, hogy kedvencem-e valamelyik, megfogalmazni, hogy miért is szeretem valamelyiket jobban, mint a másikat, de még ha az ördög ügyvédjét játszom is, nem tudom egyiket sem a többi elé tenni. Egyik percben az egyik, a másikban a másik, még azt sem mondhatom, hogy valamelyik többször van legjobban szeretett pozícióban, hogy jobban szeretnék bármelyikkel kettesben lenni, vagy játszani, vagy akármit. Ott már sokkal egyértelműbb tudok lenni, hogy kivel tudom legjobban éreztetni, hogy szeretem, de ez független az érzelmeimtől, inkább a képességeim, személyiségem függvénye.

És egy kis színes így a végére, ami reményeim szerint zárja lassan ezt a hullámvölgyet, amit tapostunk a napokban.
Nándinak találtunk új (használt) nagyobb bicajt, nagy konfliktus, ki próbálja ki, hogyan, mennyit mehet rajta kicsoda, aztán már az is, hogy ki hova néz, és merre görbül a haja. Örül az ember mindig az ilyesminek. Aztán ráadásul sikerült fagyiból Rékának lemaradni a kedvencéről, nagy szomorúság. Vagyis mégnagyobb. Aztán Nándi nekiadta az övét, mert neki még jutott. Ilyen dumával:
- Réka, ha nem zavar, hogy már beleharaptam a fagyimba, neked adom az epreset. Mert nagyon szeretlek. De a másik fagyi tovább fog nekem tartani, ne legyen rossz neked miatta! Nagyon szeretem a Rékát.
Nekünk azonnal magától értetődően Annapetigergős szemöldökünk lett Gergővel, nagy összenézés, Nándifejmegpuszilgatás. Egy perc csend, fagyievés, megszólal Réka:
- Én is nagyon szeretlek Nándi, csak én nem mutatom ki.


*A sikertelenül annyit takar, hogy az jutott csak eszembe, hogy nem mondjuk, hogy őt szeretem a legjobban, de nem jutott eszembe, miért, talán azért, mert akkor szembesítem vele a gyereket, hogy a szeretetünk elveszíthető? Aztán még az is, hogy ha valamelyiket jobban szeretjük, igenis valljuk be magunknak, és kezeljük a helyzetet tudatosan. Pedig ott voltak a jó kis képregények, hogy mit kell ilyenkor mondani, de se kép, se hang.