Misi az oviban

Most már 4 hete ovis a legkisebbünk is. Hivatalosan még nincs vége a beszoktatási időszaknak, de azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy valódi ovis lett a Misi.

Pár nap alatt felfedeztük, hogy ha engedélyt kap az iPad reggel, akkor sírás van, ha nincs játék, nincs sírás sem. Nem volt nehéz döntés a csomagtartóba száműzni Gergő táskáját, mostanra már szóba sem kerül, hogy esetleg megkaphatják-e. És azóta Misi boldogan megy be a csoportba, úgy kell visszahívni pusziért, van, hogy meg se hallja. Tegnap volt kis beszélgetnivalóm az óvónénivel, aztán bekukkantottam a csoportba, mindkét fiam ott ült az egyik kisasztalnál, és elmélyülten rajzolgatott.

Az új óvónéni, aki pár hete érkezett, meg is lepődött rajta, hogy Misi éppcsak betöltötte a két és fél évet, annyira talpraesettnek látja. Teljesen nagyovisként viszi a tányért, a poharat, tartja be a szabályokat. Mondta, hogy mára már elég keveset van Nándi nyomában, már egyedül is kimegy a mosdóba, ha kell, nem kell hozzá a társaság, saját pajtásokkal játszik, saját dolgai vannak. Annyira, hogy a minap már konfliktusuk is volt egy NŐN, a barátnőm három és fél éves kislányán vesztek össze. Férfimódra lejátszották, szóban majd birkózással, és Dóri Misit választotta. Bevonultak a szobánkba, és nem mehettünk be utánuk. Magukra csukták az ajtót, és ott főzőcskéztek.

Szeret oviba menni. Nagyon. Örömmel öltözik, készül, megy. Szerintem büszke is rá, hogy ő már ovis. Néha becsületből mondja, hogy nem akar menni, mert a többiek is mondják, de minden meggyőződés nélkül. Múlt héten beugrottunk a családi napközibe, ahova járt. Azt hittem, örömmel megy majd, hiszen most már szereti az ovit is, meg minden. És nem. Sírt, hogy ne menjünk be, és végig húzogatott, hogy menjünk már haza. Fura.
Sokat mondogatja, hogy ő már nagyfiú, nem kicsi, nem kisbaba, hanem nagy. És eper. Egy tipikus párbeszéd:
- Mivan, te jócsont Misi?
- Nem vagyok jócsont!
- Csak Misi?
- Nem vagyok Misi!
- Akkor mi vagy?
- EPER!
- Jócsont eper?
- Csak eper vagyok!

Annyira ki tud akadni tőle, hogy ha kicsinek tituláljuk, hogy hihetetlen. Pedig kicsi a borhoz, az autóvezetéshez, ahhoz, hogy felálljon az ablakba, vagy meggyújtsa a gyufát, és még számtalan más dologhoz. Szerintünk. Szerinte ő már elég nagy bármihez.
Sokat javult a beszéde, lassult, jobban igyekszik, hogy megértsük. Ezért elég hálás vagyok :) Önállóbb, mint Réka. De azért nem csak jót tanul ő sem.

- Takarodj innen!!!
- Hát ezt meg hol hallottad?
- Egész nap ezt tanulom az oviban. Az Olivértől, mert ő rossz.

(Egyébként Olivér nem is olyan rossz, ma ünnep volt az oviban, az alapítót ünnepelték misével. És bizony Olivér csendben ült a mamája mellett, míg az én három gyerekem több zűrzavart csinált, mint az egész oviscsoport...)

Szóval intézményesült gyerekeim vannak, én pedig fáradt vagyok még mindig, de egészen másmilyen fáradtság ez, mint tavaly ilyenkor. Jó érzés, hogy jó helyen vannak, és jó nekik, és közben én kifáradhatok olyan dolgokban is, amik egy kicsit mások, mint az utóbbi évek hétköznapjaiban. Érdekes, hogy nem volt nehéz elengedni ezt, de nem volt az. Örülök neki.