Nagycsaládban élni jó :)

Már elég régóta érik bennem ez a poszt. Most (megint) határozottan, kifejezetten és hatványozottan időszerű. Egyre több megint az olyan nap, hogy már sokkal hamarabb elkezdek kiabálni, meg elfogy a cérna és teljesen felesleges szentbeszédeket tartok - többnyire üvöltve. És csúnyákat mondok a gyerekekre. Amit valljuk be, nem kéne. Azért látom, hogy nem hatja meg őket, semennyire sem, pontosan veszik, hogy ezek csak szavak, amivel levezetem a mérgem. (Apukám volt ilyen) A szerepjátékokban sem jön elő. De azért ott a kisördög, hogy mi van, ha 16 évesen meg majd jól a fejemhez vágja, hogy erőszakos kis dögnek neveztem, mert fél órán keresztül nem hagyott békén valamiért, amit mondtam, hogy megkap, csak nem pont most. Legjobban azt utálom (de csak hajszálnyival vezet a "kedves" szavak előtt), mikor olyanokat mondok, hogy mert soha nem vagy képes erre meg arra, meg hogy mert neked mindig ezt vagy azt kell csinálnod. Meg hogy nem igaz, hogy egy percre nem tudtok békén hagyni. Mert ezek nem igazak. És ahogy kimondtam, már ott is a lelkiismeretfurdalás, hogy azért sikerült bepakolni a mosogatógépet, és valahogy a száraz ruhát is össze tudtam hajtani. Sőt, lehet, hogy a nethez is odaszöktem napközben, bár az igazán ritka mostanában.

És az a durva, hogy hiába telik el a nap úgy, hogy szinte semmit nem csináltam a lakásban, hogy elnyel minket a káosz, úgy érzem, hogy mindeközben egyátalán SEMMIT nem foglalkoztam a gyerekeimmel. Lehet, hogy megint kellene írnom egy napunkat percről percre, mert fel nem tudom fogni, hogy hova folyik el az idő. De lehetetlennek érzem, hogy annyi időkre odamásszak a géphez, vagy akár papír-ceruzához, hogy felírjam, hogy mi történt az elmúlt negyed órában.
Nyilván van tiszta ruhájuk, és eszünk napjában többször is, és többnyire a káosz nem is a földön van, hanem egy - és több - szinttel feljebb. Legalábbis reggel, mielőtt felébrednek, mondjuk ebben apjuknak elég nagy része van. Nyilván vannak kívánságok, nem is kevés, amiket teljesíteni kell. De tudom, hogy Rékával nem játszottam hetek óta egyátalán, holott neki van erre leginkább szüksége. Inkább biztosítottam neki, hogy nyugodtan játszhasson. Meséltem neki párszor. Meg néztem vele mesét egyszer-kétszer. Néha üldögél az ölemben, amíg Misi ki nem túrja. Misivel igen, vele elég sokat játszom, vagyis megyek vele, ahova vonszol, meg ülök mellette, bár gyakran látványosan rosszul érzem magam ettől, de ez az ára, hogy a másik kettő tudjon békésen játszani. Nándival is nagyon keveset, őt viszont szeretgettem, neki az elég. Vagyis abból ítélve, hogy megint többet harap, nem biztos.
Elég ritkán hallom, hogy "anya, autozosz velem?" gondolom feladta...

Azért is örülök az enyhébb időnek és a programlehetőségeknek, mert nem megyünk egymás idegeire a lakásban. Kelünk olyan 6 körül, és 9 felé már többnyire sík ideg vagyok, és Misit egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Addigra mindhárom gyereket és magamat többnyire felöltöztetem, megreggeliztetem, jut kb. 15-20 perc netezésre idő (amíg Gergő itthon van, és őszintén szólva a wc-be menekülök ezért a negyed óráért), elindítok egy mosást, ha Gergő nem csinálta meg előző este, akkor a mosogatást. És nagyon gyakran csak ennyi. Jobb napokon belefért ennél több is.  3 órába. A minap belevágtam valamibe reggel, hogy nem igaz, hogy nem fér bele, és nem fért. Még fél10-kor is pizsamában voltunk.
Gondolkoztam rajta, hogy felkelek korábban, de rájöttem, hogy hiába, mert Misi kelne velem, hiszen hajnalhasadtától pisilni sem tudok kimenni, mert akkor neki reggel van. És akkor megint ott vagyok, ahol a part szakad. Este meg nem megy. Nem és kész.
Ma egész délelőtt ugye bandáztunk, délben aludtak, én kicsit itt ültem, meg fényképeztem a ruhákat, meg konyhában ezt-azt. És felébredtek, és mikor már fél órája teljes volt a banda, azt mondtam, hogy EL, EL, EL, EL! És elmentem a 3 gyerekkel motorozni. Úgy, hogy itt nincs járda.  Mert még az is kevésbé stresszes volt. (Egyébként a beígért 3 szem kólás gumicukor fejenként megtette a hatását, Réka meg Nándi nagyon együttműködőek voltak)

Akartam írni arról is, hogy igaziból, ha jobban belegondolok, sokkal szarabb anyák vannak nálam. (Réka azt mondta, jó anyuka vagyok, mert nevelem őket, és valahol igaza van. :) )
Mert egyébként tényleg, lehetnék részeges is, és verhetném is őket okkal-ok nélkül. Beszélhetnék velük sokkal sokkal csúnyábban is azzal, hogy akár komolyan gondolom, amiket mondok. Meg úgy egyátalán is. Vagy egyátalán nem beszélnék velük. Vagy éheztetném őket és bezárnám őket hosszú időkre egyedül, esetleg Rékát cigiért is elküldhetném a boltba. Vagy lopni. Szóval nagyon sok módja van annak, hogy igazán szar anya legyek, és a legfőbb ismérve ennek biztos az lenne, hogy nem gondolnám mindeközben azt, hogy szar anya vagyok. Például azzal magyaráznám, hogy az életre nevelem, vagy ilyesmi.

Lehet, hogy én mások szemében jó anyának tűnök, legalábbis kapok innen-onnan visszajelzéseket erről. Biztos azért is, mert nagyon sok mindent nem látnak, amit és ahogy mondok és teszek, mert azok nagyon messze vannak az igazi jó anyától, meg az én elveimtől. (Olvastam olyant, hogy mielőtt gyerekeim lettek volna, elveim voltak, ezzel nagyon mélyen egyet tudok érteni. ) Biztos azért is, mert másoknak megbocsájtunk olyan dolgokat, amiket magunknak nem nézünk el. (Persze fordítva is van ilyen :) )

Biztos, hogy vannak dolgok, amikre úgy tűnik, hogy van mentségem. Nincsenek a közelben nagyszülők, rokonok, barátok, akik segíteni tudnának. Nincsenek intézmények, amik befogadnák a gyerekeket rövidebb, hosszabb időre, najó, Rékát igen, de nyáron, mikor a barátai sem járnak, nem kényszerítem. Nincsen akkora bevételünk, hogy a fenti segítségeket idegenektől megvásároljam.
De például, ha most nem blogolnék, hanem éppen takarítanék, amit inkább kéne, akkor biztos nekiállnék üvölteni, mert éppen most három gyerek motorozott keresztül a nappalin, amit tilos. Naponta hallják. Többször. Kivált Misi nem veszi tudomásul, a többiek csak utánozták. Így most úgy csináltam, mintha nem láttam és hallottam volna, ami garancia arra, hogy pár perc múlva újból meg fognak jelenni és még holnap is, mert hátha. Magamnak köszönhetem.
Az ilyenek is érthetőek, hogy nem cipelem fel meg le a lépcsőn Misit, ahogy szeretné, vagy hogy nem szórakozunk azzal, hogy 234-szer visszaadok valamit, amit eldobott, hanem bőgje ki a bánatát, aztán jólvan. De Gergő többször emlékeztette Misit a farkast kiáltó fiú meséjére, hogy könnyen úgy járhat, mint ő, mert egyre gyakrabban fordul elő, hogy egyszerűen nem nézem meg, hogy miért sír, csak 1-2 perc után, mert többnyire semmiért.  Mondjuk lefekszik, aztán ordít, hogy segítsek felállni neki. Vagy ledobja a cumiját az emeletről, én meg menjek utána. Vagy csak úgy ordít egy kicsit, mert nem vagyok a közelében. Vagy azért, mert a közelében vagyok. És igaziból az elveim szerint valami tuti kis más programot kéne kitalálnom neki a lépcsőzés meg a dobálózás helyett. Meg a bőgés helyett.
És megtehetném, hogy nem blogolok, nem dőlök el, miután lefektettem este a gyerekeket, nem dőlök el, kezdek el olvasni vagy netezni, mikor délben pihenésidő van, hanem nekiláthatnék a környezetemet magam körül rendbe szedni. Megtették ezt olyan sokan már előttem, mellettem is, nekem mégsem megy.
Szóval velem van a baj. Ez egy 21. századi hülyeség, hogy megérdemlem. Nem, mert nem végeztem el a dolgomat.

És hiába, hogy csak akkor van a gond, ha valamit csinálni akarok, hiába vannak mentségeim, hogy fáradt vagyok, hogy nincs segítségem (a hitemen kívül, ami rengeteget segít, amikor eszembe jut oda támaszkodni,) akkor is, a magam szemében szaranya vagyok, aki nem képes hatni a gyerekeire csak fenyegetőzéssel. Szaranya, aki türelmetlen, vannak napok, amikor már első rászólásra kiabál és a férje csukja az ablakokat, ha gyereket nevel. Akinek a leghőbb vágya, hogy pár napra, vagy inkább egy hétre megszabaduljon az összestől, hogy két napot átaludjon, és kitakarítsa a házat. És ne csináljon semmit. Vagy csináljon valamit a férjével kettesben. És időnként teljesen megőrül a gyerekek hülyeségeitől, és néha nem tudja felfogni, hogy egyszerűen csak kicsik, és olyan dolgokat vár el tőlük, ami abszolút baromság.

És ha valaki még ezek után is azt mondja, hogy nem vagyok szaranya, akkor is az vagyok, mert a magam szemében, a magam elvárásaival szemben az vagyok. Mert nem így akarom csinálni. És alkalmatlan vagyok arra az anya-szerepre, amit én jónak tartok. Úgy akarom csinálni, ahogy akkor csináltam, amikor egy gyerekem volt.  Amit még jó napjaimon sem tudok. És most éppen mélypont van. Csak az vigasztal, hogy mindig van feljebb, és hogy sosem késő változtatni, és hogy a felhők felett kék az ég.

Egyetlen egy dolog tudja majd igazolni, hogy általánosságban jól végeztem a dolgom, ha 20 év múlva, 30 év múlva a gyerekeim boldogok lesznek, és még mindig szóba akarnak állni velem. Mert ez az egy számít.

Hogy végre nincs olyan dög meleg, elkezdtünk kicsit több programot csinálni, mászkálni. A három gyerekkel már nem igazán pálya a motorozás meg sétálás, mert hárman háromfelé, inkább játszótér, ilyesmi.
Vasárnap meg kicsit összecsúszott a napunk, fél 2kor Misi már fenn volt egy ideje az alvásából, és Rékáék a harmadik mesén voltak túl, ami nagyon durva túlkapás, de mi felnőttek is meglehetősen rossz állapotban leledzettünk, úgyhogy felkerekedtünk inkább, és elmentünk a Közlekedési Múzeumba. Ami jó ötletnek bizonyult, ráadásul nem kellett belépőt sem fizetnünk, azt mondták, Nándi miatt. :)
Réka is elvolt, de Nándi meg Misi abszolút elemében volt. Főleg a terepasztaltól. Sajnáltam, hogy nem vittünk fényképezőt. Még Gergőnek is találtunk egy számítógép-kiállítást, ami meg őt érdekelte. Fura, hogy azok a gépek, amikkel mi játszottunk 20-25 éve múzeumi darabok... Olyan másfél órát voltunk, addig bírták ép ésszel, aztán kezdtek megbolondulni.

Mikor odafelé mentünk láttuk Apát, Anyát, Petikét és Gergőt az annapetigergő könyvekből. :D Ez nekem volt a legnagyobb élmény, főleg, mert én soha nem ismerek fel senkit, még a két Pa-dö-dö mellett is képes voltam elmenni  :) Ott lelkendeztem a gyerekeknek, Réka kicsit nyújtogatta a nyakát, majd megkérdezte, hogy  Anna hol van, részükről ennyi volt. Talán már írtam, hogy 1-2 éve Rékának elég nagy sokk volt, hogy ők nem mesehősök, hanem valódi gyerekek, igazi házban laknak, úgy tűnik, egész jól beletörődött :)

Hétfőn meg állatkertben voltunk Heniékkel, elég vicces volt így a 2 anyuka 6db 6 éven alulival, de elég jól boldogultunk, és nagyon gyorsan elrepült a nap. Egyébként az az elosztás, hogy 2005-től minden évből van gyerek.  2009-ig :) Állatot elég keveset láttunk, és többször eleredt az eső, amitől be kellett menekülni mindenféle állatházakba, de ettől függetlenül nagyon jó kis napunk volt. Nagyon jó látni, hogy hogy okosodnak, Réka gondolom akarata ellenére, de nagyon sok mindent megtanult múltkor, amit most hallottam vissza tőle.
Egy hely van, amit nem ajánlok sok kicsi gyerekkel rendelkezőnek, a Pálmaházat. Most mentünk be először, de többet nem fogunk. Azonnal eltűnnek szem elől valamelyik kanyarban, Nándi után komoly hajtóvadászatot is kellett rendezni - bár ez nem meglepő, bement az egyik oldalházba, ahol madarak voltak - ráadásul a kijáratnál kezdődik a labirintus, és amíg a babakocsikkal bajlódtunk kifelé, csaknem beszaladtak 3-an a hatból. No, az igazán vicces lett volna.
Misi még talán még jobban élvezte, mint múltkor, legjobban most a madarak tetszettek neki, különösen a flamingók. Üvöltözött, hogy "kááákkkááá!!!" Most nem felejtettünk el száraz kenyeret sem vinni, így jól meg is lettek etetve a kacsák. Bevittem a kecskékhez is, az kicsit tetszett neki, de amikor közel jött egyik-másik hozzá, mutatta neki, hogy menjen el: rámutatott, integetett, és puszikat dobált :D
Fényképezőt hozott ugyan Heni, de az első kép után kiderült, hogy elemet kéne cserélni :) De nem is lett volna nagyon idő rá, mindig volt valami.

Ma meg szintén Heniékkel voltunk itt mögöttünk a pataknál. Elég régen voltunk mi is, valamikor tavasszal, valahogy nem mentünk, de most elég jól sikerült. És szintén kár, hogy nem vittem fényképezőt :) Találtak egy csomó mászó-helyet, fenéken csúszdáztak lefelé, meg dobáltak kavicsot, horgásztak, a gumicsizmás lábukat - és nadrágjkat - lógatták a patakba, és rettentő sárosan, koszosan, éhesen és fáradtan értünk haza. De mind nagyon jól érezték magukat. És Misi végig gyalogolt, amitől meg nagyon büszke vagyok rá, mert elég nagy távolságot tettünk meg. Igaz néha eldobta a cumiját, és sírva mutogatta, de nem hatott meg. A kukásautótól viszont nagyon megijedt, mikor az utcánkhoz értünk, pont jött, és nagyon sírt, és mutogatta, hogy menjünk vissza inkább. Akkor felvettem.

Szóval ilyeneket csinálunk mostanában, és nagyon kár, hogy nem többet, mert itthon elég gáz most a helyzet, Misi elviselhetetetlen, én méginkább, Réka állandóan mesét nézne, és Nándi megint többet harap, mint mondjuk két hete. Szóval minden napra kellene kitalálnom valamit, hogy túléljünk. Most ez a hét eddig jó volt, de még van két napunk. És nagy esőt mondanak, zárt térre nem sok ötletem van a játszóházon kívül... Majd valahogy lesz.

Nem gondoltam volna, mikor gyerektelen voltam - sok más dologgal együtt - hogy utálni fogom, hogy a gyerekem nem érdeklődik a mozgókép iránt. Azt vallottam, hogy a gyerek ne nézzen tévét, ne nézzen meséket, olvasok neki, mondókázok, játsszunk, és a többi, majd 5-6 évesen elég lesz találkoznia ilyesmivel. Ennek érdekében, mikor elromlott a tv-nk, nem költöttünk újra, a számítógép kapott valami alkatrészt amitől tudunk rajta tv-t nézni nagy ritkán a sima antennánkkal. (Szeretem a kórház sorozatokat, meg ezeket az énekes tehetségkutatókat :) )

Réka elég sokáig húzta, hogy ne nézzen tv-t, mesét, semmit, ahogy édességet sem nagyon kapott. Első gyereknél még olyan sok mindent meg lehet valósítani, amire vágyik az ember. Lehet egyébként, hogy hiba volt, ugyanis ő az egyetlen cukorfüggő és tv-mániás gyerekünk. De lehet, hogy ez személyiség kérdése, most már soha nem derül ki.  Nándit nem igazán kötötte le semmi, egészen a Verdák bevezetéséig, de azt sem nézte végig nagyon sokáig. (Nálunk ugyanis úgy van mesenézés, hogy megnézünk egy egészestés rajzfilmet közösen 1-2-3 alkalommal , és utána addig nézik, amíg leköti őket -1nézés/nap, rosszabb napokon több. Van, amivel hónapokig húzzuk.) És most még a Kicsi kocsi filmekből is nagyon menő a Tele a tank c. rész, de mint az ötöt megnézte többször.

No, mindegy, lényeg a lényeg, az utóbbi egy évben elég sokat voltam én is beteg, ilyenkor gyakran 3 óra viszonylagos pihenést is nyerhettem volna magamnak két mesével, ha nem lenne Misi, akit képtelenség leültetni bárhova, mint a higany, megy, megfoghatatlanul, állandóan valamit rosszalkodva, ráadásul a kezdetektől fogva van neki egy kötelező sírás mennyisége, ami nélkül nem tud befejeződni a nap. És amitől én begolyózok. Kivált betegen. Főleg, mivel az egy gyerekkel való aktív foglalkozást a másik kettő azonnal kívánságlistával tolerálja, mindenki azonnal kakil, pisil, fogat mos, éhes lesz, kakaót kér, kiönti a vizet, leönti a ruháját és elfelejt öltözni. Meg vetkőzni is. Még mesenézés közben is. És Misi nem, nem néz semmilyen mesét, egy percnél tovább nem kötötte le eddig semmi. Vagyis hazudok, mert a foci VB egy mérkőzését közösen néztük, az tetszett neki vagy 20 percig.

Tegnapelőtt viszont kipattant az isteni szikra. Teletubbies. Iszonyodom tőle, állandóan arra kell gondolnom, hogy mit érezhetnek azok, akik beöltöznek, és ott bohóckodnak. Még Rékának töltöttük le anno, hogy ha már muszáj valamit néznie, akkor ilyen egyszerű valamit - hasonló megfontolásból, mint Misinek, hogy csak egy kis nyugalmat, csak 5 percet anyázás nélkül. És nyertem. Egy már fél órája kézben is üvöltő dedből bénultan képernyőt meredő gyermekké változott 20 percre. Mielőtt gyerekem lett volna elképzelni sem tudtam, hogy én ennek valaha örülni tudok majd. Pedig annyira örülök, hogy még közzé is teszem, hallja meg mindenki, a gyerekem végre nézi a tévét!!!

A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy Rékát és Nándit nem igazán kötik le már a Tubbie-k.

És micsoda meglepetés, ma előkerült a legelső mese, amit Réka két évesen nézett: a Jégkorszak. És Misi sikítva, röhögve nézte és mutogatott. Nem várom, hogy újra beteg legyek, örülök, hogy a mostani is átment rajtam két nap alatt, de örülök, hogy van titkos fegyverünk végre.

Ma a templomban megint kaptam egy kis figyelmeztetést, hogy mennyire úgy viselkedek, mint egy gyerek. Mármint Istennel szemben.

Komolyan beköltözött hozzánk Disney és az ő hercegnői. Ami eszembe juttatta, hogy miért is nem akartam én Disney meséket a háztartásunkban még nagyon hosszú ideig. Hogy mégis miért lettek? Hát, mert a gyerek (Réka természetesen) vágyai feledtették velem. Mindig hercegnőseket, királylányosokat kell mesélni, játszani, persze, hogy vizuálisan is ilyen mesékre vágyik. Így aztán az utóbbi hónapokban megjelent nálunk Hamupipőke majd Ariel is. És ma Belle is, a Szépség és a szörnyetegből, mert meglehetősen beteg vagyok, és ez mindig azzal jár, hogy új mesét lehet nézni, mert legalább kettő gyereket leköt, és valamennyit tudok pihenni.

Réka igazi kis Disney hercegnő lett, folyton játsszák el őket, kívülről tudja a párbeszédeket, Nándi szájába adja, hogy mi jön, Nándi hűségesen mondja, ami eszébe jut belőle, mert ő nem egy memória-herceg, azt is elfelejti, amit épp előtte mondott neki Réka, tipikus pasi :) Az ő allűrjeiben annyiban jelent meg Disney, hogy valamelyik nap közölte - majd azóta többször is - hogy Réka elvette az ő álmait. Az összeset. És most nem tud autósat álmodni. Kicsit konkrétabban értelmez, mint Disney, nem?

Réka keményebb dió, érzi az árnyalatokat. Ugye Hamupipőke és Ariel is jól elvan a kis világában, kicsit szenved, de alapvetően elvan, építgeti a kis légvárait, amit aztán szétzavarnak. És aztán a végén happyend. Nagy vonalakban.
Nos, Réka jó dolgában nem igazán tudja, hogy mi is lehetne az ő kis légvára. Tegnap este megpróbálkozott egy kis szenvedéssel. Elég materialista a gyerek, szereti a kézzelfogható dolgokat, így a születésnapi vágyakon csúcsosodott ki az előadás. Talán azért is, mert ez olyan vágy, ami van neki. Hogy legyen születésnapja, és kapjon ajándékot. És itt jött a bibi. Hogy mit.
Lefekvés közben hosszasan és hüppögve, időnként párnába temetett arccal sírdogálva, síri hangon adta elő, hogy mennyire szeretné, ha már születésnapja lenne, és kapna ajándékot. De nem tudja elmondani, hogy mit, mert az valami olyan gyönyörű, hogy arról nem tud beszélni sem. Olyan szép, hogy nem lehet kimondani. A legjobb ajándék a világon, és azt sem tudja, hol lehet kapni. És hogy mire hasonlít. Fogalmam nincs, hogy hogyan jutottunk a végére, és másztam ki belőle jól. Szörnyen sajnálom, hogy tegnap olyan hosszú volt az altatás, hogy a végén én is elaludtam, és nem tudtam leírni a mondatokat, amik elhangzottak. Érdemes lett volna a megörökítésre.

Ma viszont, hogy megnézhették a Szépség és a szörnyeteget, (elmondása szerint) a legnagyobb vágya vált valóra. Mindig erre vágyott, erről álmodozott. És nagyon boldog. Megnézték egyszer, mondtam, aki alszik, az megnézheti délután is. Alszanak, szó nélkül. Már ebéd közben mondogatta Nándinak, hogy majd ha már sokszor látták, ugye eljátsszák majd. És hogy milyen gyönyörűen tud énekelni a Belle. És és és és... Tényleg, sugárzott a boldogságtól.

Tudni kell, hogy ezeket a meséket mi régebb óta meséljük nekik fejből, tehát ismerik. Csak egészen máshogy, ez egyébként Disney-vel az egyik legnagyobb bajom, hogy az alkotói szabadságra hivatkozva teljesen kibelezik, átsúlyozzák az egyébként tök jó kis meséket.  Hamupipőke fele gyakorlatilag Tom és Jerry pl.
Rékát próbáltam felkészíteni, hogy ez azért kicsit máshogy lesz, mint ahogy én szoktam mesélni nekik, de leintett. Tudja. Mégpedig azért, mert amit én mesélek, az a Belle 1, ami meg a dvd-n van, az a Belle 2. Hiába, ő már a mindenről több bőrt lehúzó filmeseket tökéletesen ismerő generáció tagja.

Mivel ebédnél azt is összeszámolták, hogy már csak Hófehérke és Csipkerózsika hiányzik, így lassan beszerezzük azokat is. Ezzel teljes lesz az a kollekció, ami a kirakókon, és hercegnős játékokon díszlő klikket jelenti. Már látom, hogy az utóbbi időben fentről - Disney-ék - Mulant és a kis indián lánykát (akinek most nem jut eszembe a neve) is próbálják benyomni, a minél több bőr lehúzása érdekében, de talán kinőjük addig a hercegnő-mániát, és megússzuk, mielőtt megkérdezik, kik is ezek a sötétbőrű szépségek. Rosszul viselem ezt a szintű csöpögést.

Átjöttek Heniék, és megmentettek minket. Misi alszik, a nagyok mesét néznek. Én pedig felteszem a ma reggel készült képeket. Megtalálták ugyanis a szekrényfiókban a téli kiegészítőket... Nehéz volt válogatni, és Nándiról muszáj volt mind a kettőt feltenni...
(Kb fél órát bírták egyébként...)

az ilyen napokon, mint a mai (és a tegnapi délután) érzem úgy, hogy inkább twittelnem kéne.

A mondanivalóm csupán annyi, hogy semmibevesznek a gyerekeim. Lehet, hogy láthatatlan lettem?