Szaranyaság

Már elég régóta érik bennem ez a poszt. Most (megint) határozottan, kifejezetten és hatványozottan időszerű. Egyre több megint az olyan nap, hogy már sokkal hamarabb elkezdek kiabálni, meg elfogy a cérna és teljesen felesleges szentbeszédeket tartok - többnyire üvöltve. És csúnyákat mondok a gyerekekre. Amit valljuk be, nem kéne. Azért látom, hogy nem hatja meg őket, semennyire sem, pontosan veszik, hogy ezek csak szavak, amivel levezetem a mérgem. (Apukám volt ilyen) A szerepjátékokban sem jön elő. De azért ott a kisördög, hogy mi van, ha 16 évesen meg majd jól a fejemhez vágja, hogy erőszakos kis dögnek neveztem, mert fél órán keresztül nem hagyott békén valamiért, amit mondtam, hogy megkap, csak nem pont most. Legjobban azt utálom (de csak hajszálnyival vezet a "kedves" szavak előtt), mikor olyanokat mondok, hogy mert soha nem vagy képes erre meg arra, meg hogy mert neked mindig ezt vagy azt kell csinálnod. Meg hogy nem igaz, hogy egy percre nem tudtok békén hagyni. Mert ezek nem igazak. És ahogy kimondtam, már ott is a lelkiismeretfurdalás, hogy azért sikerült bepakolni a mosogatógépet, és valahogy a száraz ruhát is össze tudtam hajtani. Sőt, lehet, hogy a nethez is odaszöktem napközben, bár az igazán ritka mostanában.

És az a durva, hogy hiába telik el a nap úgy, hogy szinte semmit nem csináltam a lakásban, hogy elnyel minket a káosz, úgy érzem, hogy mindeközben egyátalán SEMMIT nem foglalkoztam a gyerekeimmel. Lehet, hogy megint kellene írnom egy napunkat percről percre, mert fel nem tudom fogni, hogy hova folyik el az idő. De lehetetlennek érzem, hogy annyi időkre odamásszak a géphez, vagy akár papír-ceruzához, hogy felírjam, hogy mi történt az elmúlt negyed órában.
Nyilván van tiszta ruhájuk, és eszünk napjában többször is, és többnyire a káosz nem is a földön van, hanem egy - és több - szinttel feljebb. Legalábbis reggel, mielőtt felébrednek, mondjuk ebben apjuknak elég nagy része van. Nyilván vannak kívánságok, nem is kevés, amiket teljesíteni kell. De tudom, hogy Rékával nem játszottam hetek óta egyátalán, holott neki van erre leginkább szüksége. Inkább biztosítottam neki, hogy nyugodtan játszhasson. Meséltem neki párszor. Meg néztem vele mesét egyszer-kétszer. Néha üldögél az ölemben, amíg Misi ki nem túrja. Misivel igen, vele elég sokat játszom, vagyis megyek vele, ahova vonszol, meg ülök mellette, bár gyakran látványosan rosszul érzem magam ettől, de ez az ára, hogy a másik kettő tudjon békésen játszani. Nándival is nagyon keveset, őt viszont szeretgettem, neki az elég. Vagyis abból ítélve, hogy megint többet harap, nem biztos.
Elég ritkán hallom, hogy "anya, autozosz velem?" gondolom feladta...

Azért is örülök az enyhébb időnek és a programlehetőségeknek, mert nem megyünk egymás idegeire a lakásban. Kelünk olyan 6 körül, és 9 felé már többnyire sík ideg vagyok, és Misit egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Addigra mindhárom gyereket és magamat többnyire felöltöztetem, megreggeliztetem, jut kb. 15-20 perc netezésre idő (amíg Gergő itthon van, és őszintén szólva a wc-be menekülök ezért a negyed óráért), elindítok egy mosást, ha Gergő nem csinálta meg előző este, akkor a mosogatást. És nagyon gyakran csak ennyi. Jobb napokon belefért ennél több is.  3 órába. A minap belevágtam valamibe reggel, hogy nem igaz, hogy nem fér bele, és nem fért. Még fél10-kor is pizsamában voltunk.
Gondolkoztam rajta, hogy felkelek korábban, de rájöttem, hogy hiába, mert Misi kelne velem, hiszen hajnalhasadtától pisilni sem tudok kimenni, mert akkor neki reggel van. És akkor megint ott vagyok, ahol a part szakad. Este meg nem megy. Nem és kész.
Ma egész délelőtt ugye bandáztunk, délben aludtak, én kicsit itt ültem, meg fényképeztem a ruhákat, meg konyhában ezt-azt. És felébredtek, és mikor már fél órája teljes volt a banda, azt mondtam, hogy EL, EL, EL, EL! És elmentem a 3 gyerekkel motorozni. Úgy, hogy itt nincs járda.  Mert még az is kevésbé stresszes volt. (Egyébként a beígért 3 szem kólás gumicukor fejenként megtette a hatását, Réka meg Nándi nagyon együttműködőek voltak)

Akartam írni arról is, hogy igaziból, ha jobban belegondolok, sokkal szarabb anyák vannak nálam. (Réka azt mondta, jó anyuka vagyok, mert nevelem őket, és valahol igaza van. :) )
Mert egyébként tényleg, lehetnék részeges is, és verhetném is őket okkal-ok nélkül. Beszélhetnék velük sokkal sokkal csúnyábban is azzal, hogy akár komolyan gondolom, amiket mondok. Meg úgy egyátalán is. Vagy egyátalán nem beszélnék velük. Vagy éheztetném őket és bezárnám őket hosszú időkre egyedül, esetleg Rékát cigiért is elküldhetném a boltba. Vagy lopni. Szóval nagyon sok módja van annak, hogy igazán szar anya legyek, és a legfőbb ismérve ennek biztos az lenne, hogy nem gondolnám mindeközben azt, hogy szar anya vagyok. Például azzal magyaráznám, hogy az életre nevelem, vagy ilyesmi.

Lehet, hogy én mások szemében jó anyának tűnök, legalábbis kapok innen-onnan visszajelzéseket erről. Biztos azért is, mert nagyon sok mindent nem látnak, amit és ahogy mondok és teszek, mert azok nagyon messze vannak az igazi jó anyától, meg az én elveimtől. (Olvastam olyant, hogy mielőtt gyerekeim lettek volna, elveim voltak, ezzel nagyon mélyen egyet tudok érteni. ) Biztos azért is, mert másoknak megbocsájtunk olyan dolgokat, amiket magunknak nem nézünk el. (Persze fordítva is van ilyen :) )

Biztos, hogy vannak dolgok, amikre úgy tűnik, hogy van mentségem. Nincsenek a közelben nagyszülők, rokonok, barátok, akik segíteni tudnának. Nincsenek intézmények, amik befogadnák a gyerekeket rövidebb, hosszabb időre, najó, Rékát igen, de nyáron, mikor a barátai sem járnak, nem kényszerítem. Nincsen akkora bevételünk, hogy a fenti segítségeket idegenektől megvásároljam.
De például, ha most nem blogolnék, hanem éppen takarítanék, amit inkább kéne, akkor biztos nekiállnék üvölteni, mert éppen most három gyerek motorozott keresztül a nappalin, amit tilos. Naponta hallják. Többször. Kivált Misi nem veszi tudomásul, a többiek csak utánozták. Így most úgy csináltam, mintha nem láttam és hallottam volna, ami garancia arra, hogy pár perc múlva újból meg fognak jelenni és még holnap is, mert hátha. Magamnak köszönhetem.
Az ilyenek is érthetőek, hogy nem cipelem fel meg le a lépcsőn Misit, ahogy szeretné, vagy hogy nem szórakozunk azzal, hogy 234-szer visszaadok valamit, amit eldobott, hanem bőgje ki a bánatát, aztán jólvan. De Gergő többször emlékeztette Misit a farkast kiáltó fiú meséjére, hogy könnyen úgy járhat, mint ő, mert egyre gyakrabban fordul elő, hogy egyszerűen nem nézem meg, hogy miért sír, csak 1-2 perc után, mert többnyire semmiért.  Mondjuk lefekszik, aztán ordít, hogy segítsek felállni neki. Vagy ledobja a cumiját az emeletről, én meg menjek utána. Vagy csak úgy ordít egy kicsit, mert nem vagyok a közelében. Vagy azért, mert a közelében vagyok. És igaziból az elveim szerint valami tuti kis más programot kéne kitalálnom neki a lépcsőzés meg a dobálózás helyett. Meg a bőgés helyett.
És megtehetném, hogy nem blogolok, nem dőlök el, miután lefektettem este a gyerekeket, nem dőlök el, kezdek el olvasni vagy netezni, mikor délben pihenésidő van, hanem nekiláthatnék a környezetemet magam körül rendbe szedni. Megtették ezt olyan sokan már előttem, mellettem is, nekem mégsem megy.
Szóval velem van a baj. Ez egy 21. századi hülyeség, hogy megérdemlem. Nem, mert nem végeztem el a dolgomat.

És hiába, hogy csak akkor van a gond, ha valamit csinálni akarok, hiába vannak mentségeim, hogy fáradt vagyok, hogy nincs segítségem (a hitemen kívül, ami rengeteget segít, amikor eszembe jut oda támaszkodni,) akkor is, a magam szemében szaranya vagyok, aki nem képes hatni a gyerekeire csak fenyegetőzéssel. Szaranya, aki türelmetlen, vannak napok, amikor már első rászólásra kiabál és a férje csukja az ablakokat, ha gyereket nevel. Akinek a leghőbb vágya, hogy pár napra, vagy inkább egy hétre megszabaduljon az összestől, hogy két napot átaludjon, és kitakarítsa a házat. És ne csináljon semmit. Vagy csináljon valamit a férjével kettesben. És időnként teljesen megőrül a gyerekek hülyeségeitől, és néha nem tudja felfogni, hogy egyszerűen csak kicsik, és olyan dolgokat vár el tőlük, ami abszolút baromság.

És ha valaki még ezek után is azt mondja, hogy nem vagyok szaranya, akkor is az vagyok, mert a magam szemében, a magam elvárásaival szemben az vagyok. Mert nem így akarom csinálni. És alkalmatlan vagyok arra az anya-szerepre, amit én jónak tartok. Úgy akarom csinálni, ahogy akkor csináltam, amikor egy gyerekem volt.  Amit még jó napjaimon sem tudok. És most éppen mélypont van. Csak az vigasztal, hogy mindig van feljebb, és hogy sosem késő változtatni, és hogy a felhők felett kék az ég.

Egyetlen egy dolog tudja majd igazolni, hogy általánosságban jól végeztem a dolgom, ha 20 év múlva, 30 év múlva a gyerekeim boldogok lesznek, és még mindig szóba akarnak állni velem. Mert ez az egy számít.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

9 megjegyzés:

beo írta...

óóó kikocs :( ölelést küldök Neked!!!! én 1 gyerekkel kiborulok...

Catherine írta...

Kikocs!

Tudom nem vigasz, de ezt én is írhattam volna. Pedig nekem csak kettő van...
Ennek ellenére Beni ma sírva fakadt amikor arról beszéltünk, hogy ha Apa már nagyon öreg lesz és nem akar edzésre járni, az már őt úgysem fogja érdekelni, mert saját családja lesz, és nem lakik majd velünk. Ő pedig sírt, hogy mindig velünk akar lakni. Olyan édes volt, még akkor is, ha tudom, hogy csak azért mondta, mert nem fogja fel hogy a jövőben mi lesz. Neki akkor is mi vagyunk a világ, ha nem tökéletesen csináljuk a dolgunkat.

Lepkevár írta...

Ne hidd, hogy egyedül vagy ezekkel a gondolataiddal, csak ezek olyan dolgok, amit nem sok blogban látsz így őszintén leírva. Lehet, hogy ez a netfüggőségünk "ára", hogy lehetőségünk van bepillantani mások életébe és azt hisszük, hogy mindenki mindent jól csinál, csak mi nem. Fenéket. Amikor én ilyesmiről írtam (lehet, hogy még a régebbi blogomban, már nem emlékszem), akkor mindenki azzal vigasztalt, hogy a szaranyaság ott kezdődik, amikor nem érdekel, hogy szaranya vagy, sőt fel sem merül benned.

Pihenned kellene, sürgősen. Teljesen átérzem a helyzetedet, nekünk sincs itt senki, a nagyszülők sem itt élnek, viszont néha elviszik a gyerekeket pár napra, amikor van egy kis idejük. Nálatok erre nem lenne lehetőség? Mi holnap megyünk a nagyobbakért és már alig várom, hogy lássam őket, pedig a múlt héten teljesen kikészítettek. Legalább 1-2 napra mindenképpen tehermentesítened kellene magad. Ha nincs más megoldás, akkor hagyd őket fél napra a férjedre, te pedig mozdulj ki, menj el fodrászhoz, fagyizni, kávézni, akárhová, ami jólesik.

zsu írta...

Tökéletesen megfogalmaztad, amit én érzek. De tudod jól, hogy azért vagy fáradt meg azért nincs több időd, mert van három csodálatos gyereked és ha kicsit önállóbbak lesznek, akkor neked is könnyebb lesz majd.
Különben akinek gyereke van, és csillog villog a lakás és rend van, és kaja, meg jókedv meg szexi fehérneműben várja a párját este MINDIG és mindezt segítség nélkül éri el, az tuti, hogy hazudik! Tuti!
És persze egy kis kikapcsolódást bőven megérdemelsz, ez nem is kérdés, szóval ne legyen lelkiismeretfurdalásod a net miatt!
Jó anya vagy! Ha egyesek csak feleennyit tennének a gyerekeikért, előrébb járna a világ!

Cucu írta...

Most találtam rá a blogodra, és erre a bejegyzésre....
Igazából teljesen megdöbbentem, hogy ezt így leírtad. Nagy bátorság kell hozzá, hogy valaki így elismerje ezeket a dolgokat.
Nagyobbik lányom 4 lesz ( még nem ovis), kisebbik másfél. Sokszor nagyon nagyon kiakadok, addig, hogy már sírok, és szeretnék kiszaladni a világból. Mindig nagyon lelkiismeret furdalásom van utána, hogy így érzek.
De azt gondolom, hogy nagyon nehéz anyának lenni. Mert minden pillanatban a saját gyerekét helyezi az ember előtérbe saját magával szemben. Ez nagyon nehéz.
Igaza van Zsunak, hogy az tuti hazudik, akinél mindig minden tipp-topp.
Nálunk általában a házimunka rovására megy a saját nyugalmam. Mert én inkább netezek, kertészkedek, olvasok, filmet nézek, mint hogy hűűűű össze kellene hajtogatni a ruhákat, vagy a sarokban van egy porcica. És van olyan ismerősöm, akinél minden szuper, nem is szeretm, ha ő hozzánk jön, de ő még éjjel 2-kor vasal...én erre nem vagyok hajlandó!

Nekem nagyon sokat segített egy könyv: Dr. James Dobson: Az akaratos gyerek
Ebben kérdés-felelet formában szülők levelére válaszol az író, egyszerű és használható tanácsokat ad olyan szülőknek, akik pont úgy éreznek, mint te, vagy sokszor én.
Mióta ezt elolvastam, 3x olvastam el egymás után, hogy mindenre jól emlékezzek, azóta az egész napunk úgy telik, hogy nyugodtan és mosolyogva tudom őket este lefektetni. Nem ordítok, mint egy bolond, nem fenyegetőzök, de mégis szófogadóak, jókedvűek, jó gyerekek.
Hátha neked is segít.
Kitartás!

kikocs írta...

Köszi csajok! :) Annyira sok volt a környezetemben mostanában a szaranyázás, hogy gondoltam, leírom most már. Eredetileg vigasztalósdit akartam írni egyébként, de pont összesett ezzel a mostani mélyponttal, és ez lett belőle. Remélem segít annak, akinek kell.

Beo, viszontölelés! :)

Cat, Beni nagyon aranyos. Az ehhez hasonlók engem is sok nehéz pillanaton átsegítenek. (Réka is velünk akar lakni, és nem akar megnőni, hogy nehogy öreg legyek, és meghaljak. Erről írtam egy posztot még régen)

Zsu, az a tapasztalatom, hogy nem lesz könnyebb, hiába nőnek. Más gondok jönnek, és mindig újfajták. Lehet, hogy végre lesz majd rend, mert segítenek, de mindig lesz valami más, amivel nem boldogulok.

Lepkevár, igen. Az igazi szaranya ott kezdődik. De ez rólam szól.
és sajnos túl vagyok azon a ponton, hogy képes legyek kérni. Mindig azt gondolom, hogy eddig is megoldottuk, meg fogjuk ezután is. AZ elmenés meg... nem vágyok arra, hogy elmenjek itthonról egyedül, itthon szeretnék megcsinálni dolgokat, mert az egész nálam onnan indul, hogy elborítanak a tennivalók, és egyre esélytelenebb feldolgozni. Ettől csinálni akarok valamit, a gyerekeknek kívánságaik vannak, ettől nem tudom csinálni, ettől ideges leszek, ettől a gyerekek is, és ez megy pár hétig, és jön a mélypont. Amit most leírtam. Aztán elmúlik egyik napról a másikra. Csak a tennivalók maradnak, forrásául egy újabb későbbi mélypontnak.

Cucu! Mindig elfelejtem, hogy idegenek is meg tudnak találni :) Remélem a Porontyot megúszom, és nem találnak meg :)
Köszi a könyvcímet is, meg fogom nézni.
Egy kis magyarázat az őszinteségemre: ez az én naplóm tulajdonképpen, nem a gyerekeimnek szánom. Inkább magamnak és az ismerőseimnek, barátaimnak, rokonoknak, hogy tudják, mi van velünk, mert nagyon nehezen tartok kapcsolatot mostanában. Mégsem teszem zárttá, mert úgy gondolom, írok le olyan dolgokat, amik hasznosak lehetnek, legalábbis én szívesen olvasok ilyenekről, konkrét megoldásokról, nem tankönyvi példákról, mert segítenek, hogy kitaláljam, én mit látok jónak.

kikocs írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
kikocs írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
dharma írta...

Nos tudom,h nekem is egyke még a gyerekem,de engem anyukám kicsi koromban küldött cigiért és Ő is volt,h kiabált velünk,esetleg még kaptunk is Tőle. De nekem a világ legjobb Anyukája!!! Ezzel Rékáék sem lesznek másképp!!!

Megjegyzés küldése