Nándi és az ajándék

Vannak azok a képek, amik akkor voltak divatosak, mikor én voltam iskolás. Mikor kusza vonalak és pontok halmaza mögé kell nézni, és akkor hirtelen meglátod a háromdimenziós valódi képet. És ha egyszer sikerül, akkor már mindig. Valahogy így érzek most Nándival kapcsolatban. Összeállt a kép. Azzal, hogy kiderült, hogy az ő szeretetnyelve az ajándék.

Például már értem, hogy ha valami rosszat csinál, miért zokogja, hogy kidobja az összes játékát a kukába. És még ráadásul engem is. Miért kell egy halom kacattal együtt aludnia az ágyban, és miért vállalja a fenékrecsapást is, hogy kiszaladjon egy utolsóért, ami már villanyoltás után fél órával jutott eszébe. Miért viseli olyan rosszul, ha valamit elvesznek tőle, vagy ha azzal büntet(t)em, hogy a szekrény tetejére teszem a játékát, amivel rosszalkodott. Hogy miért borítja ki az átlagosnál jobban, ha valamit kér, és nem kapja meg. Hogy miért viselte meg olyan nagyon a cumi elvétele. És még ezer apróság.
Tegnapelőtt például szinte sírva adta oda az utolsó mindenkikedvence fagyit a Dávidnak, pedig jogosan volt az övé, és senki nem kérte tőle. Hogy majd játsszon vele bújócskát. (A gyerekek hálátlanok, pár perccel később le irigyezték és önzőzték, mert a helyette kapott fagyiból nem adott kóstolót... :) )

Úgy érzem, kaptam egy kulcsot Nándi lelkének a tornácához. Nem merem mondani, hogy a lelkéhez, mert nagyon különlegesen gondolkozik, nem hiszem, hogy valaha ki fogom tudni számítani, vagy irányítani. De az utóbbi 1-2 már egyáltalán nem örült neki, hogy szeretgetjük, nem örült a pusziknak, a csiklandozástól elmenekült. Ami elég meglepő volt. De most már van eszközöm, és javul ez is, már direkt beül az ölembe, sőt, hívott autózni, amire szintén régen volt példa. Teljesen elzárt minket magától, mert azt hitte nem szeretjük igazán. Nálunk nincs nagy ajándékozgatás, leállítottam az édességevést is, elmúltak az ünnepek, nem járunk közösen vásárolni, hogy válasszon esetleg magának ezt-azt, ha mégis, ott is sokkal szigorúbb voltam mostanában, mint korábban. Viszont most már tudatos vagyok.

Egyik alkalommal csúnyán összevesztek Rékával. Másnap, ahogy a fent linkelt posztot megírtam. Éppen a varródobozomat rendezgettem, odahívtam Nándit, hogy jöjjön, van neki egy meglepetésem. Kicsit izgultam, hogy beválik-e, de fogtam egy fémgombot, amiből csak egy volt, és mondtam, hogy ez egy nagyon különleges gomb, egy katona ruháján volt. És most neki adom. Egy pár másodpercig még sírt, de aztán válogatott hozzá még néhány gombot, és mindent elfelejtett. Ez bő két hete volt, azóta is ott őrizgeti őket az ágya fejénél, szépen sorba rakva, minden este létszámellenőrzés, és ha valamelyik hiányzik, képes negyed órát csúszkálni az ágy alatt, hogy megtalálja.
A múltkor nagyon kiborult, sírt, ordított, csapkodott, fenyegetőzött, nem is akart kiszállni az autóból. Egy darabig tanácstalanul álltam mellette, majd elkezdtem keresgélni a táskámban, találtam egy kis evőkardot, amiket nagyon szeret. Odaadtam neki szó nélkül, megpuszilgattam, és elindultam be a házba. Először utánam kiabált, hogy ez nem a kedvenc színe, de aztán elhallgatott, és még alig léptem be az ajtón, már szállt ki, és egy perc múlva már vigyorogva játszott bent a karddal.
A tegnapi élményem az, hogy besokallt, és már mindentől kiakadt, minden kis piszkálódásra agresszióval válaszolt. Már az ölemben zokogott, semmi sem volt jó neki. Gergő már hazaért, meg akartam próbálni kivinni a gyerekek közül, és az ördögi körből, amibe került szegény. De nem akart eljönni velem sétálni. Mindenki más ott ugrált, hogy majd ő jön velem, csak Nándi mondta, hogy nem, hideg van, nem, nem akar felöltözni, még az sem vonzotta, hogy viszem a gyerekülésben biciklin. "Majd esetleg átgondolom" - tette hozzá, mikor látta, hogy mindenki hogy szeretné, amiről ő olyan könnyedén lemond. Majd kb. fél perc elteltével hirtelen örömmel felkiáltott: "Menjünk el vásárolni a biciklivel!" Megegyeztünk, hogy jó, elmegyünk, veszünk mindenkinek nyalókát. Azonnal boldog kiskutyává változott, mindenkihez odaszaladt és elmondta, hogy hozunk mindenkinek nyalókát, és elfelejtete minden bánatát. Gyakorlatilag nevetve tekerte végig az utat a boltig és vissza, és hihetetlen örömmel osztotta szét a nyalókákat, mikor megjöttünk.
Ma pedig megértettem, hogy annak ellenére, hogy csináltam neki délutánra mákos gubát, azért nem kért, csak egy falatot, mert neki az lett volna a válasz a "szeretsz" kérdésére, ha ő a Heniéknél kaphat abból, ami ott volt. Értékelte ugyan, hogy megcsináltam, de nem a mákos guba volt a lényeg.
Kért viszont az apukájától színes táblás csokit, mikor hallotta, hogy mondtam Gergőnek, hogy hozhatna valami csokit, mert teljesen lefogyott az édességkészletünk. És nagyon boldog és nyugodt kisfiú lett tőle. Pedig csak két kockát evett belőle, a többit szétosztotta. Mert ő is szeret minket. Nézte a csokit, nézte, hogy tényleg színes - a Milka Triolade csokija -, és azt mondta:
- Úgy örül a szívem!

Az enyém is kicsi Nándi. Az enyém is.