Balatonfüred

Az utóbbi évek egyik legkikapcsolósabb hétvégéje van mögöttem. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól fog sikerülni, pedig végülis minden adott volt hozzá.

Annak idején, mikor Rékával terhes lettem, írogattam egy fórumra, aminek aztán lett magánélete, sőt, még mindig van. És ezekkel a családokkal, akikkel többnyire a másodikakat is együtt vártuk, sőt, négyen már nagycsaládosok vagyunk, de már "készül" az ötödik nagycsalád is,  szóval ezeknek a családoknak egy részével találkoztunk most Balatonfüreden a Hollik Apartmanházban. Szuper volt. Már maga a hely is igazi jó kis gyerekparadicsom volt, a házat ugyanis részben térkő veszi körül, és mi meg készültünk bicajokkal, úgyhogy lehetett tekerni, meg motorozni, meg rollerezni, meg mindent. Aztán persze volt fű, meg focipálya rajta, volt kerti főzés meg tévé minden szobában, amin volt Animal Planet, és persze ott volt 16 gyerek, amiből csak 2 volt lúzer korú, akivel nem lehet tombolni, a többi mind 3 és 7 év közötti. Minden hülye ötletre találtak partnert, főleg, hogy csak három lány volt...
Aztán ugye a Tagore sétányig összesen 150m-t kellett gyalogolni,  egy úton átmenni, és már szabad is volt a rohangálás ész nélkül. Közvetlen közelben 2 játszótér is, mindegyiken tuti játékok, amiken mindegyik korosztály jól érezte magát. És ugye a Balaton partja a hattyúkkal, a hullámtörővel, a vitorlás-kikötővel és a VÍZZEL, és a rejtéllyel, hogy miért is nem lehet benne fürdeni. Vasárnap elmentünk délután a világ legjobb játszóterére is, ami ugyan egy kicsit messzebb volt, úgy 20-25 percet kellett gyalogolni, a Kiserdő közepében van, még nekem is élmény volt. Olyan játékok voltak, amiket lehet, hogy más játszótereken lehet látni, de én még egyikkel sem találkoztam. A mérleghinta pl. olyan volt, hogy szerintem a vidámparkban is élvezetes játék lenne, nem csak billegett, hanem forgott is, és jó magasra emelte a gyerekeket. Hihetetlen mászókák és egyensúlyozó játékok, csőcsúszda és pörgőforgó, és ki tudja, még mi. Ekörül a játszótér körül pedig egy csomó hagyományos játszótér mindenféle kisebb korúaknak való és hagyományosabb játékokkal. Az egész úgy megtervezve, hogy ha pl. lett volna egy másfél évesem, akivel az alacsony csúszdán meg körhintán kell játszogatnom, közben a nagyovist meg az iskolást abszolút szemmel lehet tartani, szükség esetén pedig a kb 50 cm magas kerítésen átugorva a segítségére is lehet sietni. A kerítés meg ugye távoltartja a kicsit a nagyos játékoktól. Misit már nem. Misi eszméletlen módon mászott fel mindenhova, de még azt sem mondhatom, hogy életveszélyesen, mert rendkívül ügyesen felmérte, hogy mire képes, és csak olyan magasságokat vett be. Például a csőcsúszdához, ahol két ferde mászófalon, és közöttük egy kb. 1.80 mély rés felett kelett átevickélni, igaz, némi rásegítéssel alulról, és némi húzással a toronyból, de előbb mászott át, mint Réka, aki kétszer is visszafordult, és csak úgy egy óra után vette az akadályt. Csak miután másodszor is megmászta a 6 m magas óriási kötélgúlát, vagy mit, és nyert némi önbizalmat, akkor szánta rá magát.  A kötélgúlán viszont Misi csak az első szintig ment fel, és ott körözött, szörnyen büszkén magára, hogy ő milyen ügyes, és tényleg. Nándi meg csak cikázott egyik játéktól a másikig.

Azon gondolkoztam hazafelé, hogy mit fogok írni, nekem miért is volt olyan szuper ez a hétvége. Először azt próbáltam átgondolni, hogy mit csináltunk. És semmit. Rendszeresen etettük a 14+2 fős gyerekhadat, ami nagyon cuki látvány volt. (Szerencsére mi, felnőttek önállóak voltunk.) Ez előkészületet és utómunkákat is igényelt. Szombaton például sütöttem kb 60-70 lángost. Ami nem lett volna gáz, ha nem derül ki, hogy kézzel kell kidagasztani a 3 kiló lisztből készült tésztát. Erre nem voltam felkészülve. Nem lett olyan finom, mint amilyent egyébként tudok...  A fiúk gulyáslevese viszont kompenzálta.
Aztán jártunk a partra is, meg játszóra a gyerekekkel. És még beszélgettünk is. Éjszakába nyúlóan. És itt jöttem rá, hogy mitől is volt olyan nagyon feltöltős ez a hétvége. Merthogy igaziból fárasztó volt, nonstop nyüzsgés, hangzavar és napi rutin, csak máshol, ráadásul sokáig fenn "kellett" maradni, és még alkoholost is "kellett" inni.

Szóval ha nem a napi eseményektől, akkor azt hiszem, egyrészt attól volt olyan jó, hogy valahogy sikerült kikapcsolni a hétköznapokat. Egyszer sem jutott eszembe, hogy hétfőn fel kell venni a fonalat, és hogy milyen sok elintézetlen dolgom van. Csak a pillanat volt, esetleg azon agyaltam, hogy vajon a gyerekeket hagyjam tovább fennmaradni, vagy korán fektessünk.
Másrészt pedig attól, hogy azoknak az embereknek, akik ott voltak, nem kellett, hogy megfeleljek. Jó értelemben. Szóval hiányzott az a belső kényszer. Nem kellett gondolkozzak rajta, hogy ezt vagy azt mondhatom-e, biztos lehettem benne, hogy nem bántok meg senkit, mert tudja, hogy hülye vagyok ugyan, de biztos nem akarok rosszat. Nem aggódtam, hogy majd hogy fognak kibeszélni a hátam mögött, és mit gondolnak rólam, amit nem mondanak ki. Mert kimondják. És nem gondolkoztam még órákkal - vagy napokkal - később is azon, hogy amit mondtam, azt nem kellett volna-e valahogy máshogy fogalmazni, mert vajon azt értik-e, amit mondani akartam. Vagy nem éreztem kényelmetlenül sem magam attól, hogy belekezdtem valamibe, és senki nem figyelt rám. És nem akartam elmondani semmit különösebben, de jó volt minden, amit megbeszéltünk, merthogy közösek a problémáink. Szóval ilyenek miatt. Mert vannak nekem barátaim egyébként is, akikkel jó tölteni az időt, és ugyanígy érzem magam, de olyan ritka, hogy két teljes nap így menjen el, és ne magunkban legyünk Gergővel és a gyerekekkel.

A gyerekeknek nagyon jó volt, nehéz volt eljönniük nekik is, egészen önjárók voltak, jó ez a kor, amiben most vannak, ha kellett valami, szóltak, ha konfliktus volt, amit nem tudtak megoldani, szóltak, ha valami olyant akartak csinálni, amit nem biztos, hogy lehet, szóltak. Nándi kissé túlpörgött, Misi elemében volt, Réka pedig boldog, hogy ott volt Dávid. Se látott, se hallott, amíg ott voltak. Oda akarnak mindannyian költözni. Egyébként mi is. Akármikor, bármelyik hónapban vagyok a Balatonnál,  gyönyörű, és szeretem, és ott akarok élni. Szeretem a nyüzsgését, a turistákat, szeretem a tél kihaltságát és csendjét, az ősz meg a tavasz meg talán a leggyönyörűbb a Balaton mellett. Meg is beszéltük hazafelé Gergővel, hogy milyen kevés kellene ahhoz, hogy ott éljünk, mimindent vállanánk, és mégis milyen nehéz döntés lenne, hogy elmenjünk, mert olyan sok más, rajtunk kívül álló dolog is van már. Én is pont mondtam, hogy úgy érzem, hogy kezdek itt, Dunakeszin gyökeret verni, és nehéz lenne elmenni, de ahogy egy kanyarban előbukkant a tó, egyszerűen úgy éreztem, dobnék mindent, nem kellene az egyesületi munka, megbirkóznánk az iskolaváltással, kezdenék újra mindent, a gyökéreresztést, a templomkeresést, még a távbarátságokat is vállalnám - bár ez nagyon nehéz lenne... A lottón kellene nyerni, tudom, kiket vinnék magammal...