Esti beszélgetés

Réka ma esti szorongása, hogy elfúj engem annyira mérgében, hogy Angliában leszek (esetleg az állatkertben), és soha nem fogok tudni hazajönni. És akkor mi lesz. Vagyis úgy indult, hogy ő repül el, ahogy mérgében fúj. Nem teljes a párbeszéd, csak ami megmaradt, ami viszont megmaradt, az nagy pontossággal így hangzott el.

- Réka, én téged mindenhol megtalállak, mert nagyon szeretlek. Addig megyek, amíg meg nem talállak.
- De mi van, ha te repülsz el?
- Akkor meg annyira hiányoznátok, hogy addig jönnék, amíg haza nem érnék, ha nem tudnám az utat megkérdezném, meg imádkoznék, hogy megtaláljam, és a Jóisten megmutatná.
- De ha a Jóisten éppen valaki mással van elfoglalva?
- A Jóisten egyszerre 1000000 kívánságot is tud teljesíteni.
- De ha én nem keresnélek?
- Akkor is megtalálnálak, mert nagyon nagyon szeretlek.
- De mi van, ha itthon felejtenéd a szívedet meg a szeretést?
- Azt soha soha nem felejtem itthon.
- És ha egy bárány szőrébe belekeverednél?
- Akkor így csinálnék, és kimásznék - mutatom.
- De ha egészen a belsejébe lennél a szőrnek?
- Akkor megkérném a bolhákat, hogy felülhessek a hátukra, és kivinnének
- De ha lenyelne a bárány?
- Akkor fognám a kisbicskát, és kihasítanám a hasát, kibújnék.
- De ha nem lenne nálad bicska?
- Akkor kérnék valakitől.
- De ha nem lenne ott senki?
- Akkor keresnék egyet.
- Hö. Bicskát evő bárány... (itt nagyon nehéz volt visszatartani a röhögést, és azt, hogy embert persze eszik)
- Akkor csinálnék egyet.
- De ha nem találnál semmit, amiből lehet csinálni?
- Akkor keresnék egy fűszálat - azt eszik a bárány mindig - és addig csiklandoznám a torkát belülről, amíg ki nem pukkad a nevetéstől, akkor kimásznék.

Na, itt megnyugodott. Vagy attól, hogy biztos hazatalálnék, mert elég kreatív vagyok, vagy rájött, hogy tényleg hülyeségeket beszélünk.