Piknik

Egy idő óta Réka és Nándi kedvenc játéka a piknikezés. Olyant is szoktak, hogy Misi a piknik-evő szörny, és ha a közelükbe megy, mindent össze kell pakolni, és villámgyorsan elrohanni előle. Misi is élvezi.  Aztán a kertben is szoktak piknikezni. Eleinte beérték a játék-ennivalókkal, aztán igazit kértek.
A dolog mostanra fejlődött ki annyira, hogy valóban piknikezni akarjanak menni. Megbeszéltük, hogy megyünk, összekészülődtünk, pléd, ennivaló, innivaló, természetesen kosárban. Réka hozta.

Már akkor gyanút kellett volna fognom, mikor a második szomszéd előtt a kavicsos úton le akart telepedni, hogy piknikezzünk. És a harmadik előtt. És a negyedik előtt. Aztán a sarkon. Aztán ahogy a patakpartra értünk. Meg kellett volna állnunk, de ott volt Nándi is, meg Misi is, akik szeretnek sétálni, és akartak menni. Legalábbis Nándi biztos. Legkésőbb akkor kellett volna vésztervet csinálnom, mikor Réka kezembe nyomta a kosarat, amit két napja nem engedett el. Pedig nem hosszú távot jelöltünk ki, a kavicsdobáló helyre akartunk menni a patak mellé, max 500m-es a séta, még Misi is jól szokta bírni. De Rékával nem számoltam.

Réka volt az, aki két napja nonstop az igazi pikniket emlegette. És ugyanő volt, aki kb 200 m megtétele után
- nyavalygott, hogy a lábához hozzáér a fű, és csiklandozza
- 250m után nyavalygott, hogy nem szeret sétálni
- 300m után nyavalygott, hogy fáj a lába
- 320m től folyamatosan nyavalygott, hogy most azonnal álljunk meg
- 400m-nél ordított, mert megcsípte egy szúnyog a lábujját, ami nem fog meggyógyulni, hanem örökre fájni fog
- 430m-nél pedig megállt és zokogott, hogy evés nélkül most azonnal forduljunk vissza, és feküdjünk le otthon, mert ő fáradt

Nándi ettől kiborult, és ordítani kezdett, hogy ő viszont piknikezni akar, és nem jó a kertben, hanem a kavicsdobálónál. Misi is rákezdett, mert nem maradhat ki ilyen ordítósdiból. Ott álltunk, kb 70m-re a céltól 3 ordító, különböző évjáratú gyerekkel, a házunk légvonalban olyan 200m-re, és én nagyon nagyon ott szerettem volna lenni. Rékával együtt.

De mégis három gyerekem van, így ott, helyben, a - nagyon ritkán járt - út közepén leterítettem a két plédet, és határozottan rászóltam Rékára, hogy fejezze be, és üljön le, mert igenis piknikezni fogunk, és hogy megnézzük közelebbről azt a csípést. Csaknem közelharcot vívtunk, hogy leüljön, mert neki az nem jó, és a pihenéstől rosszabb lesz. A fiúk ettek-ittak, Réka sírt, ragaszkodott hozzá, hogy az nem csípés, hogy a másik lábujján van (nem így volt, könnyen beugrattam), hogy soha nem fog elmúlni, hogy nem tud ráállni, hogy nem tud menni, hogy soha nem fogunk hazaérni. Ha kicsit több Disneyt láttunk volna, szerintem abból sem engedett volna, hogy itt fog meghalni, és senki nem fog rá emlékezni.

Kb 5 perc elég volt, hogy kicsit lenyugodjanak a kedélyek, legalább a fiúkban és bennem, aki amúgy sem a megfelelő lelkiállapotban voltam azon a bizonyos napon. Szóval összeszedelőzködtünk, és kb. fél óra alatt haza is értünk. Az út egészen az utolsó 100 méterig, amíg Réka előre nem ment, meglehetősen rossz hangulatban telt, de mantráztam, hogy nincssokhátranincssokhátra, így nyugodt tudtam maradni, sőt, magamban röhögni is, amikor visszaordibált ilyeneket, hogy: