Bejegyzések
Muszáj gondolkozni, mélázni. Mondjuk legalább nem bosszantom fel magam, csak elkeseredek néha.
Lustanyunál történt ez-az egy poszt kommentjeiben, ami kiváltott egy eszmecserét, amitől én elkezdtem gondolkozni. Amit nem kéne, ezt már többször bebizonyosodott, és igyekszem én nem foglalkozni ilyenekkel, de pont megint olyan húrokat pendített meg bennem, amiken amúgy is szoktam rágódni. Egyrészt a tolerancia és elfogadás, másrészt a házasság, család, párkapcsolat témát.
Azt szoktam gondolni magamról, hogy elfogadó vagyok, igyekszem mindig a jóindulatot látni mindenkiben, mentségeket találni a balul elsült dolgokra, a mások tulajdonságait feltétel nélkül elfogadni, az ítélkezés nem az én dolgom. Semmilyen körülmények között. Ha valami nagyon zavar, és az eszközeim a változtatásra kevésnek bizonyulnak, hát elkerülöm. Van, aki ezért megvet, sajnál, gyengének tart, tegye. Ez megint nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy a rám bízott eszközökkel jobbá tegyem a világnak azt a kis hányadát, ami rám van bízva.
Egyet viszont képtelen vagyok tolerálni, az intoleranciát. Ha valaki megmondja az egy szent és sérthetetlen tutit, amin kívül nincs igazság a földön. Ez az, ami zavar. Tudom, hogy idealista vagyok, hogy nem állok két lábbal a földön, hogy képes vagyok elszállni. De akkor sem tudom felfogni, hogy például miért nem értik meg bizonyos emberek azt, hogy máshogy is lehet boldognak lenni, mint ahogy ők azt elképzelik, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy valakinek ez jó, a másiknak meg az.
A fent említett esetben a gyerekek elkényeztetéséből indult ki az eszmecsere, és amin kissé fennakadtam, és nem hagyott nyugodni, az az volt, hogy miért is bűn az, ha valaki 30 évesen még a szüleinél lakik. Szerencsére van nekem egy nagyon realista, földön talán túlságosan is két lábbal álló szuper férjem, akinek köszönhetően már nem megyek bele az ilyen jellegű vitákba, de azért belémszorult, és gondoltam, ez itt az én saját külön bejáratú kis blogom, majd itt kieresztem a gőzt, az olvasóim véleménye még érdekel is.
Szóval megvetendő dolog az, ha valaki nem repül ki a szülői fészekből, mert nincs miért? Mert tényleg, miért? Ha beleszólnak a szülők a felnőtt életébe, oké. Ha van egy társ, akivel közösen akarnak jövőt, oké. Ha elszólítja a munka máshova, oké. De miért törvényszerűen defektusos az az ember - valljuk meg, a férfiakról van szó, a nőkről nem szól a fáma -, ha nem találta meg a társát, ha közel dolgozik, és normálisak a szülei? Biztos van olyan is, aki az. Miért törvényszerű, hogy nem akar semmit az élettől? Nekem is vannak ilyen 30 éves körüli ismerőseim, és semmi komoly baj nincs velük.
Mondjuk biztos ciki egy 30 éves nőnek beállítani a szülői házba egy kis beszélgetésre. Főleg, ha nem csak beszélgetésről van szó.
De ez nem ennek a hülye kornak a hülye termése? Egyrészt muszáj szexelni, mert 30 évesen már tényleg felnőtt az ember, és azt gondolja, hogy tud már mindent. Másrészt az emberek már nem 20-25 évesen alapítanak családot, hogy normális időben átessenek ezeken az időszakokon. Hiszen egyetemistaként még mekkora luxus az ha valakinek külön pecója van, ahonnan esetleg csak a szobatársat kell kirakni.
Meg ott vannak ezek a szeretetnyelves dolgok. Ha egyszer valakinek jól esik, ha kiszolgálják, mert ettől képes bármire, akkor miért nem lehet úgy szeretni? Ismerek én olyant, aki hiába volt kollégista, hiába nem kényeztették, és hiába nevelték önállóságra, van, hogy inkább nem eszik, ha nem teszik elé. Mert egyszerűen csak úgy esik jól neki. Én például azt gondolom, hogy akiknek a szolgálat a szeretetnyelvük, borzasztóan tudják szeretni a társukat, ha azok átveszik a gondoskodás stafétáját.
Csak hát - és itt jön a váltás a gondolatmenetemben - ma már nem nagy Ő-t keresünk, hanem nagy Ént. Ez nem saját kútfő, egy Kiskegyedben olvastam vagy 10 évvel ezelőtt, és nagyon szíven talált. Nem azt nézik az emberek, hogy boldoggá tegyék a másikat, és ez nekik is boldogságot okozzon, hanem azt keresik, ki tudná őt boldoggá tenni. Ha nem megy? Megy tovább. Megnősül, férjhez megy kétszer, háromszor, négyszer, ahogy sikerül. ÉN, ÉN, ÉN, ÉN!!! A másikat próbálják a maguk igényére formálni, megváltoztatni, megtanítani, hogy mire vágynak. Keresztülgázolnak családokon, gyerekeken, életeken, semmit nem nézve, a boldogságot hajszolva. Ami ott van az orruk előtt, minden pillanatban. Hiszen ha valóban szeretek valakit, a legnagyobb boldogságot az okozza, ha őt boldognak látom. De sajnos a legtöbb ember magát szereti, magának akar örömet okozni. Hülye kor hülye termése...
Szeretni nehéz. Nem, ez így nem igaz. Úgy szeretni, ahogy a másik szeretné, hogy szeressük, nehéz. Néha ki kell bújni a saját bőrünkből, erőt venni magunkon, és akár összeszorított foggal elsőként szeretni. És amikor dőlünk, akkor biztos ott lesz a másik, hogy elkapjon. És ha mindketten dőlünk, középen megtámasztjuk egymást, és állva maradunk. Ezért vagyunk ketten ugyanarra a feladatra.
najó, lelövöm magam.
Ez a tél már csak ilyen...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
11 megjegyzés:
Annyira szeretem olvasni az ilyen posztjaidat (is)!!!! Írj még sokat, sokáig! :)
Nem bűn, dehogy bűn, nyilván mindenki akkor repül ki, amikor akar és/vagy tud. Ennek kapcsán sorra vettem az érintett ismerőseimet, és arra jutottam, hogy akik mondjuk anyagi okok miatt nem tudnak kiröppenni a szülői házból, azokkal semmi gond, talpraesett, egészséges lelkületű emberek. Akik viszont megtehetnék, de nem akarnak, hááát... 30 feletti pasikról beszélünk, és ezek röviden és tömören önállótlanok, sőt le merem írni, hogy egyik-másik kimondottan teszetosza is. Már szerencsére nem érint a párválasztás kérdése, de nem valószínű, hogy fel tudnék nézni egy olyan férfira, akinek állandó létszükséglet a mama szoknyájának a közelsége. Mindegy, hogy mi miatt. Egy 30-40 éves férfinak ne az anyja legyen a központi női szereplő az életében.
Ez igazán "kikocsos" lett, olyan, amilyennek egyre jobban megismerlek!
Az élet rendje,hogy a gyerekek felnőnek és kirepülnek.Ha nem ott valami baj van.Szerintem ha valakinek a szeretetnyelve a kiszolgálás elfogadása ott a szülők nagyon nagy hibát követtek el.Nem enni ha nem teszik elém?Ezzel nem tudok egyetérteni semmiképp.Persze ha nem az én közvetlen környezetemben él az illető nem zavar.De az én családomban nem élhetne,ugyanis éhen halna szegény:).
Tehát ha azért nem költözik el egy férfi a szüleitől még 30 évesen mert anyagilag nem teheti meg akkor oké,de ha megtehetné,mégse teszi;az én véleményem szerint a végtelenségig önző.Szerintem.
Hát igen, a szülőkről való leválás az egyik nagy életkori krízis, amit meg kell élni. Ezen lépések kimaradása mindig valamiféle zűrt jelez. És a mai fiatal felnőttekre jellemző, hogy nem akarnak "érett felnőttek" lenni, mert sokuk kilátástalannak érzi, meg hasonlók, de szerintem is, ha valaki nem akar felnőni, az valamit jelez. Bizony vannak, akik nem tehetik meg, és többnyire szenvednek is tőle rendesen.
Emlékszem rá, jártam egy fiúval... még 19 éves voltam, de már akkor lehetett érezni, hogy amolyan anyukája szoknyáján ülő fajta. Nem is bírtam sokáig. :) És nem tévedtem, nemrégiben találkoztunk, még otthon lakik, és 8 éve "együtt jár" a barátnőjével. Soha nem fog továbblépni ennél.
Szerintem lehet a szeretetnyelv az, hogy ki legyél szolgálva, de ha erre anyukád az egyetlen megfelelő személy, az valami le nem válást jelez.
Na ez jó csapongó lett, de azért remélem érthető a lényege :)
Zsu! Köszi! :) Van piszkozatban néhány elkezdve, de aztán sosem fejezem be. És gyakran azt gondolom, nem is ide valók.
Lepkevár, igen. Én mondjuk teszetoszákat nem ismerek, de tök igazad van, én is így gondolom. Vagyis még van egy dilemmám akar és megtehetné esetében, hogy és azt ki dönti el, hogy megtehetné-e. Howard egyébként melyik kategóriába esik nálad? :)
Szitya, most ennek örüljek, vagy ne? :D
Erika, az én egyik legfontosabb szeretetnyelvem is a szolgálat :) És ez nem azonos a kiszolgálás igénylésével, az teljesen más, és azt én sem tartom helyesnek. Elkezdtem írni neked itt hosszan, mert nagyon szeretem ezt a könyvet, a Gyerekekre hangolvát, vagyis inkább az alapelvet, amit megfogalmaz. De azt hiszem, majd egy poszt lesz belőle. Majd olvasd el, ha egyszer megírom, remélem sikerül érdekesen, elég uncsi tudok lenni... :) Köszönöm, hogy írtál, azt hiszem először, ugye?
Orbis, érthető voltál! :)
Réka sem akar felnőni. Rendszeresen sír, hogy ilyen kicsi akar lenni :) Remélem kinövi majd...
Jajj, Howard csak maradjon otthon, különben sosem hallanánk az anyja hangját! :DDD
Komolyra fordítva a szót, az én olvasatomban Howard egyértelműen az a kategória, aki megtehetné, de nem teszi, mert valamiért nem akarja elvágni a köldökzsinórt. Most hirtelen nem jutnak eszembe a konkrét példák, de több párbeszéd is utalt arra, hogy némileg kattant a fazon az anyjához fűződő kapcsolatát illetően is. A legtöbb vele kapcsolatos poén is erre van kihegyezve. :)
Az alaptémához még annyit, hogy ha más motiváció nincs, szerintem akkor is egészségesebb leválni, és kipróbálni magunkat szülők nélkül is a nagybetűsben. Erről hosszan tudnék értekezni, akár a saját életemmel példálózva, de itt ugye pasikról van szó.
Lepkevár, Howard rulez! Én nagyon várom a következő évadot! Nem nézzük részenként a most folyót, mert rossz lenne várni mindig két részre, inkább majd megnézzük egyben egy-két hét alatt :)
Most kínomban az így jártam anyátokkalt nézem, nem rossz, már kezdenek belejönni.
Viszont az IT crowd-ot hadd ajánljam! Igazi angol sorozat :)
Viszont azt hiszem, megvilágosodtam a témában. Legalábbis szerintem ha vonalat kell húzni, hogy ki defektes, mert otthon van, és ki nem, akkor ott húznám, hogy
1. anyagilag megteheti
2. kipróbálta, milyen külön élni, és inkább a szülőknél marad mégis.
Mert azt hiszem, az emberek nagy része ha már egyszer volt független, igen nehezen tér vissza a szülői házba. Ott már az ár-érték aránynak nagyon komolynak kell lenni. Aki még sosem lakott külön, az viszont nem tudja, hogy milyen is az, és hogy nagyonis érdemes megfizetni az árát.
Nekem például nagyon komoly bajba kellene kerülnöm, hogy vállaljak egy hazaköltözést, pedig nincs komolyabb baj a szüleimmel, se ki nem szolgálnának, és az életembe sem szólnának bele. Mégis inkább zsíroskenyeret ennék. A húgom volt kollégista évekig, ő nagyon szenved az otthonléttől, az öcsém meg nem érti, miért kéne elmennie. Most már nősül idén vagy jövőre, és fog, de addig nem érti :)
Nagyon köszi a filmajánlót, már továbbítottam is az illetékes személynek! :) Mi is megbeszéltük egyszer, Howardékat egyben nézzük az évad végén, de sajnos nem bírtuk ki. No, hát a HIMYM... Eleinte én is nehezen jöttem bele, aztán egy ideig nagyon jó volt, de az újak, hát... Amennyire szerettem, most már annyira nem. A Big Bang viszont továbbra is verhetetlen! :D
A másik témával kapcsolatban írtakat akár én is írhattam volna, hogy százszor inkább a zsíroskenyér, mint egy hazaköltözés, pedig senkivel semmi bajom. Anno 4 év kolesz után 5 évet otthon laktam, de már sokkal hamarabb tipliztem volna, csak anyukám még a költözésem gondolatától is rosszul volt (kis falu, mit szólnak az emberek, ami engem sosem érdekelt), aztán jött egy jónak ígérkező munka a megyeszékhelyen, és azóta (12,5 éve) itt koptatom a macskakövet. :) Életem egyik legjobb döntése volt. Az öcsém még otthon lakik, ő az a kategória, aki menne, de még nem teheti meg (piszkos anyagiak), viszont emellett egy kicsit még defektes is olyan értelemben, amit te is írtál, hogy akkor eszik, ha elé teszik a meleg ételt, plusz úgy kell összeszedni utána a szennyes zoknit. Anyukám meg az a szolgalélek típus, úgyhogy jól kiegészítik egymást. :)
Nem írsz unalmasan,biztosan el fogom olvasni.
Teközötted és egy felnőtt gyerekét pátyolgató szülő között az a legfőbb különbség hogy a te gyerekeid még kicsik.Ha nem lenne a szeretetnyelved az ő kiszolgálásuk nem maradnának életben.
Lehet hogy egy kicsit kemény hangnemet ütök meg ebben a témában, de a házasságomat egy agyongondoskodó nagymama tette tönkre.Folyton duruzsolt a fülébe,mindent elintézett helyette.Nos a mai napig ő tartja el.Ha az ember nem úgy megy férjhez,hogy "legfeljebb elválunk" és mégis így történik kicsit pikírtté teszi az embert.Bocsi hogy ilyen hosszúra sikerült!
Erika, nem baj sem a hosszúság, sem a hangnem. Mint írtam, szeretem elfogadónak gondolni magam, mert mindenek meglehet az oka, és lám, tényleg! :) Sajnálom, hogy így alakult!
Hát, nagyon szeretem, hogy ilyen jókis párbeszéd és hosszú kommentelés alakult ki ennél a posztnál!
Megjegyzés küldése