Visegrád

Aztán voltunk még Visegrádon is kirándulni a tesómmal és a feleségével. Csudajól sikerült. A terv az volt, hogy az Apátkúti völgyben sétálunk egy nagyot, meg mászunk egy kis hegyet, ilyesmi gyerekprogram. Aztán jutott csak eszünkbe, hogy nahát, itt van vár is!

Na, mindegy, szóval ezt az Apátkúti völgyet minden kisgyerekes figyelmébe ajánlom. Tuti jó program volt. Békés, nyugodt, gyönyörű, pedig a természet még éppen csak ébredezett. Egy patak völgyében haladtunk, jól kiépített kirándulóúton, akár babakocsival is lehetett volna menni. Mindenféle zúgók, sziklafalak, lapos kövek, amiken át lehet kelni oda és vissza a vízen. És hát a patak még az öcsémből is előhozta a hód-géneket, vagy gátat épített, vagy rombolta, attól függően, hogy volt, vagy nem. Volt tó, amibe kavicsokat lehetett dobálni, a tóban pedig békapeték, hihetetlen mennyiségben. Összesen azt hiszem, vagy 2x600 m-t haladhattunk oda-vissza, úgy két és fél-három óra alatt, annyi felfedeznivaló volt. Persze a gyerekek vagy 4 km-t mentek ezalatt. Van ott egyéb látnivaló is, füvészkert és vízesés, ahova mi már nem jutottunk el, mert úgy döntöttünk, felmegyünk a várba.

Átmentünk autóval a Duna-parthoz, és alulról, a kirándulóútról vágtunk neki a hegynek, aminek a tetején a várat gondoltuk meghódítani. Volt részünk némi lovagi tornában is, valami szlovák turistacsoportot képeztek éppen, és beengedtek minket is. A gyerekeknek nagy élmény volt, féltek is, izgultak is, csodálkoztak is. Utána nekivágtunk a hegynek.
Kb. félúton már nem tűnt olyan jó ötletnek a várnézés. Nagyjából térdig lógott a nyelvünk, Misit cipelni kellett, és kiderült, hogy az Ergot lent felejtettük az autóban... Még jó, hogy négy felnőtt volt velünk, így meg tudtunk osztozni a holt terhen. Persze Rékának is könyörögni kellett, neki is úgy tűnt, hamar elment a kedve a hegymászástól, de mikor mondtam, hogy jó, akkor forduljunk vissza, inkább jött. Fel akartak menni.
Mentünk. Másztunk, és amikor levegőhöz jutottunk, azon tanakodtunk, hogy vajon a történelem folyamán valaha bevették-e Visegrádot. Egyáltalán elkezdték-e ostromolni? Az út vége felé elkezdtünk viccelődni, hogy biztos majd 2000 forintos belépő lesz, és hiába másztunk fel, mert annyiért nem megyünk be. Tévedtünk. Csak 1700 volt. Leültünk egy padra, és vártuk az öcséméket, akik kicsit lemaradtak - ők jöttek Rékával, aztán megláttam, hogy ki van írva, hogy minden hónap utolsó vasárnapja családi nap, két felnőtt legalább egy gyerekkel ingyen mehet be. És pont a hónap utolsó vasárnapja volt. Úgyhogy a négy felnőtt bement a három gyerekkel, kölcsönadtuk a Misit, és így felértünk tényleg a csúcsra, a fellegvárba. Nagy élmény volt, és néhány szívroham, várunk még néhány évet, amíg magas és meredek helyekre megyünk a gyerekekkel.

Lefelé elvileg könnyebb volt az út, a gyerekek szaladtak is a szerpentinen, hiába óvtuk őket. Nándi lement az út szélére, megcsúszott az avarban, és megindult lefelé a meredeken. Nagyon büszke voltam rá, mert abszolút észnél volt, irányította magát, kitette a lábát, és egy fával meg tudta állítani magát. Misi viszont sajnos utánozta a bátyját, amíg a nagyra figyeltünk, megindult utána, ő is lement az útról, persze ő is megcsúszott, de hát ugye még csak három éves, és ahogy a filmekben szoktak, gurulni és pattogni kezdett a hegyoldalon lefelé. Én kb egy méterre a nyomában futottam hatalmas adrenalinfröccsel, és mielőtt még nekivágódott volna egy fának kicsit lelassult, és valahogy sikerült elkapni. Nem ütötte meg magát egyáltalán, de borzasztóan megijedt. Aztán meg jó büszke volt magára.

Nem is néztem meg, hogy Visegrád benne van-e az Anna-Peti-Gergő teljesítménytúrában, de benne van, úgyhogy ezt is lehúzhatjuk a listáról. :)