Még a két hetes ötgyerekességről

Eleinte egy frappáns bejegyzést akartam írni arról, hogy milyen tanulságai voltak a soksokgyerekes heteinknek, de azt hiszem, szeretném megörökíteni magamnak is azt, hogy milyen is volt.
Most így azt kell mondanom, hogy határozottan jó volt, nagyon sokat tanultam, sok dologra ébredtem rá újra, és jó volt arra is, hogy bizonyítsak magamnak. Azt hiszem, nem okoztam maradandó lelki sérülést senkinek, ez volt a legnagyobb parám :) Nagyon nehéz más gyerekét nevelni. Hasonlóan gondolkozunk a gyereknevelést illetően a barátnőmmel, de ha én ordítom le az ő gyereke fejét, mert olyant csinál, akkor ő azt nem zsebre teszi, ahogy a saját anyjától, hanem esetleg napokig rémálmai lesznek tőle. És ha én elviccelődök mondjuk Nándival azzal kapcsolatban, hogy megeszem reggelire, azt lehet, hogy egy másik gyerek komolyan veszi...

A négyéves Gergővel többször volt olyan, hogy sírt, szomorkodott, elbújt, nem beszélt, és elképzelésem nem volt, hogy mi miatt, aztán kiderült, hogy mondjuk Nándi nekiment, és nem kért bocsánatot. Ilyen érzékeny gyerekkel még nem volt dolgom, nekem más jutott.
A két hét pont elég volt ahhoz is, hogy a vendégek elkezdjék kitapogatni a gyenge pontokat, és feszegetni a határokat.
A legnagyobb buktató egyébként az én gyerekeim tűréshatára volt. Főleg Réka sokallt be. Neki most amúgy is nehéz, az iskolakezdés miatt is, aggódik, meg nála is szeretetnyelv változás van, és semmi sem jó neki, meg én sem kezelem túl jól a helyzetet, meg nagyon el van foglalva magával mostanában... Szóval neki egy idő után sok volt. Nándi is elkezdett bevadulni, Misi meg egyszerűen egy húron pendül vele nagyon... Nehéz volt nekik, hogy az amúgy sem elég figyelem még tovább osztódott. És hát a vendégeknek is egyértelmű, hogy elég nagy áldozat volt az anya-mentesség azt látva, hogy a többi gyereknek meg ott az anyukája.
A második hetet már úgy csináltuk, hogy hétfőn mi mentünk be, és ott vigyáztunk rájuk - de lakás, forgalmas helyen, időnként teljesen megőrültek a bezártságtól, de nem mertem levinni őket.  Kedden külön voltak, szerdán közös programot csináltunk, és csak csütörtök-pénteken voltak kint nálunk, de akkor anyuka nélkül. Úgy volt, hogy még péntek este is maradnak, de csütörtök délután olyan katasztrofális volt, az este pedig olyan botrányos, hogy meginogtam. Lehet, hogy az tett be, hogy szerdán nagyon elfáradtak, hogy csütörtökön délelőtt 7 gyerekre volt egy felnőtt - két szomszéd is átjött játszani még -, és esni is kezdett délután, be is voltunk zárva... Akárhogy is, rossz volt.

De csináltunk jó dolgokat, átmentünk a háromgyerekes barátnőmhöz, és megállapítottam, hogy a 6 gyereknél a nyolc semmivel nem több.
Meg elmentünk például a reptérre, meg a patakhoz sétálni.
Pénteken, mikor már meleg volt, megengedtem, hogy belegázoljanak a vízbe, de a pólót és rövidnadrágot érkezés után 10 perccel vettem csak le róluk. Későn. A patak ott, ahova mentünk, nagyon sekély, nagyrészt homokos. Az enyémek már tudták, hogy a sárhoz nem szabad menni, el is mondtam, de csak egyszer. És persze a vendégek pont belemásztak, amíg nem figyeltem oda. Persze a túloldalon, ahova utánuk tudtam volna ugyan menni, de nem szívesen. Nagyon beleragadtak.  Konkrétan combig. Réka végül segített nekik kimászni. Mondanom sem kell, mindenki mérhetetlenül élvezte a helyzetet.

A gumicsizmákból persze öntöttük a vizet... Hazafelé kerülő úton kellett mennünk, hogy napon legyünk, mert a ruhákat nem tudtam rájuk adni, csurom sár volt mindegyik. Ez volt az egyetlen nap, amikor lefektettem őket délben. Gond nélkül aludtak is. Aztán vonatoztunk is ezzel a bűnbandával, de a Nyugatiban várt minket a zuram, Pesten már ketten vittük őket :)

Voltunk Állatkertben is, a kicsi Gergő nem jött velünk, mert megbántottam, és éppen félt tőlem. Inkább anyukájával ment a dolgozóba, és később csatlakoztak hozzánk, délután. Biztosan anya-hiánya is volt. A négy gyerekkel viszont lehúztunk egy teljes műszakot egy kevés túlórával: 9-17.40-ig voltunk bent. És sírva vonszoltuk ki őket, mert még maradni akartak. Réka mondta is, hogy más szemmel látja most az állatkertet, sokkal érdeklődőbb volt. Sokat jártunk mi mindig, évekig volt bérletünk, de a három gyereknek meg magamnak már nem egyszerű megvenni :( Valószínűleg az iskolás Rékával már nem is biztos, hogy kihasználnánk.
Egyébként nagyon interaktív lett az állatkert, a fejünk felett himbálózott a madagaszkári maki, megnéztük a dögöt, amit a keselyű eszik, etették, amit lehetett, sok LégyOtton ott is voltunk: megnéztük az állatbemutatót a noé arénában, a fóka-show-t, simogattak kígyót és ezerlábút is. Ez a legutolsó hihetetlen öröm volt nekik, azt hiszem, sokáig fogom szeretni ezt a két képet.

Láttuk a kis tigriseket, a kis emukat, a kis gorillát, ahogy verte a mellkasát, utánozva a nagyokat, felmásztunk a nagysziklára. Legnagyobb élmény - az enyémeknek legalábbis - szerintem ezúttal a vízparti élet háza volt. Nagyon tetszettek nekik a békák, szalamandrák és halak. Sokat tanultak ott. És persze a lepkekert, mint mindig. 4-5 turnus átment a kerten, mire mi is kisodródtunk. Éppen keltek a báb-ketrecben a lepkék, nagy élmény volt.
És persze imádták a szobrokat, hálókat, megmászható sziklákat, tornyokat, párakapukat, kutakat, és mindent, ami másmilyen, mint amihez hozzászoktak. A sapkás fagyit például.


Meg hogy egy valódi pávakakas repült oda hozzánk, és elfogadta kézből a kiflit, amivel kínáltuk:



Az ember azt gondolná, hogy elfáradtak az egész napos sétában, és hazafelé bealudtak a kocsiban. Hát nem. Úgy kellett őket leütni este. Legalábbis a mieinket. Még Misit is, pedig becsülettel gyalogolt ő is többnyire, sántikált is a nap végére.

Amiben nekem nagyon sokat adott ez a két hét azon kívül, hogy jó volt, hogy elbírtam velük, az az volt, hogy tudtam élvezni őket. Mindig az van, hogy valamit csinálni kell. És most nem akartam csinálni semmit. Sokszor csak ültem az üres pár percekben, és figyeltem őket, ahogy játszanak. És néztem, hogy milyen aranyosak. Mert azok voltak. Nem volt könnyű, határozottan fárasztó volt, de nagyon aranyosak voltak. Így visszagondolva élveztem nagyon ezt a két hetet. De azért örülök, hogy mégsem lettem sem tanár, sem óvónő :)