Harcok

Én nem mondom rájuk, hogy rosszak. (Előbb mondom rájuk, hogy hülye vagy, ami nem jó, de azt legalább biztosan tudják, hogy nem hülyék, ennek a szónak nincs nálunk ereje.)  Csak arra mondom, hogy butaság, rossz dolog, amit csinálnak. Tudom, hogy az óvónénik sem mondják. Anyukám néha, de ritkán találkoznak, nem meghatározó szerintem. Ők mégis egymásra mondják, hogy rossz vagy, hogy ez vagy az rossz gyerek. Általában. Van legrosszabb gyerek az oviban, most már az osztályban is. Meg kell keresni, hogy ki van alul. Talán csak azért, hogy biztos legyen, hogy nem ő az. De mi van olyankor, ha mégis alulra kerül?

Nándi csoportjából elmentek az "eleven" gyerekek. Akiknek nem örültek a szülők, ha barátkoztak velük a gyerekeik. Nem maradtak magukra, játszottak velük néha, az enyémek is, de mégis, ők voltak a rosszak. Akiknek a tetteit szörnyülködve lehetett mesélni ovi után. (Megjegyzem, a régi óvodánkban jó gyereknek számítottak volna ugyanezzel a viselkedéssel) A lényeg ebből, hogy megürült a poszt. Lehet, hogy ez csak az én parám - bár nagyon úgy tűnik, Nándié is -, de most nekem úgy tűnik, esélyes rá, hogy a kis középsőnk elnyerje.

Nándi nem rossz gyerek. Aki ilyent mond rá, nem ismeri. Nem egyszerű eset, mert egészen máshogy gondolkozik, mint a legtöbb ember és embergyerek. Nem tudom beskatulyázni, pedig jó skatulyázó vagyok, még ha könnyű is nálam dobozból másik dobozba átkerülni. Egyik ismerősöm azt mondta, vizsgáltassam ki Asperger szindrómára, mert sok hasonlóságot vél felfedezni az ő aspergeres kisfia és Nándi közöt. Én a tagadás fázisában vagyok, bár  már hajlok rá, hogy megkérjem az óvodapszichológust és az óvó nénit, hogy nézzenek rá ilyen szemmel. Egyenlőre inkább horoszkóp-jellegű összefüggéseket látok laikusként - ha akarom tünet, ha akarom nem.
No, mindegy, a lényeg, hogy nem rossz gyerek. Határozottan jó gyerek, csak egyszerűen máshogy teremt kapcsolatot, és máshogy reagál. Persze kifejezni sem mindig úgy fejezi ki magát, ahogy mások. És hát amíg nem érti meg, hogy mi miért van, bizony felülbírál, és a kíváncsiság kielégítés/büntetés arányát mérlegelve dönt, hogy megéri-e. Szóval gyakran nem lehet beszélni a kőfejével. Hihetetlen logikus, kitartó, okos. Csak éppen nehezen meggyőzhető arról, hogy rosszul gondolja, és még nehezebb meggyőzni arról, hogy beszéljen róla, mi van abban a bizonyos kőfejben.  Csak hogy megérthessem, mit akar, mielőtt megtiltom. Mert ha értem, hogy a magas sziklán lát valami bogarat, amit meg akar nézni, valószínű, hogy nem elrángatom, hogy nem mászhatsz fel, hanem felemelem.

Meglesz ezeknek a tulajdonságoknak a nagy haszna majd nagyobb korában, de most, a gyerekek között így, pontosan ez a kombináció úgy néz ki, nem az igazi.
Mert ha ő játszani akar valakikkel, és ők nem fogadják be, akkor szerinte azok nem jó fejek, és teljesen jogos, ha szétrúgja a várukat. Nem csak egyszer, hanem minden alkalommal, mikor eszébe jut, hogy ezek a szemetek nem fogadták be. Mondjuk egy hónap múlva is. És ha valakihez nagy hirtelen, örömében ordítva odarohan, az pedig félelmében kiteszi a kezét, hogy távol tartsa, akkor az megérdemel egy kokit simán. És akkor azokról az esetekről, amikor halálra szeretget valakit, vagy majdnem megharap, de mégsem, mert megtanult uralkodni magán, nem is szóltam. Mármint arról, hogy ezek a gyerekek, akik ezeken átesnek, mennyire tartanak néha Nánditól (főleg, ha korábban már Nándi-féle jogosnak ítélt büntetésen is átestek). Aztán vannak azok az esetek, mikor nem szól, csak üt, mert valaki pont azzal a játékkal kezdett el játszani, amit ő pár perce tett le, de szándékozott visszatérni hozzá. Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Az esetek nagy részében semmi probléma nem lenne, ha a testbeszéd helyett (vagy legalább mellett) a verbális kommunikációs csatornát is használná. Ahogy mondani szoktam neki, nem csak azért van a szánk, hogy együnk vele, hanem hogy elmondjuk, mit akarunk. Rékánál valamennyire működik, máskor egyszerre üt és mondja, de ez is valami. Misi is már teli torokból ordítja, hogy "Nadon méééges vagyok ááád!" Nándival egyszerűen nem tudok előrelépni semmivel. Néha egyébként fontolgatom, hogy fogom magam, és kipróbáljuk egy napig, hogy nem szólok, ha nem tetszik valami, hanem büntetek rögtön. Lássák már, mit csinálnak. :) Persze nem használna...

Visszatérve, én szeretem ilyennek, mert tudom, hogy jó gyerek, és általában meg is értem a kis dolgait, még ha dühöng is. Az fáj, hogy nem tudok rajta segíteni. Az fáj, hogy azt mondja magára, hogy rossz vagyok. Hogy sírva mondja, hogy elrontottam, nem akartam bántani, olyan buta vagyok. A szívem szakad meg tőle. És rossz, hogy azért sír reggel, hogy nem akar oviba menni, mert szeretne ott lenni, de fél, hogy nem tud majd jól viselkedni. Nem akar harcolni, de kell neki. Tudja, hogy nem szabad, és egyszerűen mégis megtörténik vele. És szeretné, ha nem kerülne bele ezekbe a helyzetekbe, amiket pontosan tudja, hogy így fog majd megoldani. Nem akar rossz gyerek lenni, mert ő belül nagyon jó. Csak nem tudja megmutatni. Tavasszal elég volt neki, hogy szóltam az óvó néninek, hogy figyeljen rá, hogy ne kelljen harcolnia az xy-nal, most nem volt szabad szólnom. Azért fogok majd, csak legyen olyan alkalom, mikor nincs ott Nándi.
Most kapott a betegségnek köszönhetően egy hét haladékot. Talán jó is, hogy a beszoktatós időszakban nincs ott. Talán tisztább lesz a lapja jövő héten hétfőn. Talán addig mégis előkerül a kulcs ahhoz az ajtóhoz, ami a kommunikációs csatornákat nyitja.
Hátha.