100%

Az alap, hogy az egy anyára (100%) van 3 gyerek. Mindhárom gyerek azért küzd, hogy az 1% maradék, ami a 3x33% felett marad, az az övé legyen. Legalábbis úgy érezze, hogy az övé legyen. (Két gyereknél nyilván a 49-51%-ért megy a harc)
Úgy tűnik, vannak időszakok, amikor nem jól szeretem őket. Mert én tudom, hogy egyformán szeretem őket, mindegyiket legjobban, és pontosan olyannak, amilyenek, egy hajszálukat sem változtatnám meg, akkor se, ha lehetőségem lenne rá.  Hiszen minden "hiba" magában hordozza az erényt is, a mi feladatunk, hogy a képességeiket, adottságaikat megtanítsuk nekik megfelelően használni. De ők ezt nem mindig érzékelik.
Mindegy, szóval a lényeg, hogy néha nagyon nehéz a feladatunkat úgy végezni, hogy közben folyamatosan érezze mind a három gyerek azt, hogy valóban nagyon-nagyon fontos számunkra. Úgy szeretni, hogy mindegyik úgy érezze, hogy az övék az a bizonyos 34%.
Nagyon szeretem az úgybeszélős könyvből azt a részt, hogy fogalmazzuk meg, és mondjuk ki az érzéseinket, mert így könnyebb velük megbirkózni. (Nagyrészt erre használom ezt a blogot is.) És hogy erre tanítsuk meg a gyerekeinket is. De azért az elég szívszorító, mikor nem engedem meg a gyereknek, hogy fenn maradjon este, és azt mondja hüppögve, hogy most úgy érzem, hogy senki sem szeret.

Viszont azt hiszem, még nehezebb az, mikor nem szavakkal, hanem egymás hátán átmászva próbálják azt a bizonyos plusz 1%-ot megszerezni. Mostanában szinte semmit nem tudunk együtt csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen.
Sétálni egy ideje nem megyek velük. Rossz, tudom, de nincs járda sehol. És az egyik előre megy, a másik lemarad, a harmadik meg középen tartja a tempót. Néha úgy érzem, csak azért, hogy döntésre kényszerítsenek, hogy kivel tartok, hova gyűjtöm össze a csapatot. Mert egyértelműen egyszerre csinálják a lázadást. Egy darabig jó minden, aztán borul a bili.
És nem találok közös motivációt, ÉN akarok sétálni menni, nem ők. Teljesen jól elvannak séta nélkül. A repülőtér csak a fiúknak buli. A játszótér csak a kicsiknek való. A patakpartra az ominózus piknik óta Réka nem hajlandó jönni, hiába esküdözök, hogy nincsenek szúnyogok télen, pedig kevesen vannak a szerencsések, akiktől 50m-nyire folyik egy patak. Pedig ott igazán nem lenne baj, ha valaki elmarad vagy előre megy. Kisboltba nem érdekes menni, vagy legfeljebb odafelé, ha beígérem az egyedüli vásárlást, vagy valami finomságot. A minap a barátnőmékhez mentünk át gyalog a hárommal, hazafelé kölcsönkértem a babakocsit.... Mert odafelé még csak botrányos volt, és csak Nándit ütötték el majdnem (direkt ment neki az autónak), de hazafelé még fáradtak is voltak. Brrr.  Kert van, az oviban is minden nap kimennek, levegőn azért vannak. Csak sajnálom a sétát, mert ott új, más kérdések vannak, és csak rájuk figyelek.

Társasozni is alig tudunk. Ezt is én akarom leginkább, ott kezdődik :) Najó, Réka partner általában, és Nándi is megül az ölemben, mi együtt vagyunk többnyire. És ha vigyázunk, hogy kellő arányban nyerjen Réka (mondjuk 10-ből 8-szor), akkor elég jól el is vagyunk, és másnap is hajlandó. Nándi még nem gyúr a győzelemre. Jön viszont Misi, aki mindent visz. Mert "én kappptammm". Vagy rángat, illetve végső esetben kakilnia kell. Persze nem, de legalább elvont a játéktól. Nándi eszköze még mindig az agresszió, üt, csapkod, dobál, Réka megsértődik, és Misi valahogy a kettő között dolgozik, üt, majd zokog.

Szerintem tök jól tud együtt játszani három gyerek. Teljesen jó a kis korkülönbség, élvezem minden előnyét, működik is nagyon gyakran. Most is vagy egy órája játszanak békésen a pénzekkel, boltost, számolóst, kergetőzőst, mindenfélét. Fenn van velük apjuk, de nem hallom, hogy lenne bármi beavatkozás. (Én meg sütök. Meg reggel óta írom ezt a posztot.)

De vannak napok, kétnapok, háromnapok, hogy egyszerűen semmi sem jó. Különösen rossz a helyzet, ha közösen szeretnék valamit csinálni velük. Leülök például Rékával barbizni, jön Nándi, és kezd lökdösni, vagy valamit, látszik rajta, hogy anyát akar ő is. Mondom neki, hogy hozzon egy autót, vagy válasszon egy babát, és próbálom bevonni a játékba, vagy egyik kézzel egyik gyerek, másikkal másik. 50-50%. Nándi boldog, Réka lázad. Az úgy nem jó, ne arra menjen, ne oda, és ne azzal, és azt meg semmiképpen. Választhatok, vagy elmegyek Nándival játszani, vagy Nándi tönkreteszi a játékot. Mindkét esetben az a vége, hogy mindkét gyerek sír. Vagy mindhárom. Mert általában Misi nevét is helyettesíthettem volna akármelyik helyre, vagy kapcsolhattam volna 'és'-sel. És a nevek tetszőlegesen felcserélhetők. Mert mindig ugyanaz kell, és ha két Villám van, vagy akár három, az sem megoldás, mert akkor mind a három kell az EGY-nek, és ha ügyesen manőverezve elterelem a sértett felet valamivel, már repül is az addigi veszekedés tárgya, és az előbbi irigyből lesz az áldozat, akinek nem jutott. És én nyertem egy újabb adag probléma-megoldás leckét a gyerekeknek, és egy önuralom-leckét magamnak. A kedvencem, mikor valamit azért vesznek el a másiktól, hogy a helyére tegyék...
Most már ott tartok, mint a sétálással, nem is ajánlom fel, hogy játszom velük, mert nélkülem néha jobban elvannak, bár lehet, hogy csak úgy tűnik, mert rosszabbul érint. Ami nagyobb szívfájdalom, Réka egyenesen elküldött múltkor. Azt hiszem, ő is érzi ezt a folyamatos harcot. Szinte bármin képesek egymás torkának esni. És a semmin is.

Tudom, hogy ha több a gyerek, nehezebb közösen csinálni valamit, összehangolni stb. De akkor is, eltelnek a hétvégék, és mindig úgy várom, hogy együtt a család, majd csinálunk valamit közösen, és milyen jó lesz. De elmenni sem jó, mert valaki biztos rosszul érzi magát, ha másért nem, azért, hogy azt a bizonyos 1% plusz figyelmet a magáénak tudhassa. Vagy Misi kicsi hozzá, vagy Réka lány. És akkor még Gergőt számításba se vettem... Még Nándi a legkönnyebben alkalmazkodó gyerekünk, aki nyitott szinte mindenre, ő egyszerűen csak állandóan veszélybe sodorja magát, mert annyira érdeklik a dolgok, hogy ha valami felkelti az érdeklődését, selátsehall, és főleg SESZÓL, csak rohan.

Talán jön a tavasz, és ez is jobb lesz. Azt hiszem, túl sokat várok a tavasztól :) Addig is asszem újra elolvasom a Testvérek féltékenység nélkül c. könyvet...

(Najó, ahogy végigolvastam, úgy döntöttem, hogy leírom, amit régi és ismerős olvasóim bizonyára tudnak, de elég hirtelen nőtt meg az utóbbi egy-két hónapban az olvasottságom, szóval a blogom az dühöngő funkciót is betölt, sőt, elsősorban, néha már gondokozom is, hogy át kéne írni a nagycsaládban élni jó címet valami másra, mert szerintem téves képet adok, és nem így telik el minden napunk, csak általában arról írok, ami nagyon foglalkoztat. Bármi miatt. Már ha van időm leírni :) Lehet, hogy egy hét múlva már nem is gondolok rá, mert jön egy új. Szóval ez éppen egy nehézségeket támasztó probléma, ami lehet, hogy magától megoldódik, vagy éppen ahogy próbálom megoldani, az fog segíteni, és kétnapi szintről kéthetire fog csökkenni. Merthogy el nem tűnik, az biztos, mert akkor vagy én lennék tökéletes, vagy valami baj lenne a gyerekeimmel.)