Az a fránya zene

Szóval Rékát végül beírattam szolfézsra. Elég nehéz döntés volt. Dilemmáztam egy adagot itt is róla. És végül az igen mellett döntöttem. Mert azt gondolom, hogy a zenei nevelés fontos. Aztán meg Réka szörnyen szeretne hegedülni tanulni, mióta egyik ovistársa hegedülni tanult. Nem vagyok benne biztos, hogy pont a hegedű az ő hangszere, de ezt ne én döntsem el. Jobb, ha valaki olyan mondja meg, aki ért is hozzá. Mert én nem. És ne akkor mondják rá, hogy alkalmatlan, mikor felvételiznie kell, mert az lehet, hogy megviselné.

Itt van az én Réka lányom, aki meglehetősen nehezen követi a dallamokat. De azt nagyon lelkesen. Imád énekelni, dalokat költeni, dudorászni. Csak iszonyúan hamisan. Nándi, sőt, Misi is következetesebben dalol. Ami nem összehasonlítás, csak már nem tudom azt mondani, hogy majd belejön. Magától nem. Tavaly, zeneovin nagyon sokat fejlődött, pedig nem járt minden alkalommal. Ezen és Erika kommentjén felbuzdulva írattam be végül szolfézsra egy nagyon kedves nénihez, akivel beszéltem is arról előzetesen, hogy mi a helyzet, és hogy ő mit gondol róla. Azt gondolta, hogy érdemes megpróbálni, és az igazgató bácsi is ezt javasolta, aki szintén zenész, és gyerekként hasonló cipőben járt.

Egyáltalán nem vagyok különórapárti elsőben. Mégis úgy döntöttem, hogy ezt a heti kétszer negyvenöt percet megpróbáljuk, amíg élvezi. Ha már nem tetszik neki, valóban szenved tőle, nem kell mennie. Attól tartok, hogy nemsokára ráébred, ráébresztik, hogy neki nem úgy megy az éneklés, mint a többieknek, és akkor bezár. Akkor már nem lesz lehetőség fejlesztésre. Lehet, hogy mire ez az idő elérkezne, már menni fog neki. Nem várom, hogy dalospacsirta legyen, hogy kórusban énekeljen. De azt nagyon szeretném, ha az éneklésnek ezt a hihetetlen örömét meg tudná őrizni, és 1-2-3 év múlva ne hallgasson el, mert kinevetik. Persze az is lehet, hogy ez csak önigazolás.
Az is segített a döntésben, hogy direkt olyan napokra tették be a szolfézst, amikor 4 órájuk van, megebédelnek, és utána mennek, helyben az iskolában. És persze van egy adag önmegvalósítás, mert én nagyon szerettem volna zenét tanulni, de nem lehetett. De talán ennek vagyok annyira tudatában, hogy ne erőltessem. Gyakran kell legyőznöm magamat a gyereknevelésben, kezd gyakorlatom lenni benne.

Néha elbizonytalanodok, hogy van-e értelme. Hogy valódi-e a fejlődés. Néha még abban is, hogy nem siettetem-e azt, hogy kiderüljön az, hogy ez nem az a terület, amiben alig üti az átlagos szintet. De Réka nagyon lelkes, élvezi. Még a szótagolvasásnál is azon örömködik, ha talál egy tá-t vagy egy ti-t, és tapsolja azonnal. És ez biztos, hogy nem nekem, a normáimnak való megfelelés miatt van. Itt aztán keményen érezhető az én bizonytalanságom, amibe nyugodtan kapaszkodhatna, és mondhatná, hogy nem akar. Még vissza sem fogom magam, mint az iskolánál. Ugyanúgy, mint az iskolai dolgokkal, nem tudom, hogy normális-e, hogy nem tud ütni mérőt, hogy nem tudom neki elmagyarázni, hogy az ti, és nem titi, hanem csak a kettő a titi :) Mondjuk az is igaz, hogy ezeket az aggodalmakat sokkal könnyebb elengedni, mint az iskolaikat, mert ha egyszer rámondják, hogy felesleges próbálkozni, nem fog menni, akkor egyszerűen felajánlom Rékának, hogy járjon inkább balettra, és lecseréljük. Mert oda járna, csak este van, és nem akarom rángatni az egész bandát.

Nem rossz az, ha valaki nem tud énekelni, nem tud zenélni, semmi baj nincs vele, apukám sem tud, mégis nagyon jó ember. Nem lesz tőle kevesebb. Annyi más dolog van még a világon, amivel lehet foglalkozni, kiteljesedni benne. Réka ráadásul nagyon érdeklődő kislány. De azért akkor is úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni. Meglátjuk.