Turul, alma, vitorlás, telefon és nagycsalád

Ez egy élménybeszámolós poszt lesz, úgyis rég volt ilyen. Ugyanis hirtelen felindulásból elmentünk Óvárra a hétvégére.
Elég sok programot kellett átszervezni hirtelen, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem felejtettem el valamit lemondani, amit megígértem... Az almaszedést gyorsan besuvasztottuk péntek iskola utánra. A dugóknak és a nehézkes indulásnak hála összesen negyven percünk maradt, hogy begyűjtsük a télirevaló vitaminmennyiséget. Mondjuk ez pont elég volt arra, hogy a gyerekek ne unják meg, hogy ne szedjünk többet, mint amit el tudunk szállítani, és hogy nekünk viszont elegünk legyen az almaszedésből egy évre. Gergőnek lehet, hogy többre is... Most elég illatos a garázsunk. Jól is jártunk, mert nem volt kedvük mérni a dolgozóknak az almát, és becsülték. Alá, szerintem szándékosan, hogy ne erősködjenek az emberek a mérés mellett. Itthon vettük észre, hogy jócskán alá...
Este indultunk tovább a szüleimhez, de nem szóltunk nekik, hogy majd jó meglepetés lesz. Az lett. Nagyon-nagyon örültek.
Másnap hajnalban a fiúk hátrahagyták az öregeket, a nőket és a gyerekeket, és lementek a Balatonra egy utolsó vitorlázásra, mielőtt a fagyok előtt kiemelik a hajót. (Igaziból ez volt az egyik érv, ami miatt mentünk, a másik az, hogy az összes tesóm és hozzátartozója otthon volt.) Mi addig otthon megnéztük a vadi új piac felavatását (7 nyelven énekel, nagyon tuti!), megjártuk a cipő- és a finomságos boltot, aztán sütöttünk almáspitét (mi mást??), vaddisznópörköltet főztünk szabadtűzön, a húgom követ törni és fát vágni tanította a gyerekeket, ezért aztán kitüntetést is kaptak. Nándi úgy örült, hogy osztott aztán mindenkinek valamiért érmet: sütésért, főzésért, tűzrakásért, mesélésért... A nővérem nagyon meghatódott rajta, hogy ő Péterke-gondozásért kapott. Hogy egy négy és fél éves gyerek így meg tudja becsülni az ő munkáját :) .

Aztán este megjöttek a fiúk, és kiderült, hogy csudajó napjuk volt, csak a végén Gergő telefonja beleesett a Balatonba. Amit nem hittünk el. Egyáltalán. Pedig igaz volt. De most ott volt a sógorom teljes búvárfelszerelése, és kimentette, most szárad. Aki nem olvasta, kb. 6 hete az iPhone fürdött meg, ő nem volt ilyen szerencsés, azóta is ott pihen. A Nokia vélhetőleg őt látogatta meg, mert nagyjából ugyanott ugrott ki Gergő zsebéből. Aztán volt sörölés meg beszélgetés, meg ágyba ájulás. Másnap meg tipegő mise, ami végrevégre tetszett a Rékának is, sőt, még Nándi is aktívan részt vett.

És utána indultunk a harmadik érvünket teljesíteni, ami miatt Óvárra mentünk, mégpedig, hogy elcipeljük az egész nagycsaládot Tatabányára a Turul madárhoz. Mi már másfél éve szeretnénk menni, mióta a vonatról a gyerekek valóban meglátták az óriási szárnyakat, amiket mutattam nekik. Aztán kiderült, hogy anyukám sem volt még ott, pedig gyerekkori vágya. Sok át  és keresztbe szervezés után végül a húgomékon kívül mindenki jött, neki muszáj volt dolgoznia. És megérte. Igen jól sikerült.
Apukám fájós lába és a Péterke babakocsiundoritisze miatt egészen felmentünk kocsival, és fent piknikeztünk. A családra jellemzően csak evés után indultunk el a kb 100m-re levő szoborhoz, mentségünkre szóljon, hogy 1. ebédidő volt, 2. meg kellett várni, amíg mindenki megérkezik. Réka meglátta, és azt mondta, hogy "Hű! Kisebbre számítottam..." Valóban meglehetősen impozáns, főleg, hogy még az első világháború előtt készült, így nem sugározza azt a fajta csakazértis büszkeséget, megtörtséget,  kényszeredettséget, amit ezek a Trianon utáni magyarság-jelképek nekem olyan gyakran.

A gyerekek kicsit csalódottak is voltak, szerették volna megfogni, felülni a hátára. Nándi mindenáron megpróbált felmászni  a talapzat oldalán, amivel folyamatosan a frászt hozta az öcsémre, aki szerintem a délután folyamán sokszor megbánta, hogy pont Nándi őrizetét vállalta el.  Réka pedig kijelentette, hogy azok a foltok a talapzaton, az a turul nyála.
A kilátóhoz már nem mentünk át, mert mindenkinek számolni kellett az időtényezővel, és az kicsit hosszabb út lett volna, de egy kis sétára maradt idő. Megindultunk a kőzetes ösvényen (Kb 20 méterenként egy-egy nagy kő van felállítva, kiírva, milyen fajta, melyik korból és honnan származik), a gyerekek minden sziklára felmásztak. És hát a mi tudatlanságunkat jelzi, hogy eléggé meglepődtünk, mikor az ösvény végén egy hatalmas lyukhoz értünk, ami egy barlang felső bejárata volt. Hamarosan azt is felfedeztük, hogy lent be szabad menni, úgyhogy aki nem volt rest a lépcsőzéshez - a nők és a gyerekek, illetve az öcsém - le is ment. Sajnos a lustákkal maradt Gergőnél volt a fényképező, pedig nagyon különleges volt, kis bejárattal, nagy kürtőkkel, hatalmas belső térrel, megmászható párkányokkal és sziklahalmokkal. Én folyamatosan féltem, mert egyrészt van némi klausztrofóbiám, másrészt a gyerekeim hegyi-kecskeként viselkedtek, és ez eléggé megviselt, annak ellenére, hogy mindegyiknek mindig a nyomában volt legalább egy felnőtt. Azért nekem így is 10 másodpercenként ugrott össze a gyomrom. Néha sűrűbben is. Csak Misi lábára esett rá majdnem egy 10 kilós szikladarab, de a friss sógornőm a kezét nem kímélve megmentette  a helyzetet. Nem sokon múlt. Réka mondta is neki, hogy ő már lehet anyuka, mert nagyon jól tud vigyázni a gyerekekre.
A gyerekek borzasztóan élvezték a kirándulás minden percét, amit nem az autóban kellett tölteniük. Ha egyszer megérjük, hogy nem éjszaka kell majd utaznunk, akkor valószínűleg útba fogjuk ejteni máskor is a Turult, az autópályától csak egy körülbelül 10 perces kitérő.  De egyedül tutira nem vállalnám be a három gyerekkel.

És készült rólunk olyan kép is, amin végre mind az öten rajta vagyunk, másodszor, mióta Misink is van. :)