Utánozós majom!

Amikor olyan tizenegypár éves voltam, a húgom meg kisiskolás, egyszer ültünk az asztalnál, csináltam valami szendvicset, és azt ettem. Ő meg nézte, nézte, aztán valami olyasmit mondott, hogy ne haragudjak, mert igazán nem utánozásból, de olyan látványosan jóízű szendvicseket csinálok, hogy muszáj ugyanolyant csinálnia, mert biztos, hogy finom. És ahogy ez a beszélgetés megmaradt bennem 20 év elteltével, ugyanúgy, vagy még erősebben maradt meg bennem az az érzés, hogy nem is értem, mi a baja a húgomnak, hiszen az tök jó, ha valami olyant csinálok, amit mások követendőnek tartanak.

Ez jutott eszembe a minap, hogy van remény, és egyszer a legkisebb is kikerül abból a korszakból, amikor nem lehet egyszerre az órára sem nézni, mert az is utánozásnak minősül, és ez az "utánozottat" bosszantja. Mert az, hogy ez másnál is így van, még Bartos Erikáéknál is - lásd annapetigergőkönyvek vonatkozó meséje a Megmondalak kötetben - már kevéssé vigasztal egy idő után.
A legkisebb egyébként most fedezi fel az anya testvérszivatás gyönyörűségét, és már látszik, hogy a tehetsége ebben Rékáéhoz hasonló. Mondjuk utánozásban pont a Nándi a legprofibb, mivel ő a legtürelmesebb, vagy csak legkitartóbb gyerekünk. Nagyon kitartóan tudja bosszantani a nővérét. Néha velem is megpróbálkozik, de abból mindig nagy röhögés lesz. :)

Persze aztán eszembe jutott az is, hogy vannak emberek (pl. bloggerek), akik nem nőnek ki ebből, és még felnőtt emberként is képesek megsértődni még azon is, ha például valaki ugyanarról a témáról ír, mint ők. És kígyót-békát kiabálnak. Jelzem, én különösen örülök, ha valakit, akiről tudom, hogy olvasóm gondolkozásra, véleményformálásra ihlet az, ami az én fejemben is forog. De persze én nem kutakodok ilyesmi után, és nagyon ritkán derül ki. Remélem azért az én gyerekeim azok közé tartoznak, akik kinövik majd. Gyors genetikai esélylatolgatást végeztem, és talán jó génjeik vannak, hirtelenjében nem találtam olyant a családban, aki az elmúlt 15-20 évben ilyenre panaszkodott volna.