Hogy hogy vagyok, avagy nyugdíjasposzt

Az van, hogy meglehetősen megbetegedtem. Összeszedtem egy csomó gyulladást, úgymint torok-, fül- és hörgőgyulladást, valamint a sok köhögéstől meg a szuper állapotomtól sikerült az isiászos lumbágómnak is gyulladt állapotba kerülnie. Szóval abszolút halmozom az élvezeteket. Főleg, mert ezt teljes gyerektársasággal kell nyomni, hála érte, hogy Gergő munkája megengedte, hogy itthon maradjon velünk a héten. Hétfő estére már 39.5-öt produkáltam, amit viszont a lórúgás antibiotikum másnapra csont nélkül legyűrt.
Keddig azonban csak feküdtem, és néztem a plafont, néha még az sem sikerült. Egyszer felkeltem , hogy feltegyek egy rizst főni, meg a sütőbe besorakoztattam néhány bolti falatkát, és 5 perc után elsötétedett minden, majdnem elájultam. Még elértem a kanapéig. Úgyhogy utána nem vagánykodtam, megoldották a főzést, én meg végig feküdtem szombat délután óta. Szerda óta már van kedvem laptopozni, dolgozgattam is, jó sokat telefonáltam, bár elég lila a hangom, azért sikerült pár felgyűlt ügyet elintézni, jól is esett. Tudok tanulni a Rékával is, meg játszani velük, ha idehozzák, amivel akarnak. Lázam már nincs, a torkom sem fáj, viszont még mindig búra van a fejemen, és időnként köhögőrohamokat kapok, amikkel nem is lenne baj, ha nem lenne olyan, mintha minden köhintéskor egy jókora homokkal töltött zoknival derékon nem csapnának.
Aludni nem tudok, rémálmaim vannak, vagyis még annál is több, vagy kevesebb, de nem tudom, hogy ezt le tudom-e írni, nagyon szeretném.
Hívták ugye a nagyszülők a gyerekeket szülinapjuk alkalmából, Réka mondja valamelyiknek, hogy hát, anya fekszik egész nap, apa csinálja anya munkáját. És mit csinál apa? Hát, öööö... ad nekünk enni meg kiabál és velünk van. Azért ennél nagyobb hős: zacskós levest, virslit, szilvásgombócot főz, kenyeret ken, feneket töröl, gyerekorvoshoz, levegőzni, mekibe visz, ajándékot vesz, takarít, pakol, mosogat, fektet, öltöztet, fürdet, mesél. És nem is kiabál sokat. És főleg engem kiszolgál. Mosott is és teregetett is. Mondjuk a ruházkodással hadilábon áll, mondtam, hogy azzal ne foglalkozzon, hozzon oda mindent, úgyhogy a mi szobánk az gyakorlatilag egy ruha halom, egy ösvény van az ágyig, és annyi, a szennyestartó üres, és a gyerekek egész nap pizsamában vannak, amíg nem mennek ki. Tele a szárító, és még a múlt héten beszáradt ruhákat sem volt erőm elrakni, úgyhogy az is itt kupacolódik. Elég szörnyű, de mindenkinek jobb, ha ezeket én teszem majd el.  De az alsó szint abszolút vállalható, és a gyerekszobát is minden nap hűségesen elpakolták.

Szóval ezek vannak. Most már úgy néz ki, megmaradok. De ha mégsem, nyugodtan halok meg, mert a zuram egy szent, és elboldogul maga is a gyerekekkel.