Nándi

Emlékszem a pillanatra, mikor eldöntöttük, hogy mikor legyen Nándi születésnapja, a kétségbeesésre és a félelemre. Emlékszem, amikor álltunk a dugóban, és aggódtam, hogy elkésünk, Gergő pedig nyugtatott, hogy biztos nem kezdik el nélkülünk.  Aztán emlékszem Gergő arcára, ahogy néz be a műtőbe a kis kerek ablakon. Emlékszem, milyen hálás voltam Nándinak, hogy amikor az arcomhoz tették, és meghallotta a hangom, abbahagyta a sírást. Most is érzem az arcomon, hogy milyen hihetetlenül selymes volt a bőre. És tudni akartam róla mindent, legalább azt, hogy hány kiló, és hány centi, ha már látni nem láthatom rendesen, és fájt, hogy ha egy másik gyereket adnának a kezembe, nem ismerném meg, hogy ő volt-e az. 

Aztán megvan az is, mikor folyton sírt a kórházban, és ahogy berakták az inkubátorba, azonnal elhallgatott, és aludt vagy két órát, és akkor nagyon sajnáltam, hogy ki kellett jönnie ebbe a ronda hideg világba. 

És emlékszem az első találkozásokra, a hálára, hogy hagyta, hogy Réka lelkével foglalkozzak, és hogy később tette el magát egy pár hétig éjszakára, hogy jusson neki is egy kis privát idő velem, ismerkedni.  Emlékszem az örömre, hogy legalább napközben békés, a büszkeségre, hogy milyen hihetetlenül mozgékony, hogy négy hónaposan már gyakorlatilag kúszott, és hogy alig hat hónaposan ült-állt-mászott. És mihelyt mászott, autózott. Emlékszem, ahogy járni tanult, egyáltalán nem foglalkozva vele, hogy nem megy neki, minden óvatosság nélkül rohant bele a vakvilágba. Egyszer elfogyott itthon az Arnica, és akkor pár nap múlva úgy nézett ki, mintha legurult volna a lépcsőn. Hogy elég volt elkezdeni öltöztetni, és már félálomban volt. Hogy milyen nagyon szeretett enni, bármit és bármikor, bámilyen mennyiségben. 

Úgy emlékszem Nándi totyogós korára, mint aki mindig megtalálja az élet sava-borsát. Mindig benne volt a sűrűjében és mindig talált valamit aminek lehet örülni. Rengeteg örülős pillanatunk van. 

Sokminden változott az elmúlt 2-3 évben. Már nem eszik, nagyon válogatós. Már nem örül mindenek, már nem kell mindig mozgásban lennie, már néha meg tud ülni a fenekén is, bár ha megy, még mindig csak futva tesz meg utat, csak úgy menni még mindig nehezére esik. Óvatosabb, vannak félelmei, reálistól, irreálistól vegyesen. 

De még mindig mindent tudni akar, és főleg megtapasztalni, és beszél is, ami nagyon hiányzott 20 hónapos koráig, sokat, csipog, csacsog.  Néha túl sokat is. És sírósabb is lett, és mindenképpen hisztisebb. De ugyanolyan bohóc, ugyanúgy boldoggá teszi, ha nevetnek körülötte. Ugyanolyan kiszámíthatatlanul, mégis, belegondolva rendkívül logikusan reagál az életébe besodródott körülményekre, emberekre. Ugyanolyan különleges, gyönyörűséges, imádnivaló kisfiú. A mi Nándink. Isten éltesse!