Az igazság odaát van...

... már ha kettőnk vitájáról van szó Rékával...

Egy mai példa a mi kis rendszeres összetűzéseinkről. Esetlegesen hasznos info, hogy az elmúlt pár hétben jópárszor megtekintettük A kis hableány c. rendkívül lebilincselő Disney rajzfilmet, többször el is játszottuk. Én többnyire Triton, a zord atya voltam... A konfliktus azon robbant ki, hogy a kislányok ugyan ne "csókozzanak" szájra kisfiúkkal, Réka szerint ezt lehet, ugyanis Ariel kislány, mert Triton, az apja kislányomnak hívja, és ő is csókozik.
- Igen, de az én anyukám is kislányomnak hív engem, pedig én már anyuka vagyok - próbálom meggyőzni.
- De nem úgy van!
- De nézd meg, Tritonnak, és Erik apukájának is ősz a haja, öregek már, mert nagyok a gyerekeik - próbálkozom tovább.
- Nem! Tritonnak azért ősz a haja, mert úgy született!
- Tényleg? És ezt meg honnan tudod?
- Onnan, hogy amikor még kisbaba voltam, és te még meg sem születél, láttam az Ariel 11-et, és abban volt.
Mivel meg sem születtem akkor még, ezzel tényleg nem tudok vitatkozni, meghátrálok. Legalábbis a vitának ettől az irányától. Visszafojtott röhögéssel.
Ez nem egyszeri alkalom. Naponta többször vannak ilyen jellegű összeugrásaink. Amit lehet, ráhagyok, mert mindent jobban tud, nem érdemes beleszaladni.

Viszont kicsit elgondolkodtató, hogy én úgy emlékszem saját gyerekkoromból is, meg olvastam is, hogy a gyerekeknek bizonyos korig általában elég szent, amit a szüleik mondanak. A szülő mindent tud, mindent megold, mindig lehet rá számítani. Emlékszem arra a nagyon rossz érzésre, mikor szembesültem vele, hogy ez nem így van, nem tudom, hány éves voltam, de nagyon rossz emlék. Rékának úgy tűnik, ez kimarad. Ami mondjuk kicsit fáj, mert jólesne a bizalom, kivált tőle.

Egy hónapja kb. lárvát találtak az ovi udvarán, és Titusz elmagyarázta Rékának, hogy szarvasbogár lesz belőle. (valószínűsíthetően abból már nem, az ovisokat ismerve) Volt valami nyakatekert módja, nagyon sok igazsággal, mindenesetre a báb állapot kimaradt belőle. Valami miatt fontosnak tartottam, hogy ezt a hiányosságot pótoljam, hát, hogy én mit kaptam... A Titusz ért hozzá, mert ő mindent tud az állatokról. Hiába győzködtem, hogy én is elég sokat tudok. Aztán az interneten végül megnéztük a lárvákat, és a szarvasbogarat is. Órákkal később, alvás után, mert még szóba sem volt hajlandó állni velem a témáról addig. De Titusz szerencsére arról is meggyőzte - amiről én nem tudtam - hogy a katicabogarak jobban szeretik, ha hamar elengedjük, és nem tartjuk befőttesüvegben őket.

Szóval még egy 6 éves kisfiú is többet tud Réka szemében a világról, mint én. Pedig még csak nem is szerelmes belé. Ez akár elkeserítő is lehet. De még azt is jobban tudja nálam, hogy mi van oda írva, amit megkért, hogy olvassam el, vagy hogy hogy mondanak angolul valamit, vagy mikor félreért valamit és rosszul mondja mondókában vagy énekben.. no, azt sem hiszi el, hogy máshogy van helyesen. "Lehet migyóm és mügülöm sok szás". Kedvesen rávezetve elmagyarázom - anélkül, hogy kijavítanám - hogy mi is az a bigyó, és mi a mütyür. De hasztalan. Éneklem vele később a helyes kiejtéssel, furán néz. A százzal pedig arra jutottam, hogy az nem száz, hanem szám. Akkor is, mikor 50-szer meghallgattuk a dalt egymás után, és elmagyaráztam, sok százszor, hogy a sok száz az nagyon nagyon sok. A vízkötő megköti a vizet, a pókszira már nem emlékszem, hogy micsoda, de felfaladt és nem felszaladt, mert a falon ment fel, és azért faladt. Esetleg így befalta valami madár, hamm!

Azért, ha sok ideje van rá, megemészti, és ha már nem kell ellenkeznie, és nem kell bevallania, hogy tévedett, vagy elismerni az igazamat, egy idő után már hallom, hogy a helyes módon adja tovább. A póksziból pókfi lett, és gyönyörűen mondja, hogy vízköpő. És talán elhiszi azt is majd egyszer, hogy én is tudok ezt-azt az állatokról...