Rémület

Bár ez sem jó szó. Nem tudom, mi lenne a megfelelő szó arra, amit ma este átéltem. És gyanítom, Gergő is.

Ugyanis Nándi ma elveszett. Kb. 10-15 perc lehetett, amíg nem találtuk, de én soha többé ezt az érzést nem akarom. Még a felét sem, a harmadát sem, semmit sem belőle. Azt hittem, aggódtam már gyerekemért, de nem. Leírhatatlan, nem is próbálkozom.

Végülis, mint kiderült, Móniékkal ment el sétálni,  aki úgy tudta, Nándi megkérdezte, jöhet-e. Lehet, hogy meg is kérdezte valahonnan messziről, de biztos, hogy nem válaszolt neki senki. Mind azt hittük, Marciéknál játszik ő is a többi gyerekkel. Szilvi meg látta, hogy eljött hazafelé, kint volt, azt hitte,  haza is ért. Hittük.

Először azt gondoltam, hazajött, elaludt valahol, vagy csak elbújt, üvöltöttem végig a lakást, felforgattam mindent, nem volt, akkor már a többiek is komolyan vették, mindenki szétszaladt, előre hátra, aztán biciklivel elindultam, hátha Bálintékhoz indult egy hülye pillanatában, oda odatalál.  És jöttek szembe. Megismertem, ahogy szaladt. Nagyon-nagyon el akartam verni, de annyira örültem, hogy megvan, hogy nem voltam rá képes.  Gergő sem. De nagyon bőgtem, valamennyit talán megértett belőle. Nem tudom.