Azt hiszem...

... végzetes hibát követtem el, amikor Misit megdicsértem, hogy egyedül lehúzta a nadrágját. Azt hittem, ezzel azt mozdítom előre, hogy reggelente nem kell kipattannom az ágyból, hogy megpisiltessem a legkisebbet.

Nos, a megpisiltetés maradt, viszont újabb olyan gyerekkel bővült a banda, akivel folyamatosan küzdeni kell, hogy legalább egy-két ruhadarab legyen rajta. Néha már akkor is elégedett vagyok, ha egy kisgatya és póló van rajta, és kifejezett sikerként élem meg, ha sikerül fél órán át számomra megfelelően felöltözve látni.
Mivel a kétévesek szokásos 'mindent a helyére' mániájával is rendelkezik, a szennyes átválogatása is új feladatommá vált. Néha az is rájön, hogy ő mást akar felvenni, ilyenkor levetkőzik és kirángat mindent a szekrényéből, hogy aztán kiboruljon azon, hogy nem tudok ráadni 3 nadrágot...

A másik végzetes hibám az volt, hogy megkóstoltattam vele a madártejet. Misi 5 napja gyakorlatilag madártejen él. Najó, azért mást is eszik. 24 óra alatt pusztít el 1 liternyit, és mikor tegnap reggel közöltem vele, hogy elfogyott, nincs több, teljesen kikészült, és mivel még mindig ott tartottam, hogy szegény beteg kisgyerek, (sebes szájjal ideális étel volt neki) végül nekiláttam. A 35 percet, ami alatt a madártej elkészült, ordítva asszisztálta végig, közben időnként a tálkáját csapkodva, mutogatva kiabálta, hogy "keeeee! keeeee! ide! azt!" Ma éppen sikerült elkészülnöm, mire az utolsó kanállal is elfogyott, holnap pedig bekeményítek, és befejeztük a madártej-zabálást. Heti egyszer leszek hajlandó csinálni.