Kicsik és nagyok

Azt hiszem, számomra az egyik legnehezebb dolog ebben az egész gyereknevelősdiben meg többgyerekességben, hogy a gyerekeimet az életkoruknak megfelelően kezeljem.
És itt nem csak arról van szó, hogy néha vágyom rá, hogy egy kicsit okosabbak, "felnőttebbek" legyenek, és azért kilengek, hanem újra és újra észreveszem magamon, hogy nem a helyén vannak a dolgok.

Még csak nem is az, hogy Rékát nagyobbnak kezelem, Misit meg kicsinek, hiszen sok egygyerekes anyuka nem engedne meg olyanokat, mint amiket Misi csinálhat. Rékával meg néha kifejezetten hektikus vagyok, egyszer nagyként kezelem, aztán meg úgy gondolom, hogy például soha nem fogom megengedni neki, hogy egyedül elmenjen boltba. Az elmúlt hónapokban megengedtem neki, hogy Dorkával elmenjen itt a környéken ketten, nem biztos, hogy a felügyelet jó választás volt, de tényleg nagyon kicsinek kezelem, próbálom kompenzálni. Ennyi idősen, sőt, már Nándi korúan én egyedül vásároltam be, pedig egy nagyon forgalmas úton is át kellett menni. És azért Rékában meg lehet bízni, ha nem vagyok ott. Nem akar csalódást okozni, és büszke magára, hogy be tudja tartani a szabályokat. NEm is attól félek, hogy elüti valami, vagy hogy eltéved vagy elcsavarog, inkább a felnőttekben nem bízok. És a bolt is messze van, nekem is majd fél óra megfordulni. És igen, hallom, ahogy mondja mindenki kórusban, más világot élünk. Igen, más a világ, és én vagyok az anyuka, nem az én anyukámnak kell meghozni a döntést, hanem nekem. És igen, a lányom nem én vagyok, és mindenkiben máshogy lehet megbízni. De ha mindig kicsiként kezelem, vagy neadj Isten, a kicsik miatt nem adok neki lehetőséget, ő sem fog saját magában megbízni. Hogy lehet ezt jól csinálni? A jó határt megtalálni? Vajon nem az én túlzó félelmem, hogy egy ilyen környéken, ahol mi élünk - szinte csupa fiatal, jómódú családos - baja eshet a lányomnak, ha egyszer biztonsággal közlekedik? Lehet, hogy ha tudna biciklizni, azzal már el merném engedni? Vagy ez csak önhitegetés?

Ilyenkor utálom például, hogy ennyire kint lakunk, hogy tényleg nincs semmi se közel, se távol, az a két szem kisbolt és a három kocsma, járda sincs, és 700m ezek közül is a legközelebbi: milyen jó lenne ilyenkor a városban lakni, és az 5 háznyira levő akárhova átküldeni a gyereket, hogy legyen egy kis sikerélménye. Hiszen kellene valami önállóság is neki. Most mindenhova autóval megyünk, mert ha nem egész napos a program, nem lehet útnak indulni a három gyerekkel máshogy. Ha a napot rászánjuk, ám legyen, és többször meg is tettük. Mióta tél van, annyira nem ragaszkodom az egész napos programokhoz mondjuk...
Viszont cserébe, ha kinézek az ablakon, nem látok mást, csak zöldet és fákat, és ma pl. kifejezetten gyönyörű madárdal is volt délelőtt. Nagy ritkán egy-két kutyasétáltató is kószál itt mögöttünk...

No, mindegy.  A lényeg, hogy gyakran úgy érzem, nem vagyok képes a gyerekeimhez azon a nyelven szólni, amit beszélnek. Vegyük például a meséket. Mikor Réka négy éves volt, még nagyban Annapetigergőt nyomtuk, meg Szutyejevet, szóval állatmeséket. Nándi meg válaszott még valami kis primkó autósat mellé. Aztán jöttek a magyar népmesék, meg a Minden napra egy mese, és ősszel Benedek Elek 20 oldalas meséi. Valami hirtelen ötlettől vezérelve kezdtük el aztán Lázár Ervint és A kisfiú meg az oroszlánokat amihez még talán kicsinek gondoltam Rékát is. És nemhogy Réka nem kicsi hozzá, hanem Nándi is tökéletesen vágja a folytatásos meséket. Végigmeséltük a Szegény Dzsoni és Árnikát, és a Négyszögletű Kerek Erdőt is. És itt ért a hatalmas meglepetés, Nándi tökéletesen vágta, hogy mi a dömdödömözés lényege. Sírni tudnék, hogy nem írtam fel azt a szitut, amikor erre rávilágított. Valamit kérdeztem tőle, amire azt válaszolta, hogy dömdödöm, tökéletesen helyénvalóan. Eszembe nem jutott volna 4 évesnek Lázár Ervint olvasni estéről estére.
Végighallgatja a 20 oldalas meséket, emlékszik, hogy mi történt a 2-3 nappal azelőtt olvasott részekben. Néha visszakérdez, hogy ezt ki mondja, mert nem olvasok túl jól... (A kisfiú és az oroszlánokkal nagyon szenvedtem, mert gyerekkorom egyik kedvence volt, és nagyon rossz volt, hogy nem tudom úgy olvasni, hogy megjelenjen az a világ, amiben én jártam, mikor magamnak olvastam. )
Szóval most elővettük a Képes Bibiliát is, amiről szintén azt gondoltam, hogy várhatunk még, és nem. Réka csügg rajta, Nándit lenyűgözte Sámson története, mindig meg kell néznünk a vak óriást, ahogy ledönti az oszlopokat.

Ehh, nem lendülök jobban bele, éljen a szabadnap, felhajtom az uram nadrágját, mert azt mondta, valószínű már nem fog nőni, inkább vágjam le... Lehet, hogy igaza van.