Felismerés

Tegnap este, altatás közben, miközben simogattam Nándit, pofán csapott a felismerés, hogy ezek a gyerekek FEL FOGNAK NŐNI! Hogy NAGYOK LESZNEK!

Eddig is számítottam ilyesmire. Hogy először bedarálják őket az intézmények, meg hogy iskola is lesz előbb-utóbb, tanulási és beilleszkedési gondok, pasik és csajok, és lesz majd kiskamaszkor, és kamaszkor, és szemtelenek lesznek, meg későn jönnek haza, és majd én aggódok, meg nem hívnak majd fel, esetleg elkötik a kocsit, és félek előre, hogy vajon igazolnak-e majd akkor engem azok a nevelési elvek, amiket most követek, vagy elbukok, és boldogtalanok lesznek és utálni fognak a gyerekeim. Sőt, addig is eljutottam, hogy leszek talán nagymama is, de ezt még elhessegettem.

De ez mind csak elmélet és agyjártatás. És most valahogy rádöbbentem, hogy MEG FOGNAK NŐNI! Hogy a mi kis Nándink, akinél még azt sem szoktam meg, hogy 3 lesz, szerintem csak kettő éves, 10 év múlva (ami iszonyú gyorsan el fog telni,ezzel tisztában vagyok) csaknem akkora lesz, mint az apja. A mi kis pimasz Rékánk meg melltartót akar majd hordani, és a feneke méretét nézegeti majd a tükörben (egyébként már most a melltartóra készül, és aggódva kérdezgeti, hogy ugye neki is lesz majd nagy cicije). Misi - talán - még hajlandó lesz 10 év múlva egy-egy ölelgetésre, puszilgatásra, csikizésre. 10 év kevesebb idő, mint amit Gergővel együtt töltöttünk. És hiába gondolkozom én azon, hogy milyen jó kis kuckókat lehetne kialakítani nekik a mostani nagy gyerekszobában a 3 sarokban, mire iskolába mennek, hiszen az ágyuk addigra nem akkora lesz, mint most, hanem ki lesz hajtogatva, és két méteres lesz.

Borzasztó, hogy csak az emlékeinkben lesznek olyan picik és aranyosak és puhák és "rosszak" - talán inkább csintalanok, mint most.

Most értettem meg azokat, akiknek nagy gyerekük van, és picire vágynak. Azt hiszem, többet kell majd gondolnom az idő előrehaladtával arra, hogy leszek én még nagymama is. Talán dédmama is...