Nevelési válság

Olvastam ezt és ezt. Egy kicsit elgondolkoztam, hasonlóan látom ezeket a dolgokat, de nyilván nem mindenben ugyanúgy.
Aztán ma délelőtt úgy néz ki, véget ért a karácsony, megint ki tudtak borítani a gyerekek, és akkor és ott kétségbeestem. Beleragadtam megint a szaranyaságba, és egyszerűen nem és nem és nem értem, hogy hogy lehetek ennyire egyszerre meggyőződve arról, hogy jól csinálom és hogy rosszul. Hiszen nem így csinálnám, ha nem gondolnám, hogy így helyes. És közben meg tele vagyok kudarcokkal, és lehet, hogy máshogy jobban sikerülne, de ez soha nem fog kiderülni, mert csak egyféleképpen csinálhatom.

Vajon neveletlenek a gyerekeim? Szemtelenek, agresszívek, önzők, kegyetlenek? Vagy mindent csak annyira, amennyire normális? Ennyi telik a hozott alapanyagból az én kezeim alatt? Vajon régen átléptük azokat a határokat, amiket nem kellett volna, hogy normális, és még inkább boldog tagjai legyenek felnőttként a társadalomnak? Vagy tényleg pont jó így minden, ahogy csinálom? Milyen lelki töréseket, életreszóló emlékeket adok nekik? Egy-egy veszekedésünk ugyanúgy megmarad majd bennük, mint az én konfliktusaim az én szüleimmel, és ami miatt nemnemnemakarok sohasohasoha kiabálni velük, aztán mégis? Nem hasonlíthatom őket semmilyen más gyerekhez, csak saját magukhoz, de hogyan tegyem ezt? Jól látom az értékeiket, vagy tévedek, félreismerem őket, és nem hozom ki a legjobbat?

Vagy túl sokat gondolkozok ezen? Dehát az én felelősségem...