Kicsitnagy

Börzézni voltam szombaton, és megint szembesültem vele, hogy milyen kicsi a lányom. Csomó hatéves kislány jött az anyukájával, akikre én mindre azt gondoltam, hogy milyen kicsik. És közben meg Rékára meg úgy gondolok, mint egy nagylányra.
Most ugye nem volt velem, és így máshogy látom a dolgokat.
Hát, kicsit tudatosítani kellene magamban itthon is, néha talán túl sokat várok el tőle.

Erről jut eszembe, mármint az elvárásokról, hogy voltunk egyébként ovis Szent Márton napon, és nagyon aranyos kis emlékezés volt, bemehettünk a csoportba mi, szülők is, közösen csináltunk lampiont, aminek az alapanyagát már elkészítették a gyerekek és az óvónénik délelőtt, aztán kimentünk az udvarra, a délelőtt bevitt töklámpásokat meggyújtották, megcsodáltuk, majd az udvaron volt egy kis közös éneklés, ima a meggyújtott lámpásokat tartva.

Kicsit rossz szájízzel jöttem el, mert kizárólag az én három gyerekem nem tudott szépen beállni a körbe - és nem a legkisebb kezdte -, és szabotálta az eseményt. Kiabáltak, szaladgáltak, teljesen mást csináltak, mint amit mindenki más. És rossz érzés volt. Szomorú.
Valahol biztos magamnak köszönhetem, meg persze, ha ott van anya az oviban, az biztos más, ki kell próbálni, hogy ilyenkor ki a főnök, de tényleg, kb 40 gyerekből kizárólag az enyémek. És nem tudtam hatni rájuk.  Olyan szép lett volna, ha nem kell csitítani meg legalább néha megpróbálni megállítani őket, hogy legalább más részt vehessen, ha akar, ne lökjenek fel mindenkit.

Remélem, a többi ovis ünnepség nem így fog lezajlani.